2011. november 20., vasárnap

Sarah Sparkle novellája


Hullámok

By Sarah Sparkle


Ahányszor csak erre az üveg ablakra nézek, az emlékek mint a szökőkút habjai törnek fel bennem. Kékes-zöldes színe, amely leginkább a tengerére emlékeztet, hullámzó mintát hagy az üres, fehér falon az ággyal szemben, és ahogy a tekintetem odatéved, mintha egy vízalatti világba csöppennék, ahol senki és semmi nem zavarja meg a nyugalmam.
De ez csak a látszat. A képzelet, hogy egyedül vagyok az örökkévalóságig, csak hiú ábránd. Az ajtó fél óránként feltárul, és számomra ismeretlen látogatók érkeznek.
Egy nő és egy férfi, talán középkorúak. Nem tudnám pontosan megmondani. Szemükben szomorúság csillan, ahányszor rámnéznek, de nem mondják soha, miért.
Azt mondják, elvesztettem az emlékezetemet. Mekkorát tévednek! Tudom, hogy ehhez a két emberhez semmi közöm, és tudom, hogy ha elveszítettem volna bármiféle emlékemet, akkor nem emlékeznék arra az estére.
De emlékszem. Minden egyes pillanat, ami abban az órában történt éles színekben pompázik a tudatoban, mint egy rossz horrorfilm. Csakhogy ezt a filmet nem tudom leállítani. Újra és újra lepereg a szemem előtt, mintha valaki örökös visszajátszásra állította volna az élet lejátszóját.
Tíz óra volt. A hideg, őszi estén a hold sem világított, és az elhagyott házban sem gyújtott senki villanyt. Nem volt rá szükségük, hisz amit ők terveztek, az minden csepjében a sötétséghez kötődött.
Pontosan érkeztünk. Keira félt. Ujjai ojan erővel szorították az enyémeket, hogy azok elfehéredtek. Mégsem szóltam rá. Talán titokban én is féltem, de ezt a világ összes pénzéért se vallottam volna be a barátnőmnek. Ő olyan kis naív, egyke gyerek volt, nem akartam elvenni tőle az érettebb, védelmező nővér képzeletét, ami neki soha nem adatott meg.
Mély levegőt vettem, és még egyszer, utoljára rápillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy meggyőződjek arról, időben érkeztünk. Bár azt ígérték, nem kezdik el nélkülünk, azért nem akartam késni.
– Gyerünk! – adtam ki a parancsszót határozottan, és Keirát maga után vonszolva a sötét ház bejárata felé vettem az irányt.
A csengő éles hangja rémisztően hatott a kihalt utcán, de úgy tűnt, a házban senki nem hallotta, mivel pár perc elteltével sem érkezett senki, hogy beengedjen minket. Újra megnyomtam az apró, hideg fémgombot, de ezúttal sem érkezett válasz.
– Ta-talán nincs is itt senki – suttogta halkan Keira. Hangjából kiszűrődött a remény, de talán épp ez volt az, ami miatt döntésre jutottam.
Ujjaimat a hideg, vaskilincsre fontam, majd lassan, nagyon lassan lenyomtam.
Az ajtó halkan nyikorogva engedett a nyomásnak, és én gyorsan becsusszantam a résen. Keira követett, át éreztem, hogy kelletlenül. Fogai hangosan csattogtak, ahogy próbálta visszatartani a remegését.
Nem szóltam semmit, otthagytam az ajtó mellett, és tapogatózva elindultam arra, ahonnan valami fényt sejtettem. Tudtam, hogy Keira követni fog, de ha indenképp magammal rángattam volna, nem tett volna így. Nála makacsabb teremtéssel még nem találkoztam.
Mikor elértem az ajtót, ami mögűl a falakon táncoló fény szűrődött ki, bevártam Keirát, és csak azután löktem be az ajtót.
Ott ültek mind, szabályos kört alkotva három darab gyertya körűl. Rövidre vágott hajukon, mely a fajtájukat jellemezte, meg-megcsillant a halvány fény.
Mikor beléptünk, csak az egyikük fordult felénk, a többiek tovább ültek, csukott szemmel, mintha semmi sem történt volna. Matt odalépett elénk, karján két kötél lógott, amiket felénk nyújtott. Szó nélkül elvettük őket, és mikor én nyúltam a karja felé, éreztem, hogy a sötétben finoman végigsimít a hátamon.
Elmosolyodtam, de most nem volt itt az ideje a romantikának. Az majd csak ezután következett, mikor végre én is olyanná válok, mint ő, és nem kell félnem attól, hogy elveszítem.
Matt a körhöz vezetett minket, és a földre mutatva jelezte, hogy foglaljunk helyet. Engedelmesen leültünk a hat fiú közé, miközben a kötelet szorosan a csuklónk fölé csavartuk.
Mikor Matt is leült, a többiek, mint egy varázsütésre kinyitották a szemüket, és teljes lényükkel ránk fókuszáltak. Matt, mintha csak erre várt volna, odasétált  egy öreg komódhoz, és az egyik fiókjából egy hatalmas, éles kést vett elő.
Egy pillanatra – de csakis annyira – elöntött a félelem. Éreztem, hogy a jobbomon Keira már nem bírja sokáig, de nem törődtem vele.Kizártam az elmémből, hogy teljességgel Mattre és a feladatra tudjak koncentrálni.
Matt leült mellém, majd beszélni kezdett. Hangja kísértetiesen lengte be a szotát, mintha egy szellem lett volna, aki a túlvilágról intézi hozánk a szavait. Csakhogy a szavakat, amiket kiejtett, nem érthettem. Még nem.
A szavak lassan elhalkultak, és Matt felém fordult. Tudtam, mit kell tennem, már elmondták. Kinyújtottam az elkötött karom, és Matt tenyerébe fektettem. Matt lassan leszedte a szorítókötelet a csuklómról, majd hirtelen, mint egy kobra, lecsapott, és a fájdalmat már csak akkor éreztem, mikor a vöröslő vérem már patakokban folyt le a csuklómon.
Hallottam, ahogy Keira felsikolt mellettem, majd rohanó léptek zaja, és egy ajtó csattanása hallatszott. Keira elment. Akármennyire is fájt ez nekem, most nem tudtam arra fókuszálni. A fájdalom elviselhetetlenebb volt bárminél, amit eddig éreztem. Éreztem, ahogy a vér pumpálódik ki a szervezetemből, és a testem küzd ellene.
Lassan minden elhomályosodott, és tudtam, nem sokáig leszek képes magamnál maradni. Éreztem, ahogy Matt óvatosan hanyat fektet, majd az ajkai lágyan súrolják az enyémeket. Még ilyen állapotban is szédülés fogott el az érintésétől. Idáig még sosem jutottunk el! Erre vártam egészen azóta, hogy megláttam az utcán.
Az öröm azonban nem tudott visszatartai az eszméletlenségtől sem, és lassan belefordultam a sötétségbe.
Legközelebb már a kórházban ébredtem. Először a kék üvegablakot pillantottam meg, majd jobbra néztem, és a szívem hevesen dobbant. Matt ült ott. Először csak őt vettem észre, majd feltűnt, hogy ott ül mellette Keira is. Gyors pillantást vetettem a csuklómra, hogy lássam, valóban Matthez tartozom már. Azonban a csuklómon vastag, fehér kötés éktelenkedett, eltakarva előlem a bőröm látványát.
Örjöngve próbáltam letépni magamról, de Keira megállított. Olyan jósággal, olyan kedvességgel beszélt le róla, hogy úgy éreztem, nincs mégegy ember a világon, akit így szeretek. Talán csak Matt.
Mikor Keira elment, és egyedül maradtam Mattel, úgy éreztem, a szívem a kétszeresére gyorsul. Matt leült mellém az ágyra, és puha tenyerével arrébb simította a hajamat a homlokomról, majd lágyan megcsókolt.
Nem szóltunk egy szót sem, egyikünk sem akart beszélgetni. Ám mikor a férfi és a nő bejöttek, a kapcsolat kettőnk között hirtelen eltűnt. Matt gyors ígérete, mielőtt távozott, hogy még meglátogat boldogsággal töltött el, de nyugalmam azonnal emúlt, amint a nő mesélni kezdett.
A kék üvegtől falon táncoló, tenger hullámait idéző foltok tehát ezt hozzák fel bennem. Ezt, és nem lehet törölni, mert az az üveg ott van, és senki nem takarja le, hiába kérem. Az idegesség, ami elfog, valahányszor a férfi és a nő megérkeznek, nem múlik. A szívem csak akkor lassul le – vagy épp gyorsu fel -, mikor Keira és Matt meglátogatnak. Ők a családom. És akárki akármit mond, én emlékszem jól az életemre. Mert az az egy óra, az volt az életem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése