Hullámok
By Sarah Sparkle
Ahányszor csak erre az üveg ablakra nézek, az
emlékek mint a szökőkút habjai törnek fel bennem. Kékes-zöldes színe, amely
leginkább a tengerére emlékeztet, hullámzó mintát hagy az üres, fehér falon az
ággyal szemben, és ahogy a tekintetem odatéved, mintha egy vízalatti világba
csöppennék, ahol senki és semmi nem zavarja meg a nyugalmam.
De ez csak a látszat. A képzelet, hogy egyedül
vagyok az örökkévalóságig, csak hiú ábránd. Az ajtó fél óránként feltárul, és
számomra ismeretlen látogatók érkeznek.
Egy nő és egy férfi, talán középkorúak. Nem tudnám
pontosan megmondani. Szemükben szomorúság csillan, ahányszor rámnéznek, de nem
mondják soha, miért.
Azt mondják, elvesztettem az emlékezetemet.
Mekkorát tévednek! Tudom, hogy ehhez a két emberhez semmi közöm, és tudom,
hogy ha elveszítettem volna bármiféle emlékemet, akkor nem emlékeznék arra
az estére.
De emlékszem. Minden egyes pillanat, ami abban az
órában történt éles színekben pompázik a tudatoban, mint egy rossz horrorfilm.
Csakhogy ezt a filmet nem tudom leállítani. Újra és újra lepereg a szemem
előtt, mintha valaki örökös visszajátszásra állította volna az élet
lejátszóját.
Tíz óra volt. A hideg, őszi estén a hold sem
világított, és az elhagyott házban sem gyújtott senki villanyt. Nem volt rá
szükségük, hisz amit ők terveztek, az minden csepjében a sötétséghez kötődött.
Pontosan érkeztünk. Keira félt. Ujjai ojan erővel
szorították az enyémeket, hogy azok elfehéredtek. Mégsem szóltam rá. Talán
titokban én is féltem, de ezt a világ összes pénzéért se vallottam volna be a
barátnőmnek. Ő olyan kis naív, egyke gyerek volt, nem akartam elvenni tőle az
érettebb, védelmező nővér képzeletét, ami neki soha nem adatott meg.
Mély levegőt vettem, és még egyszer, utoljára
rápillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy meggyőződjek arról, időben
érkeztünk. Bár azt ígérték, nem kezdik el nélkülünk, azért nem akartam késni.
– Gyerünk! – adtam ki a parancsszót
határozottan, és Keirát maga után vonszolva a sötét ház bejárata felé vettem az
irányt.
A csengő éles hangja rémisztően hatott a kihalt
utcán, de úgy tűnt, a házban senki nem hallotta, mivel pár perc elteltével sem
érkezett senki, hogy beengedjen minket. Újra megnyomtam az apró, hideg
fémgombot, de ezúttal sem érkezett válasz.
– Ta-talán nincs is itt senki – suttogta
halkan Keira. Hangjából kiszűrődött a remény, de talán épp ez volt az, ami
miatt döntésre jutottam.
Ujjaimat a hideg, vaskilincsre fontam, majd
lassan, nagyon lassan lenyomtam.
Az ajtó halkan nyikorogva engedett a nyomásnak, és
én gyorsan becsusszantam a résen. Keira követett, át éreztem, hogy kelletlenül.
Fogai hangosan csattogtak, ahogy próbálta visszatartani a remegését.
Nem szóltam semmit, otthagytam az ajtó mellett, és
tapogatózva elindultam arra, ahonnan valami fényt sejtettem. Tudtam, hogy Keira
követni fog, de ha indenképp magammal rángattam volna, nem tett volna így. Nála
makacsabb teremtéssel még nem találkoztam.
Mikor elértem az ajtót, ami mögűl a falakon
táncoló fény szűrődött ki, bevártam Keirát, és csak azután löktem be az ajtót.
Ott ültek mind, szabályos kört alkotva három darab
gyertya körűl. Rövidre vágott hajukon, mely a fajtájukat jellemezte,
meg-megcsillant a halvány fény.
Mikor beléptünk, csak az egyikük fordult felénk, a
többiek tovább ültek, csukott szemmel, mintha semmi sem történt volna. Matt
odalépett elénk, karján két kötél lógott, amiket felénk nyújtott. Szó nélkül
elvettük őket, és mikor én nyúltam a karja felé, éreztem, hogy a sötétben
finoman végigsimít a hátamon.
