Indecisive – Döntésképtelen Alicia Mirza novellája

Indecisive – Döntésképtelen

Az ész és a szív harca

Egy aprót sóhajtottam, és lehajtottam a fejemet az asztal lapjára. Felpillantottam, s az egyetlen fényforrásra a pislákoló asztali lámpára pillantottam a szűk szobában. Olyan érzésem volt, mintha fulladoznék, a dohos levegő nem adott elég friss oxigént, az apró dolgozószoba pedig olyan volt, mintha egy cella lenne.
 Az én börtönöm.
 Még egy sóhajt megeresztettem, és tovább bámultam a lámpát. Egy emberöltő hosszúságú idő után rápillantottam a sötétségbe borult faliórára s csalódottan konstatáltam, hogy mindössze tíz perc telt el. Egy üres lap felé nyúltam az asztalon, s firkálgatni kezdtem. Talán fél óra múlva történt, hogy a lámpa egyre jobban pislákolni kezdett, s idegesítővé vált a percenként sötétségbe boruló szoba.
 Hangtalanul felálltam, s a szemközti falhoz léptem, majd felkapcsoltam a mennyezeti lámpát. A szoba fényárba kezdett úszni, s átkoztam magamat, hogy erre eddig nem voltam képes rájönni. Éppen vissza készültem ülni a süppedős forgószékbe, amikor egy hang ütötte meg a fülemet a másik szoba felől.
 Bár egész életemben azt hallottam, hogy hallgatózni tilos, mégis a kíváncsiság, és az unatkozás okozta ingerültség győzött a jó oldalam felett. Óvatosan a két szobát összekötő ajtóhoz léptem, s a fülemet ráhelyeztem. A szívverésem felgyorsult, a lélegzetem elakadt, amikor két ismerős hangot meghallottam.
 - Szóval tagadja, hogy ott lett volna. – A dühödt hangot, amely ezt a mondatot kiejtette a száján egyből felismertem, apám volt az.
 - Azt tagadom, hogy bármit is loptam volna, vagy bárkit is bántottam volna, ami azt illeti ott voltam. - A következő hang is ismerősen csengett, biztos voltam benne, hogy hallottam már valahol, de nem tudtam beazonosítani.
 - És azt tagadja, hogy ismerte azt a férfit, aki elsütötte a ravaszt? – kérdezte apám egyre ingerültebben.
 - Nem, tényleg ismertem – vallotta a hangja alapján nálam nem sokkal idősebb fiú be.
 - Milyen kapcsolatot ápolt az elkövetőkkel?  - A fiú válaszát nem hallottam, ő jóval halkabban, nyugodtabban beszélt, mint az édesapám.
 - Ugye tudja, hogy ennyi pont elég ahhoz, hogy lecsukassam. Ott volt az elkövetőkkel, ismerte őket, sőt az elmondások alapján ön is velük jött, ön is bűntárs.
 - Azt viszont kihagyta, hogy nem él lövöldöztem, s loptam, hanem én megmentettem egy lány életét – reagált a fiú is. Émelyegve elléptem az ajtótól.  Muszáj volt megkapaszkodnom az asztal szélében, mert újra rám törtek az emlékek.
 Délután volt, bár a Nap még magasan járt az égen, sehol egy felhő, a madarak boldogan csiripeltek. Az ősz már megérkezett, a hőmérséklet már sokat csökkent, de egy lengébb kabát pont elég volt. A bank felé igyekeztem, ki akartam venni egy kis pénzt, hogy elmehessek vásárolni másnap Sophie-val.
 Beléptem a napfényben úszó épületbe, s az automata felé vettem az irányt. Minden a megszokott volt, az alkalmazottak intézkedtek, az ügyfelek idegesen pillantgattak az órájukra, és türelmetlenül vártak.
 Ha öt perccel előbb érkezem, s nem beszélgettem volna még a legjobb barátnőmmel az iskolába, akkor még szépen kisétáltam volna az ajtón az előtt, hogy bármi történt volna, de én nem így tettem.
 A táskámban keresgéltem a bankkártyámat, tegnap este pakoltam át, s nem emlékeztem hova tettem a pénztárcámat. A nyugodt csendet egy hirtelen sikoly zavarta meg, s hátrafordultam.
Kővé dermedtem.
Egy csapat sí maszkos pisztollyal felszerelt férfi jelent meg a márvánnyal díszített teremben, s a bank, mint egy méhkas felbolydult. Mindenki sikítozva szaladt, az álarcosok pedig kiabáltak, s hadonásztak a pisztollyal. Nem mozdultam. Nem TUDTAM mozdulni, az agyam parancsaira nem válaszoltak a végtagjaim, olyan volt, mintha lelassult volna az idő, s én egy távoli megfigyelő lettem volna.
Láttam, ahogy az egyik fiatal alkalmazott lány idegesen pakolja a pénzt a zsákba, láttam, ahogy a többi ügyfél feltett kezekkel lehasal, látom, ahogy a sarokba állított pénzautomata mellett állva kiszúr az egyik elkövető. Látom, ahogy a szája mozog és hadonászik felém, de az agyamig nem jutnak el a szavak.
Ekkor felemeli a pisztolyát s rám céloz, a ravasz elsül, s én becsukom a szememet. Várom a halált, mert tudtam, nincs menekvés számomra, egyszerűen a sokktól mozdulni sem tudtam. Azonban nem azt történt, amit vártam. Oldalról egy súlyos lökést éreztem, s a becsapódást. A márvány padlóba vertem a fejemet, a megmentőm, aki pedig teljes erejéből ellökött rajtam feküdt.
Csukott szememet alig merem kinyitni, de amikor megérzem a fémes illatot, s a fejemhez kapva meleg ragacsos valami lepi be a kezemet, akkor felpattannak a szemhéjaim. Csak egy pillanatra láttam a megmentőmet, de ez is elég volt, hogy örökre az emlékeim között éljen tovább. Rajta is sí maszk volt, s fekete dzseki és nadrág, de az álarc alól kivillant a gyönyörű smaragd szempár.
Nem tudtam mi történt, amíg a földön feküdtem, de az utca felüli ablakra pillantva megláttam a villogó rendőrautókat, s még mielőtt megpróbálhattam volna felkelni apám rontott be az ajtón, olyan gyilkos pillantásokkal nézve körül, amilyet tőle még sohasem láttam, majd rám tévedt a pillantása, s az aggódás elemi erővel sújtott le rá.
Behunytam a szememet, de éreztem, ahogy még mindig reszketek. Mikor kinyitom, az ajtó csukódik, s egy fiú rohan szinte át a szobán. Csak egy pillantást vet az irányomba, de így is felismerem a smaragd zöld szempár tulajdonosát. Mielőtt gondolkoztam volna sietve utána indultam. Átvágtam a rendőrkapitányságon, és kiléptem a friss őszi levegőre. A fiú már az utca sarknál járt, amikor utána kiabáltam.
- Hé, várj! – Úgy tűnt, hogy nem hallotta meg, vagy csak nem akarta meghallani, de aztán hátrafordult, s csodálkozva meredt rám. Kihasználtam az adandó alkalmat, s odarohantam hozzá.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet – suttogtam alig hallhatóan lesütött szemekkel, s a cipőmet vizslattam. Nem mertem a szemébe nézni, féltem a reakciójától is.
- Honnan? – kérdezte kíváncsian, s erre felpillantottam. Egy felettébb helyes, velem körülbelül egykorú, maximum egy-két évvel idősebb fiú állt előttem. Az őszi szél összekuszálta alapból kissé összevissza álló rakoncátlan sötétbarna, majdnem fekete tincseit, ajkain pedig halvány mosoly játszadozott. A fiú nyúlánk volt, de látszott rajta, hogy jó erőben van.
- A szemed… felismertem a szemeidet – mondtam, miközben próbáltam ellenkező irányba nézni, de így is éreztem, hogy elpirulok.
- A szemeimet? Miért, mi olyan különleges bennük? Olyan semmilyen színűek, leginkább pocsolyára tudnám őket hasonlítani – mondta, s grimaszolt egyet hozzá.
- Pocsolya? Néztél már valaha tükörbe? Olyanok, mint két smaragd – mondta egy halkabban, a végét már csak motyogtam, de láttam a fiún, hogy meghallotta.
- Egyébként szívesen. Mark vagyok, Mark Black. – Nyújtotta felém a kezét.
- Annabel, Annabel Lear – mondtam.
- Annabel, gyönyörű név – mondta, s már meg sem lepődtem, ahogy az arcom égni kezdett.
- Mit szólnál, hogyha úgy köszönnéd meg a dolgot, hogy eljössz, velem mondjuk egy étterembe – mondta, mire nekem összeszorult a szívem. Markra pillantottam, majd elfordulok. A szívem egyből ujjongott, s azt kiáltotta „Igen”, azonban az eszem mást mondott: „Ez a fiú egy bűnöző, ő maga volt az egyik elkövető.”
- Sajnos nemet kell mondanom – válaszolom rebegve, a fiú szemében megértés csillan és… csalódottság.
- Természetesen megértem. – Bólintott. – Akkor hát, szia – mondta, s eltűnt az utcasarkon. Én csak bámultam, s bámultam utána.
- Szia – nyögtem ki, bár Mark valószínűleg már messze járt. Zsongó fejjel baktattam visszafelé az irodába, s rogytam le a székbe, észre se vettem, hogy az apám is a szobában van.
- Hol voltál? – kérdezi mérgesen.
- Kellett egy kis friss levegő, nem éreztem jól magam – füllentettem, bár így visszagondolva nem is nagy hazugság, hiszen a bezártságtól tényleg fuldokló érzésem volt.
- Most már jól vagy? – kérdezte aggódva, a méreg azonnal eltűnt a vonásaiból, s a hangjából.
- Már sokkal jobban. – Bólintottam. Jól van, még egy hazugság, sokkal rosszabbul vagyok. – Ki volt az a fiú, aki szinte kirohant tőled? – kérdezem ártatlanul egy fél perc néma csönd után. Apa frusztráltan néz rám, mintha nem tudná, mit mondjon el, s mit nem.
- Az egyik… elkövető – válaszolja végül.
- Akkor miért nincs már börtönben? – kérdeztem összeráncolt homlokkal.
- Ő volt az, aki félrelökött Téged, s ezt enyhítő körülménynek számolták föl, főleg az után, hogy szembefordult a többivel – válaszolta végül apa.
- Szóval… semmit nem fog kapni? – kérdeztem.
- Még folyik az ügy – mondja és érzem, hogy ezzel lezártnak tekinti az ügyet. Még köszön egyet, s visszasétál az irodájába. Remek, még két órát tölthetek itt, mert apa nem engedi, hogy egyedül menjek (sőt igazából rajta kívül bárkivel) bárhova, szóval megvárhatom, hogy lejárjon a műszaka, majd hazavisz kocsival az egy utcára lévő házunkhoz.
      Még egyet sóhajtok, majd újra az asztallapra hajtom a fejemet, azonban az hideg, s kemény, ezért a pulcsimat a kezem alá gyűröm. Némán hallgatom, ahogy az óra kattog, míg végül azt hiszem elbóbiskoltam.
Két nap telt el az óta az ominózus találkozás óta, amiről természetesen otthon nem számoltam be, azonban valaki másnak igen… Éppen Sophiéknál ültem, s tovább faggatott.
- Szóval lehet, hogy megússza? Akkor miért nem próbálod meg vele? – kérdezte a barátnőm körülbelül ezredszerre.
- Jah, komolyan, te olyannak ismersz, aki csak úgy elmegy egy idegen, ráadásul bűnöző fiúval randizni? – kérdeztem a szememet forgatva, azonban úgy tűnt Sophie-nak fel sem tűnt a dolog.
- Miért ne, ahogy elmondtad nagyon helyes fiú, s megmentette az életedet – mondta a barátnőm.
- Előtte meg ki akart rabolni egy bankot – szúrtam közbe.
- Ne légy már ilyen, bárcsak engem hívna el egy titokzatos, jóképű srác.
- Hahó, neked pasid van, mi van Jasonnel?
- Azért álmodozni még lehet…
- Javíthatatlan vagy Soph.
- Én is szeretlek téged Any.
Még sokat beszélgettünk Sophie-val, azonban hatkor úgy határoztam, hogy hazamegyek. Tárcsáztam apa számát, hogy mikorra tudna ide érni, azonban kiderült, hogy apának nagyon fontos ügye van most, és anya is dolgozik még.
Apa hiába próbált bármilyen megoldást találni, semmi sem jött össze, s végül úgy határozott, hogy egyedül is hazamehetek. Elbúcsúztam még gyorsan Sophie-tól, s elindultam haza, útközben azonban bementem egy kis ABC-be, s vettem egy Coca Colát (anya fogorvos, és az ő környezetében sohasem ihatok semmilyen egészségtelen cukros löttyöt, ezért minden esendő alkalmat kihasználok.
Éppen befordultam az egyik sarkon, amikor hirtelen éreztem, hogy a fölön kötök ki valamilyen erőhatásnak hála. A kólám a fölön kötött ki, de legalább nem a ruhámon, azonban valami, vagyis inkább esetemben valaki más kötött ki rajtam.
Kellett egy pár másodperc, amíg rájöttem, hogy ki is fekszik rajtam: Mark.
Amilyen gyorsan csak tudott lemászott rólam, s sűrű bocsánatkérések közepette állt fel. Úgy tűnt nem nézett még felém, ezért történt az, hogy csak mikor már én is álltam esett le neki, hogy kit is sikerült „letámadnia”.
- Annabel? – kérdezte meglepetten.
- Szia – köszöntem neki.
- Micsoda meglepetés. Nem mellesleg nagyon sajnálom az esést, s a kóládat. – Nézett rám boci szemekkel.
- Semmi baj, én is hibás vagyok, nem figyeltem – válaszoltam udvariasan.
- Mi lenne, ha kiengesztelnélek egy kávéval? – kérdezte halványan mosolyogva. Elgondolkodtam. Sophie-nak talán igaza lehet, egy próbát megér, de aztán bevillant az apám hangja „Az egyik… elkövető.”. Apa mindig is védett, s a baleset óta majdhogynem huszonnégy órás megfigyelés alatt vagyok, szeretem őt, de lassan megfojt.
Sohasem gondoltam, hogy ilyet teszek, s mintha egy másik lány szájából hallottam volna, megszólaltam:
- Sajnos nem jó, nem szeretem a kávét, azonban a forrócsokit annál jobban. – Láttam, ahogy Mark szeme felcsillan, s rájöttem, hogy mit mondtam egy másodperccel azelőtt.
- Szóval forrócsoki. Tudom a város legjobb forrócsokisát. – Mosolyodott el. Még lemondhatom- győzködtem magamat, de megint csak a rendőrőrsi szoba fullasztó bezártsága, s magánya jutott eszembe, s elvettem az ötletet.
Életembe először lázadni akartam, azt akartam, hogy egyszer én dönthessek, hogy azt csinálhassam, amit akarok, s olyat tettem, amit ez előtt a pillanat előtt sohasem tettem volna meg. Markhoz sétálok, s belesuttogom szexisen a fülébe.
-  Csodás. – Majd, mint aki jól végezte a dolgát tovább indultam, de olyan lassan, hogy Mark biztosan utolérhessen.
- Hé, várj Bell – mondta, mire megepedten fordultam vissza.  Eddig még sohasem hívott így senki, mindenkinek csak Any, vagy egyszerűen Anne voltam.  De valahogy tetszett a név, különleges volt.
- Bell? – kérdeztem kíváncsian.
- Pont olyan gyönyörű vagy, mint Bell a Szépség és a Szörnyeteg című történetben – válaszolja mosolyogva, amint utolér. – Mellesleg mi lenne, ha én vezetnék, mert a hely, ahova vinni akarlak az ellenkező irányban van.
- Vezess mester! – mondtam felszabadultan. Nem értem magamat:
1. egy idegen fiúval vihorászok az úton, ahelyett, hogy hazamennék.
2. nem elég, hogy idegen, de valószínűleg bűnöző is.
 3. a szüleim semmit sem tudnak mind erről.
4. engedem, hogy csak úgy bárhova elvigyen, s simán kirabolhat vagy akár meg is erőszakolhat egy sötét eldugott sikátorban.
    Szóval összességében megállapíthatjuk, hogy egy őrült vagyok, jó tudni.
- Mesélj magadról – mondja, amint sétálunk az úton.
- Teljesen átlagos vagyok. Apám rendőr, anyám orvos, egyke vagyok. Mindig is féltettek, s az… eset óta gyakorlatilag a saját szobám, s a rendőrségi dolgozószobák egyikének lettem a rabja. Most vagyok végzős a gimiben, s én is orvos szeretnék lenni, mint az anyám. Nem vagyok valami szociális alkat, de van egy barátnőm, akivel szinte pelenkás korunk óta jóban vagyunk.
- És mi a hobbid? – kérdezte kíváncsian, legalábbis úgy tűnt nekem.
- Imádok olvasni, s rajzolni – válaszolom.
- Várj, állj meg – mondja úgy egy perc múlva, én pedig értetlenül nézek rá. Megfogja a kezemet, s egy elhagyatottabb mellékutcába vezet. A szemembe néz, s látom, hogy valami komolyabb dolgot akar mondani.
- Annabel… Szeretnék tőled bocsánatot kérni először is – mondja, s én egyre értetlenebbnek tűnhetek, mert tovább magyaráz. – Nem tudom, hogy miért és hogyan, egyszerűen egyik pillanatról a másikra bekerültem ebbe a… társaságba, és hogy tetsszek nekik olyanokat tettem, amit szóval… nem kellett volna. Akkor, amikor Jess képes lett volna lelőni Téged, csak azért, mert nem fekszel le eltört bennem valami. Nem gondolkodtam, csak ugrottam, nem engedhettem, hogy meghalj, túl tisztának, kedvesnek és gyönyörűnek tűntél.
- Olyan voltál, mint egy angyal a szőke hullámos hajaddal, s égszínkék szemeddel abban a fehér kabátban, olyan voltál, mint egy isteni jel, jel, hogy ha így folytatom, akkor egyre mélyebbre fogok süllyedni, s nem lesz megállás. Bárki bármit mond, tudom, hogy Téged a mennyből küldtek hozzám, hogy jó útra téríts. – Mikor befejezte a szemembe fúrta a smaragd szemeit, s valami reakcióra várt, de nem tudtam megszólani, inkább közelebb léptem hozzá, és egy apró, gyengéd csókot nyomtam a szájára, de mielőtt elhúzódhattam volna ő marasztalt ajkai játékával. Átölelte a derekamat, én pedig a nyakát, s közelebb húzódtunk egymáshoz.
Mézédes ajkai végigszántották az egész nyakamat apró csókokkal behintve, majd újra visszatévedtek az ajkaimra. Egy apró sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy elkezdte a hátamat simogatni. Egy perc után elengedett, én pedig kissé hátraléptem, s szégyenlősen lesütöttem a szememet.
- Milyen volt a reakcióm?
- Tökéletes – válaszolta, én pedig elmosolyodtam.
- Na, és mi lesz azzal a beígért forrócsokival? – kérdeztem, mire ő elnevette magát, s megfogta a kezemet, majd visszatértünk a főútra, mintha mi sem történt volna… de történt – kellett emlékeztetnem magamat.
- Na és most te mesélj magadról – mondtam neki.
- A szüleim még kiskoromba elváltak, majd rá pár évvel anyám, akivel addig éltem egy autóbalesetben meghalt, s az apámhoz és az új feleségéhez kerültem. Igazából apám sohasem volta az apám, legalábbis nem úgy viselkedett, mindent megadott, de nem szeretett, talán ezért is kezdtem el rossz társaságokba keveredni, ki akartam szúrni vele, azt akartam, hogy észrevegyen.
Aztán tavaly ő is meghalt, a felesége pedig nem vállalta a nevelésemet, ezért mert akkor még csak tizenhét voltam otthonba kerültem, nem volt a mostohaanyámon kívül egyetlen rokonom se, majd mikor betöltöttem a tizennyolcat az örökségemből vettem egy apró lakást, és azóta egyedül élek.
- Nem valami fényes gyerekkorod volt, sajnálom – mondom őszintén, ő viszont csak legyint egyet.
- Élj a mának, ne a múltnak, ez a mottóm – mosolyodott el. – Meg is érkeztünk. – Mutatott egy apró kis kávéházra. Bent pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem, hangulatos, és családias. Egy apró kerek asztalnál foglaltunk helyet, s mindketten egy-egy forrócsokoládét rendeltünk.
- Mellesleg, figyelmeztetlek, hogy az apám meg fog ölni – mondtam elhúzott szájjal fintorogva.
- Miért is? – kérdezte.
- Mert elraboltál úton hazafelé – mondtam.
- Aha, nem tűnt fel.
- Nagy hiba.
- Állj, Lear a vezetékneved ugye? – kérdezte homlokráncolva, s én bólintottam. – S azt mondatd, hogy az apád rendőr – megint bólintok-, Lear nyomozó az apád? – kérdezi tágra nyílt szemekkel, s én bólintok.
- Akkor azelőtt, hogy megölne, úgy tíz évre börtönbe csukat – mondja.
- Azt hiszem jobb lesz, ha megyek most, mielőtt tényleg így történne.
- Hé, még meg sem érkezett az italod, legalább azt várd meg, kérlek.
- Jól van.
 - Na és milyen apa, mert rendőrnek elég… szigorú.
 - Szülőnek is, mondom a bankban történtek óta, gyakorlatilag rab vagyok.
 - Sajnálom – mondta.
 - Ne tedd, neked rosszabb.
 - Nem… én megérdemeltem, apádnak igaza van, a börtönt is megérdemelném, csak azzal tényleg végleg tönkremenne valószínűleg az életem.
 - Ne mondj ilyeneket, ha te nem lennél, akkor én most már halott lennék.
 - Nem biztos, lehet, hogy lett volna más, aki megment. Bell, én rossz vagyok, rossz dolgokat követtem el – mondta, s lehajtott a fejét, én az állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
 - Egy bölcs embertől egyszer azt hallottam: „Ne a múltnak élj, hanem a jelennek.” Ha képes vagy a változásra, akkor nincs baj.
 - Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha elmész, rossz ötlet volt az, hogy elhívtalak – mondta, s egy pillanatra lefagytam. Ezt most miért mondta? Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy gyorsan átvágtam a kávézón, s kiléptem az utcára, nem figyeltem merre megyek, csak mentem előre.
 Mikor már lenyugodtam vettem észre, hogy ötletem sincs, merre vagyok. Már besötétedett, nem láttam az orromig sem ráadásul, de arra rájöttem, hogy nagyon rossz irányba jöhettem. Megijedtem, elővettem a mobilomat, de észevettem, hogy az teljesen le van merülve. Hát persze, ezért nem hívott még apa.
 Gyorsan a kabát zsebembe rejtettem a használhatatlan kütyüt, s még jobban körülnéztem. A város e részén nem nagyon jártam még, vagy ha jól gondolom, akkor sohasem. Tovább indulok, majd az épület oldalához simulok, amikor hangokat hallok.
 Részeg emberek hangját, amint nagyban kiabálnak, a vér megfagy az ereimben, ahogy egyre közelebb érnek, s egyre jobban hallhatóvá válnak. Már az utcasarkon fordulnak be, amikor valaki hirtelen befogja a számat, és hátrahúz. A támadómat ütöm, rúgom, kiabálni próbálom, de úgy fog, mintha meg sem érezné. Egyre hátrébb vonszol, távolabb a részegeknél, majd mikor már nem is hallom őket megáll.
 Leveszi a kezét a számról, és maga felé fordít.
 - Mark – nyögöm, szinte hangtalanul mikor felismerem.
 - Bell, apádnak igaza van, veszélyesek az utcák, főleg egy ilyen gyönyörű lány számára. – A hirtelen megkönnyebbülés miatt gondolkodás nélkül megcsókolom a fiút, akiben még mindig nem szabadna bíznom, és aki az előbb úgy megsértett. Mellesleg miatta tévedtem el.
 - Vigyél haza – mondom halkan mikor elszakadok tőle. Ő bólint, s miután elmondom a címet kézen fogva vezet haza. A ház előtt megállva feltűnik, hogy a konyhából fény szűrődik ki. A francba…
 - Azt hiszem jobb lesz, ha most bemegyek – mondtam.
 - Hé, még a számodat sem tudom – mondta, majd gyorsan egy papírra felírtam a mobilom számát, majd elköszöntem tőle.
 - Egy búcsúcsókot sem kapok? – kérdezte kissé felháborodottan, én viszont csak egy puszit nyomtam az arcára.
 - Vigyázz magadra, és… köszönöm.
 Nehezen, de kimagyaráztam magamat úgy, hogy mégis ott maradtam még egy kicsit Sophie-nál, bár a szüleim így is nagyon ki voltak akadva, hogy nem szóltam. Nem is tudom, mi lenne, ha az igazat mondanám el.
 A nap felettébb unalmasan telt, az iskolában semmi érdemleges nem történt azon kívül, hogy Sophie minden részletéről a tegnap estének kifaggatott azután, hogy kiléptem az ajtajukon.
 - És jól csókol? – kérdezte századszorra, vagy talán ezredszerre?
 - Nagyon – mondtam.
 - Látod, s te nem akartál rám hallgatni.
 - Tudod Soph, félek – mondom egy idő után.
 - Mitől?
 - Apa reakciójától, ő Markot börtönbe akarja zárni, nem a pasimként látni.
 - Szerintem csak beszélj vele, vagy szökj el titokban Markkal – vonja meg a vállát, azonban nekem más ötletem van. Volt időm végig gondolni az elmúlt időszakot az órákon, és arra jutottam, hogy a legjobb az lesz, ha nem találkozok vele többet.
 - Nem fogok vele többet találkozni – mondom ki végül hangosan, miközben Sophie úgy néz rám, mint valami őröltre.
 - Hogy mi? – kérdezi vissza, hátha rosszul hallott.
 - Tudom, mi lenne a szüleim véleménye róla, s azt is tudom, hogy igazuk lenne. Édes istenem orvosira akarok menni, híres kutatóorvos akarok lenni, Marj pedig… Mark részt vett egy bankrablásban – kelek ki magamból. – Valószínűleg lesittelik, majd valami csöves lesz, jobb esetben egy rozoga albérletben fog lakni, hiszen még az érettségije sincs meg.
 - Any… Előbb még úgy áradoztál róla, mint valami szentről, mi van veled? – kérdezi furcsán Sophie.
 - Felnőttként próbálok gondolkodni. Tudod Soph, te is megpróbálhatnád – mondtam miután rájöttem, hogy az egész az ő ötlete volt, meg is erőszakolhattak volna ott a sötétben.
 - Lehet, hogy te „reális” vagy, de mellette egy negatív bunkó. Mark megmentette az életed, lehet, hogy előtte rossz volt, de megváltozott. Mi történt veled Anne? Annabel, hiszen fél perce még, mint egy szerelmes kamasz áradoztál róla.
 - Elgondolkodtam.
 - Tudod mit, én is elgondolkodtam, te nem az én Anym vagy, jó lehet, hogy az én legjobb barátnőm felelősségteljesebb, mint az, aki tegnap elment Markkal, de nem is olyan fagyos, mint akit most játszol, szólj, ha majd újra a régi önmagad leszel, addig is felesleges beszélgetnünk, rossz hallgatni téged. – Sophie dühösen meredt rám, majd elsétált. Néztem, ahogy kisétál az életemből, s nem mentem utána, nem mert engem is felhergelt.
 Öt év telt el azóta, hogy Markkal találkoztam, s hogy Sophia Meyerson már nem tartja a legjobb barátnőmnek magát. Azóta felvettek az orvosira, és kőkeményen tanulok.
 A könyvtárban ülök, s próbálok valamit beleverni a fejembe, de sehogy sem megy, újra meg újra visszaemlékezem arra, hogy hogyan viselkedett velem Sophie azután, keresztülnézett rajtam, nem szólt hozzám. Ha nem lenne elég az, hogy a legjobb barátnőmet elvesztettem, a szüleik is meghaltak, három éve történt, most is tökéletesen emlékszem arra a napra.
 - Édesem, nem jössz el velünk kirándulni? – kérdezte anya.
 - Jaj, anya. Holnap vizsgám lesz, pont valami kirándulásra érek rá.
 - Nem kéne így strapálnod magad.
 - Anya, képzeld az orvosi nem gyerekjáték, jó orvos akarok lenni, azaz ára ennek, hogy sokat tanulok.
 - Jól van, akkor maradj itthon, de olyan ritkán találkozunk, folyton a könyveiddel vagy elfoglalva. Mellesleg én is orvosit végeztem, mégsem hanyagoltam el a családomat.
 - Kérlek, hagyj egyedül – morgolódom.
 - Kicsim, gyere velünk.
 - Anya, menj ki a szobámból, tanulni szeretnék.
 - Jól van, tanulj, szia – mondta hidegen, majd ott hagyott.
 Soha többé nem láttam, nem mondhattam el neki, hogy sajnálom, hogy szeretem, nem én a tanulást választottam helyettük. Egy sofőr elaludt, és az ő sávjukba sodródott, frontálisan ütköztek, anyu és apu is a helyszínen elvesztette az életét.
 Azóta még jobban az árnyéka vagyok önmagamnak, a könyvek az egyetlen táraságom. Nagyot sóhajtok, majd a polcokhoz lépek, hogy egy másik könyvet levegyek. Megfogom, de mielőtt kihúzhatnám, a másik oldalról valaki leszedi. Mérgesen pillantok az illetőre, azonban pár másodperc múlva feleszmélek, és majdnem elájulok.
 Egy smaragdzöld szempár vizslat engem a tekintetével.
 - Legyen inkább a tied Bell – mondta Mark. Miután Sophie-nak elmondtam a dolgot Mark keresett, de én nem foglalkoztam vele, egy idő után feladta, sohasem gondoltam, hogy valaha még látom.
 Megkerülöm a polcsort és odasétálok hozzá. Nem sokast változott, de ha lehet még helyesebbé vált az elmúlt évek során.
 - Hát te? – kérdeztem.
 - Olvasni jöttem meglepően – mondta.
 - Gondoltam, és mit?
 - Könyveket.
 - Ez kezd idegesíteni.
 - Sajnálom. Mellesleg az orvosira sokat kell tanulni.
 - Orvosira? – kérdeztem meglepetten.
 - Úgy tűnik, hogy meglepődsz, hogy nem a sitten ülök, hanem orvosnak készülök, szép.
 - Bocs, csak nem tudtam, hogy érdeklődsz az orvosi után – védekeztem, ő pedig elmosolyodott.
 - Nem is érdeklődtem, csak, hogy egy angyal azt mondta, hogy ő oda akar menni, úgy gondoltam ez egy isteni jel, s nekem is meg kell próbálnom - válaszolta, én pedig elpirultam, tökéletesen emlékszem, hogy szerinte én vagyom az ő védő, s jó útra térítő angyala.
 - Mi van veled mostanában? – kérdeztem.
 - Meg vagyok, mint látod nem csuktak le, felmentettek azért, mert megmentettelek, s tanulni kezdtem. Még mindig egyedül élek. – Vonta meg a vállát. – Veled?
 - A szüleim három éve meghaltak – mondtam halkan, s arcáról lefagyott a mosoly.
 - Sajnálom.
 - Köszönöm – válaszoltam.
 - Mit szólnál, ha egy forrócsoki mellett folytatnák a beszélgetést, úgy tudom, hogy a kávét nem szereted, mellesleg úgy öt éve ígértem neked egyet, s azóta nem sikerült a terv végrehajtása – vetette fel az ötletet Mark, én gondolkodás nélkül bólintottam.
 Kiléptünk a könyvtárból, s ugyanarra a helyre mentünk, mint először. A kávézó most is pont olyan hangulatos volt, és ettől muszáj volt mosolyognom, nem mellesleg jól éreztem magamat Mark társaságában.
 - Megkérhetlek valamire? – kérdezte kíváncsian.
 - Attól függ. Ha azt kéred, hogy itt vetkőzzek le, akkor azonnal nemet mondok, de ha valami normális dolgot, akkor megfontolom.
 - A legjobb barátom esküvője lesz nemsokára, és cikinek tartom, hogy egyedül menjek, nem jönnél el velem? Természetesen csak baráti alapon – teszi hozzá.
 - Persze, hogy hívják mellesleg a barátodat? – kérdezem.
 - Bran, azaz Brandon Monroe, a menyasszonyát pedig Sophie-nak – mondja, mire összeszorul a szívem, a volt legjobb barátnőmre gondoltam, akivel szinte együtt nőttünk fel, s én mindent tönkretettem. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy egyszerűen csak el kéne mennem hozzá bocsánatot kérni, de félek a csalódástól. Mi van, ha ő már tovább lépett? Ha nem akar újra a barátnőm lenni?

 - Ott leszek – mondtam mosolyogva.
 A hetek teltek s múltak, s az életem újra felpezsdült, Mark színt vitt bele. Egész nap együtt tanultunk, s lógtunk, de csak a barátomnak tartottam, egy nagyon jó barátomnak.
 Tényleg megváltozott, és ennek én nagyon örültem, annak meg még jobban, hogy nem jött be a jóslatom, s jobb életre lesz lehetősége. Mosolyogva készültem az esküvőre, amire én is hivatalos voltam. Szőke, göndör hajamat egy kontyba feltűztem, csak egy-egy tincset hagytam kilógni mindkét oldalon, s egy hosszú kék ruhában voltam.
 A megbeszélt időpontban kint vártam Markot, s egy percet sem késett, a kocsi megállt előttem, s kiszállt belőle Ő. Rám pillantott, s láttam, ahogy lefagy.
 - Gyö..gyönyörű vagy – mondja, s én elmosolyodom.
 - Akkor jó, az volt a célom. – Besegít a kocsiba, micsoda úriember, és mosolyogva, beszélgetve megyünk a templomig. Mivel Mark volt a vőlegény tanúja, ezért odament az oltárhoz, én pedig elhelyezkedtem középtájon az egyik sorban. Nem sokára bejött a vőlegény, aki egy szőke hajú helyes fiatal férfi volt, majd felcsendült az ismerős zene, és belépett a menyasszony és az apja, én pedig kis híján elájultam.
 Sophia Meyerson volt az.
 Az egész ceremóniát úgy ültem végig, mint egy hulla, mert annyira kába voltam. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Ennyi idő után pont így és itt találkozunk Sophie-val, egyszerűen hihetetlen.
 - Jól vagy Bell? – kérdezi Mark, amikor a fogadás helyszínére érünk.
 - Emlékszel, amikor meséltem neked a legjobb barátnőmről? – kérdeztem. Meglepettnek tűnt.
 - Persze. Miért?
 - Sophie volt az – a „volt”szót erősen kihangsúlyoztam.
 - Akkor ezért lepődött meg, amikor találkoztunk először.  Meséltél rólam neki, igaz? – kérdezte, és bólintottam.
 - Igaziból miattad nem találkoztunk többé. Tudod, hülyén viselkedtem veled kapcsolatban, ő pedig ezt nem tolerálta, azóta nem igazán beszéltünk.
 - Sajnálom.
 - Nem, én sajnálom, annak idején Sophie-nak igaza volt, kellett adnom egy esélyt, megérdemelted volna, és nagyon csúnyán viselkedtem vele is – mondtam. – Meg tudsz bocsátani? – kérdeztem tőle.
 - Persze, gyere, táncoljunk – mondta, de mielőtt táncolni kezdtünk volna megjelent a menyasszony, Ő.
 - Any, tényleg te vagy az? – kérdezte, s a nyakamba ugrott. Én is megöleltem jó erősen őt.
 - Igen, én vagyok – mondtam.
 - Bocsáss meg, de hallgatóztam, mindent hallottam – mondta, s bűnbánó szemekkel nézett.
 - Komolyan mondtam, sajnálom, és… gratulálok – mondtam, majdnem elfelejtettem, hogy miért is vagyunk itt.
 - Annyi dolgot kell mesélnem neked… Bár azt hiszem egy kicsit később is ráér, úgy gondolom valamit megzavartam – mielőtt szólhattam volna már el is tűnt, amilyen gyorsan megjelent, úgy el is ment.
 - Szóval éppen egy táncot kértem a hölgytől. Megengedi? – kérdezte Mark, én pedig mosolyogva bólintottam. A derekamat megfogta az egyik kezével, a másikkal az én kezemet, s táncolni kezdtünk a lágy zenére.
 - Ez életem egyik legszebb napja. A Nap süt, itt vagyok Sophie esküvőjén, aki megbocsátott, legalábbis úgy tűnik, és… itt vagy te – mondtam, miközben a csodás smaragd íriszeibe nézek, egyszerűen megunhatatlanok.
 - Örülök, hogy újra találkoztunk… hiányoztál – mondja.
 - Nekem is te, nagyon magányos voltam az elmúlt időben, de te mindent megváltoztattál. Köszönöm – mondtam. A fülemhez hajol, és annyit mond.
 - Nincs mit megköszönni. – Majd az egyik kezével az államat felemeli, és gyengéd csókot lehel a számra. – Azóta szerelmes vagyok beléd, mióta láttalak a bankba, s félre löktelek, te vagy az én angyalom, megpróbáltam öt évig nélküled élni, de lehetetlen. – Suttogta alig hallhatóan, az én szemeimbe pedig könnyek gyűlnek, pont úgy, mint a vallomásakor a sikátorban, nem felelek semmit, csak szenvedélyesen megcsókolom.
- Na, milyen reakció? – kérdezem széles mosollyal az arcomon.
- Tökéletes – válaszolja. Ez az egy szó visszhangzik a fejemben. Ő a tökéletes számomra, az én titokzatos rosszfiúm, aki nem is olyan rossz.
- Szeretlek – mondom halkan, mint egy szellő, abban sem vagyok biztos, hogy kimondtam, de Mark a derekamnál fogva szorosan magához húz, és megcsókol.
- Szeretlek az óta amióta Világ a Világ, és egészen addig és még tovább, míg egyáltalán lehetséges. Szeretlek Annabell, szeretlek Bell.