Elmosolyodtam, de most nem volt itt az ideje a
romantikának. Az majd csak ezután következett, mikor végre én is olyanná válok,
mint ő, és nem kell félnem attól, hogy elveszítem.
Matt a körhöz vezetett minket, és a földre mutatva
jelezte, hogy foglaljunk helyet. Engedelmesen leültünk a hat fiú közé, miközben
a kötelet szorosan a csuklónk fölé csavartuk.
Mikor Matt is leült, a többiek, mint egy
varázsütésre kinyitották a szemüket, és teljes lényükkel ránk fókuszáltak.
Matt, mintha csak erre várt volna, odasétált
egy öreg komódhoz, és az egyik fiókjából egy hatalmas, éles kést vett
elő.
Egy pillanatra – de csakis annyira – elöntött
a félelem. Éreztem, hogy a jobbomon Keira már nem bírja sokáig, de nem törődtem
vele.Kizártam az elmémből, hogy teljességgel Mattre és a feladatra tudjak
koncentrálni.
Matt leült mellém, majd beszélni kezdett. Hangja
kísértetiesen lengte be a szotát, mintha egy szellem lett volna, aki a
túlvilágról intézi hozánk a szavait. Csakhogy a szavakat, amiket kiejtett, nem
érthettem. Még nem.
A szavak lassan elhalkultak, és Matt felém
fordult. Tudtam, mit kell tennem, már elmondták. Kinyújtottam az elkötött
karom, és Matt tenyerébe fektettem. Matt lassan leszedte a szorítókötelet a
csuklómról, majd hirtelen, mint egy kobra, lecsapott, és a fájdalmat már csak akkor
éreztem, mikor a vöröslő vérem már patakokban folyt le a csuklómon.
Hallottam, ahogy Keira felsikolt mellettem, majd
rohanó léptek zaja, és egy ajtó csattanása hallatszott. Keira elment.
Akármennyire is fájt ez nekem, most nem tudtam arra fókuszálni. A fájdalom
elviselhetetlenebb volt bárminél, amit eddig éreztem. Éreztem, ahogy a vér
pumpálódik ki a szervezetemből, és a testem küzd ellene.
Lassan minden elhomályosodott, és tudtam, nem
sokáig leszek képes magamnál maradni. Éreztem, ahogy Matt óvatosan hanyat
fektet, majd az ajkai lágyan súrolják az enyémeket. Még ilyen állapotban is
szédülés fogott el az érintésétől. Idáig még sosem jutottunk el! Erre vártam
egészen azóta, hogy megláttam az utcán.
Az öröm azonban nem tudott visszatartai az eszméletlenségtől
sem, és lassan belefordultam a sötétségbe.
Legközelebb már a kórházban ébredtem. Először a
kék üvegablakot pillantottam meg, majd jobbra néztem, és a szívem hevesen
dobbant. Matt ült ott. Először csak őt vettem észre, majd feltűnt, hogy ott ül mellette
Keira is. Gyors pillantást vetettem a csuklómra, hogy lássam, valóban Matthez
tartozom már. Azonban a csuklómon vastag, fehér kötés éktelenkedett, eltakarva
előlem a bőröm látványát.
Örjöngve próbáltam letépni magamról, de Keira
megállított. Olyan jósággal, olyan kedvességgel beszélt le róla, hogy úgy éreztem,
nincs mégegy ember a világon, akit így szeretek. Talán csak Matt.
Mikor Keira elment, és egyedül maradtam Mattel,
úgy éreztem, a szívem a kétszeresére gyorsul. Matt leült mellém az ágyra, és
puha tenyerével arrébb simította a hajamat a homlokomról, majd lágyan
megcsókolt.
Nem szóltunk egy szót sem, egyikünk sem akart
beszélgetni. Ám mikor a férfi és a nő bejöttek, a kapcsolat kettőnk között
hirtelen eltűnt. Matt gyors ígérete, mielőtt távozott, hogy még meglátogat
boldogsággal töltött el, de nyugalmam azonnal emúlt, amint a nő mesélni
kezdett.
A kék üvegtől falon táncoló, tenger hullámait
idéző foltok tehát ezt hozzák fel bennem. Ezt, és nem lehet törölni, mert az az
üveg ott van, és senki nem takarja le, hiába kérem. Az idegesség, ami elfog,
valahányszor a férfi és a nő megérkeznek, nem múlik. A szívem csak akkor lassul
le – vagy épp gyorsu fel -, mikor Keira és Matt meglátogatnak. Ők a családom.
És akárki akármit mond, én emlékszem jól az életemre. Mert az az egy
óra, az volt az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése