2011. november 20., vasárnap

Jess novellája


Dance with some Love


- Egy, két, há és spicc és sasszé, forgás, emelés. – soroltam ütemesen a lépéseket az előttem táncoló párosnak. – Rendben, Tina, próbálj egy kicsit ellazulni, ez nem balett. Nyugi. – nevettem és melléléptem, hogy megmutassam neki a helyes testtartást. – Alex te érezd át jobban, olyan unottan csinálod. – mondtam a fiúnak, aki csak fintorgott majd elindultam a zenelejátszó felé és közben beszélni kezdtem. – Figyelj Alex. Tudom, hogy egy kicsit túlzásba viszem. De egy versenyre készültök az isten szerelmére. Tedd oda magad, ha tényleg ezt akarod csinálni.  A tánchoz két ember kell. Tina minden megtesz azért, hogy tökéletes legyen, de te csak eltipeged, amit betanítottam. A nézőnek át kell érezni a szenvedélyt és az érzelmeket.  És hidd el, hogy nem azért csinálom, hogy idegesítselek, hanem hogy megnyerhessétek. Az igazgatónő rám bízott titeket és nem szeretnék csalódást okozni.
- Rendben, Miss Maximalista. – gúnyolódott, de tudtam, hogy nem sértésnek szánta ezért mosolyogva elindítottam a zenét. Hát igen maximalista vagyok, de mit várt egy táncostól. Ez belém van nevelve. 4 éves koromban kezdtem el táncolni és most idejutottam. 20 évesen táncoktató vagyok. Vagyis alkalmanként oktatok. Főképp én vagyok a táncparkett közepén és nem a szélén nézem. És mért csak én? Egyedül? A válasz egyszerű. A táncos éveim során, egyetlen egy párom volt. 12 évig voltunk együtt, de egy autóbaleset során ő itt hagyott engem. Ez nagyon összetört és sok idő kellett, míg összeszedtem magam és újra táncoltam. Az évek során rengeteg tapasztalatot szereztem.
Utaztam a világot. Versenyről versenyre. Mostanra lemondtam erről és inkább maradtam itt ebben a kis városban és tanítok, koreográfiákat csinálok, betanítom őket.
És nem mellesleg itt vannak a barátaim a családom. Bár az utóbbi elég hadilábon áll. Anyám nemrég itt hagyott bennünket, engem és két húgomat. Apám egyedül nevel minket, de ő szinte alig van otthon. Folyamatosan dolgozik miattunk. Így mondhatjuk azt is, hogy én nevelem a piciket és próbálom anyát pótolni. Ami valljuk be, nem könnyű meló.
- Hé bébii. – sikított egy ismerős hang és rögtön a hang irányába kaptam a fejem. Kikapcsoltam a zenét és átöleltem barátnőm.
- Öhmm.,.. Mára elég volt ennyi. Holnap délután találkozunk, nem elkésni. Te mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy a parkban találkozunk? – fordultam Amy felé.
- De, csak már tökre untam magam, szóval feljöttem. Megnézem, ahogy az én barátnőm okít. – gesztikulált a kezeivel és csücsörített a szájával.
- Rendben. – nevettem miközben összeszedtem a cuccaim. - Oks, mehetünk, kész vagyok.
- Ashley, Akartam kérdezni valamit.
- Ki vele. – indultunk el lefelé a lépcsőn.
- Tudod, lesz az este egy ilyen buláj, ahol nem vetik meg a négereket. – nevetett.
- Áhh.. és menjek el veled mi ? – néztem rá sokat sejtve.
- Te gondolatolvasó vagy. –ámult el megjátszva magát.
- Tudom.
- Na és eljössz? – kérdezte izgatottan.
- El, de.. mért olyan fontos ez? – kérdeztem.
- Háááát… - nyitotta ki az ajtót és elindult a napfényes utcán.
- Várj, kitalálom, pasi van benne. – nevettem.
- Jó, igen az. – nyújtotta ki a nyelvét.
- Na és milyen? Jóképű, sportos, mond, hogy nem stréber…  - kezdtem a faggatózást.
- Nyugi nem az, sőt. Elalélsz, ha meglátod. – kacagott.
- Hát, nem hiszem. Tudod, hogy nem egy az ízlésünk. – húztam el a szám.
- Ez igaz, de akkor is.
- Szóval, akkor este?
- Igen, 8-ra itt vagyok érted.
- Tökéletes, apa pont hazaér.  – mosolyogtam majd megöleltem és miközben elővettem a mobilamat bementem a szűk kis utcába.  Bekapcsoltam a készüléket és a kulcsom után kezdtem kutatni. Az utcán kisgyerekek boldog kacaját és sikongatásokat lehetett hallani. A fejem fölött sok kis virág díszelgett és a két épület között áthúzott szárítókötélen nedves ruhák pihentek.
Amint beléptem a házba megcsapott a meleg és azonnal kinyitottam az összes ablakot. Egy kicsit huzat volt, de ennyi még belefért. Átöltöztem a szokásos melegítő-trikó szerelésembe, majd beraktam egy adag ruhát a mosógépbe és elindítottam. Míg a gép egyenletes zümmögést kiadva magából mosott én addig elkészítettem a vacsorát.
Mire végeztem fél öt volt. Sietve zártam be magam után az ajtót és indultam el az egy utcányira lévő óvodába.
Mikor megékeztem a húgom már az ajtóban várt. A nyakamba ugorva jelezte, hogy örül nekem és alig várta, hogy ideérjek.
Elbúcsúzva a többiektől indultunk el az idősebb húgomért. Ő már 8 éves, míg a legkisebb csak 4.

Mikor mindannyian hazaértünk megvacsoráztunk, majd mindenki ment a dolgára. A legkisebb húgom, Katie ő a Tv előtt ült és nézte kedvenc rajzfilmjeit, míg az idősebbik, Anne házi feladatot csinált, majd csatlakozott Katiehez.
Én alig vártam, hogy beérjek a szobámba és egy kis nyugalmam lehessen. Csak, hogy ez nem következhetett be. Miért is lehetne legalább egyszer az, amit én akarok ?!
Nem zavart meg senki, vagy ilyesmi csak, mivel táncoktató vagyok, ez felelősséggel jár és nekem is át kell vennem a dolgokat, finomítani rajtuk és a többi. Már 6 óra volt, de azért belekezdtem. Átöltöztem és átdolgoztam a koreográfiát. A végére már nagyon belelendültem és nem örültem annak, hogy abba kell hagyjam ,de ha elakarom kísérni Amy-t akkor ezt most muszáj lesz.
Kiválasztottam a ruhám, majd letusoltam. Úgy döntöttem, hogy egy pink fölső és egy fekete csőnaci lesz rajtam. Hosszú barna hajam általában a fejem tetején kuksol, mivel úgy kényelmesebb, de most kap egy kis pihenőt és úgy döntöttem, hogy leengedve hagyom, és pár tincset begöndörítek.
Mivel nem nagyon szoktam sminkelni magam ezért csak egy kis drapp színű szájfényt raktam ajkaimra, majd kihúztam a szemem és a szempilláimat emeltem ki a leginkább.
Mire kész lettem, hallottam, hogy a bejárati ajtón nyitódik, majd csukódik és a lányok hangos sikongatása.
Mosolyogva léptem be a nappaliba.
- Szia kincsem. – ölelt meg Apa, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Szia Apa.
- De csinos valaki. Hova, hova? – kérdezte miközben levette a kabátját.
- Ha nem gond, akkor elkísérném Amy-t egy buliba. – szedtem elő neki egy tányért, mivel gondoltam farkas éhes.
- Dehogy gond, kapcsolódj ki egy kicsit. Annyit vagy abba a táncstúdióba. Rád fér egy kis pihi. Mi meg addig elleszünk, oké? – kapta fel Katiet és csikizni kezdte, aki ezt csilingelő kacajával jutalmazta. Én csak mosolyogva néztem a párosukat és azon gondolkoztam, hogy Apának honnan lehet ennyi ereje. Hisz az anyám,  akit azóta mióta elhagyott minket tiszta szívemből gyűlölök, se szó se beszéd lelépett, csak egy pár szavas fecnit találtunk az asztalon.
Amint ez állt, nem gyöngybetűkkel:  Ne keressetek! Mostantól egy új életem van.
Sajnálom, de ennyi volt. Sziasztok!
Sosem értettem, hogy egy anya, hogy képes erre. Elhagyni a saját gyermekeit úgy, hogy el sem búcsúzik tőlük. Hát bármennyire is fáj, de azt kell mondjam,  hogy még az állat is jobb szülő. Mikor velünk volt se figyelt ránk.  Nem igazán éreztette velünk, hogy ő ki is nekünk. Nem mutatott felénk semmilyen szeretet vagy anyai törődést. Apa volt az egyetlen, akire rá mertük bízni magunkat. Ő tényleg szeret minket. Dolgozik azért, hogy mindenünk meglegyen, és ne szenvedjünk hiányt semmiben. Két műszakban dolgozik és van ereje arra, hogy velünk is foglalkozzon, ha csak egy kicsit is.
- Ashley? Kérdeztem valamit. – lengette meg előttem a kezét Apa.
- Jaj, bocs csak elgondolkoztam. – ráztam meg a fejem, hogy elhessegessem a felesleges gondolataim.
- Vettük észre, szóval ara lennék, kíváncsi mikor óhajtasz majd hazajönni. - szúrta fel az első falatot a villájára, majd jóízűen enni kezdett.
- Hát sajnos azt nem tudom,de ígérem, nem maradok sokáig. – és amint befejeztem a mondandóm, dudálás csapta meg a fülemet. Apa csak mosolygott majd egy gyors puszit nyomva az arcára elbúcsúztam tőle és pár ki is léptem a sötét utcára.
- Szia. – huppantam be a kocsiba Amy mellé.
- Csini vagy. – mért végig majd óvatosan elindult.
- Köszi, de te sem panaszkodhatsz. – mosolyogtam. – Na hova megyünk?
- Nem messzire. 10 percnyire van. Tudod, már egyszer voltunk ott Thaba Dance ?! Rémlik?
- Ja igen, ahol egyszer annyira berúgtál, hogy literszámra öntötted magadra a sört a bárpultnál majdnem meztelen? – emlékeztem vissza a kínos szituációra.
- Ne háborgassuk a múltat. – legyintett a kezeivel majd zavarában nevetni kezdett.
- Remélem, ma azért nem viszed túlzásba. – kuncogtam.
- Eskü.
- Rendben. – válaszoltam. Ezután be nem állt a szánk. Az út hátralévő részében fecsegtünk. Hol a suliról, hol a munkáról, hol a csajokról, na és természetesen a pasikról. Kifaggattam az általa imádott Adoniszról és persze én sem maradhattam ki. Nagy nehezen tereltem a témát. Nem szerettem a magánéletemről beszélni. Vagyis helyesbítve a pasi ügyeimről. Még Amynek sem.
Hamar megérkeztünk. A zene bár kint hallatszott. A fények rengeteg színben villogtak, de a legdominánsabb mégis a zöld és a lila volt. 
- Úgy bámulod, mintha valami nagy dolog lenne. - pattant ki Amy a kocsiból majd miután én is ezt tettem bezárta és elindultunk az épület felé.
- Rengeteget változott az óta mióta utoljára itt voltunk, vagyis voltam. – nevettem.
- Halad a korral. – rántotta meg a vállát.
- Nincsenek kevesen az biztos. – álltam meg a sor végére és elhúztam a szám.
- Bevetem a szépségem, na gyere. – ragadta meg a karom és húzni kezdett előre a tömegen keresztül. Az emberek elég szép szavakkal illettek minket mikor Amy pár szót beszélt az őrrel, aki mosolyogva beengedett minket a Cluba. Mindig is tudtam, hogy Amy-nek van önbizalma, de hogy ennyi és ilyen merész legyen egy tök idegen pasival. Na mindegy az volt a lényeg, hogy nem kellett kinn ácsorognunk és benn vagyunk a hatalmas terembe, ami most ezrek táncparkettje volt. A buli nemrég kezdődött mégis voltak olyanok, akik már dülöngélve és eléggé kótyagosan járták.
Utáltam a részeg emberek. Helyesbítek az idegen részeg embereket. Valahogy taszítanak. Tudom, hogy ilyen állapotba még inkább könnyebb a védekezés, de akkor is, nem bírom és kész. Amy keresztülhúzott az igencsak hiányos öltözékben lévő lányokon és a kacsingató pasikon, akik azok a tipikus csak-egy-éjszakára-kellennél nézéssel tekintettek rám.
Nagy nehezen végre odaértünk egy asztalhoz. Leültünk és rendeltünk valamit majd vártunk.
- Mikor jön már? – idegeskedett Amy és az ujjaival ütögette az asztal szélét.
- Nyugi csajszi, biztos mindjárt itt van. Láttad mennyien vannak odakint. Talán ő nem vágódott be a biztonsági őrnél. – kortyoltam bele a sörömbe.
- Pedig megérteném. – vigyorgott.
- Nagyon oda vagy érte, igaz?
- Ki van oda kiért? – huppant le egy fiatal srác vigyorogva Amy mellé, akinek csillogni kezdett a szeme és zavartam mosolyogni kezdett. Hát talán igaza volt Amynek, nem rossz, de azért nekem teljesen más az ideálom. Nekem inkább azok az egzotikus pasik jönnek be, kreol kidolgozott test, fekete vagy barna haj. Hmm..
- Ash, elmentünk táncolni. – szólt Amy.
- Persze menjetek nyugodtan. – mosolyogtam rá.
- Addig te nézelődj, ja és Oliver várja pár haverját, ha netán megérkeznének, megmondanád nekik, hogy ő most nem ér rá? – vigyorgott.
- Számíthatsz rám, ti csak érezzétek jól magatokat. – kacsintottam és ők már itt sem voltak. Megittam az italom és elindultam a mosdóba. Mikor már kiértem onnan ahol a legtöbben voltak, keresgélni kezdtem a mobilom, hátha kerestek, de nem volt semmi ezért visszatettem.
De valami barom nem tud figyelni és nekem jött ezzel az összes cuccom kiborult a földre.
- Remek! – sziszegtem.
- Bocsi, ne haragudj! – kezdett mentegetőzésbe és rögtön szedegetni kezdte a cuccaimat, ahogy én is. Morgolódva összeszedtem a cuccaimat majd felálltam. Viszont pár másodperccel később a lélegzetem is elakadt. Sosem hittem volna, hogy van, szerelem első látásra mégis azt hiszem most ezt átéltem. Úgy éreztem mintha minden elsötétedett volna körülöttünk és csak őt látom.
Azt hiszem, mondhatom rá, hogy álmaim pasija. Fekete haja be volt zselézve és úgy tűnt, hogy nem kis munkája volt vele, de vallom, hogy a sok hűhó nélkül is remekül fest. Egy fekete rövid ujjú pólót viselt, ami eléggé kihozta izmainak formáit. A póló mellé egy sötét farmert viselt.
 És a szemei.. Úristen, ilyen szemeket soha életemben nem láttam. Világoskék szemei csak úgy rikítottak a kreol bőrétől. Zavartan tértem észhez és megráztam a fejem, majd egy „ köszi „ után hátat fordítva neki elindultam eredeti célomhoz.
A tekintete égette a bőrömet és ez bizsergető érzéssel töltötte meg a testem és rázott a hideg. Olyan volt a tekintete, mint a jég mégis felforrt tőle a vérem. Egy biztos, soha nem fogom elfelejteni.
Megigazítottam a sminkem és indultam vissza az asztalunkhoz abban reménykedve, hogy barátnőm ott találom.
Imádtam táncolni, de egyedül nem szoktam, mármint ilyen helyeken. Valahogy úgy tűnt, hogy ez ma nem fog bekövetkezni, de ki tudja ?!
Az asztalunknál, már távolról láttam, hogy áll néhány alak. Gondoltam Oliver barátai. Igazam is lett, mert nagyon mély beszélgetésbe voltak. Nem nagyon foglalkoztam velük, hanem barátnőm mellé huppantam és beszélgetni kezdtem vele. Vagyis ő kérdezett – leginkább arról, hogy találtam e valami szemre való srácot – én pedig válaszoltam. Viszont hatalmába kerített megint egy furcsa érzés, vagy csak paranoiás lettem. Feltűnés nélkül körbe néztem hátha figyel valaki, de semmi.
Éreztem és ez elég frusztráló volt. Ismerős volt ez a helyzet. Élvezettel töltött el, de mégis a hideg rázott.
- Ashley!!- vigyorgott rám Oliver, látszott rajta azért, hogy nem egy sört vagy egyéb italt fogyasztott már el, de azért még normális volt.
- Oliver!!- utánoztam az előbbi megszólítást.
- Figyi, bemutatnálak néhány havernak. Ő itt James, John, éééss… hol van Nathan? – hagyta abba a gesztikulálást a kezeivel és a fiúk felé fordult.
- Azt mondta mindjárt jön, de nem tudom. – rántotta meg a vállát a magas vékony és szőke hajú John. Azt hiszem ez volt a neve. - Oké, hát szóval igen.
- Örülök. – hajoltam át az asztalon és mindkettejük arcára adtam és üdvözlő puszit.
- Ohho.. ha máskor is ilyen szép hölgyeket mutatsz be Oliver, akik puszikkal halmoznak el, többet lógok veled. – vigyorgott James. Neki a kinézete elég, hogy is mondjam?!
Öhmm talán az  –elég-ramatyul-nézel-ki-tesó külső a megfelelő. A szemei be voltak esve, mintha napok óta nem aludt volna, és eléggé véres is volt.
- Öcsi, mi elmentünk, majd találkozunk, valamikor. – fogott kezet Oliverrel majd felénk fordultak. – Örültem, hogy megismertem önöket hölgyeim. – hajolt meg vigyorogva John , James pedig kezet csókolt majd itt sem voltak.
- Hát Nathan eltűnt szóval őt nem ismerhetted meg, de majd ezt is bepótoljuk. – karolta át Amy-t Oliver.
- Rendben. - bólintottam.
Ezután leginkább beszélgettünk, de Amy és Oliver elmentek egyszer-kétszer táncolni is. Én pedig hát hoppon maradtam.
- Jó estét szép hölgy!- csúszott mellém egy fiatal pasi, de a fején kapucni volt és nem láttam az arcát. Viszont megcsapott egy elég vonzó férfi illat, amit már egyszer éreztem. És a hangja is ismerős volt, de mivel a zene hallást nem kímélve őrjöngött ezért nem igazán hallottam tisztán. Fene vinné el ezt a deja vu érzést. Viszont most ez az illat keveredett a cigi szagával. És ahogy vettem észre nem sima cigi.
- Hello. – köszöntem zavartan, majd egy kicsit arrébb csusszantam a bőrülésen.
- Nyugi már nem vagyok szatír. – kortyolt bele a whiskyjébe – nem vagyok nagy pia szakértő, de szerintem az az volt, nem semmi, jól bírja- és nevetni kezdett
- Hát ez nagy megkönnyebbülés. – húztam fel az egyik szemöldököm. Ezután kínos csend következett, majd megszólalt.
- Mi akartál lenni kiskorodban? – kérdezte, de még mindig nem fordult felém.
- Öhmm... – nevettem fel kínomban. Hogy lehet ilyen kérdést feltenni ismerkedés gyanánt? – Hát mint minden kislány, hercegnő. De az most már biztos nem leszek.
- De bizony lehetsz.
- És elárulod hogyan?
- Aha, lehetsz hercegnő.. – hagyta lógva a mondatot, majd megitta a maradék alkoholt és folytatta. – Mégpedig az enyém. – fejezte be és éreztem a hangján, hogy mosolyog, majd se szó se beszéd elment.
Megfagyva néztem a távolodó alakot és próbáltam „feldolgozni” az előbbi dolgokat. Ez annyira édes volt.  Valami megfogott benne. Nem is tudom talán a hangja, már amennyit hallottam belőle.
Viszont az arcát nem láttam. Mégis olyan volt, mintha már találkoztam volna vele.
Az este folyamán találtam egy igen kedves fiút, viszont nem volt az esetem. Táncoltunk, beszélgettünk, de telefonszámot nem adtam. Nagyon jól éreztem magam, ahogy Amy is. Csak úgy sugárzott az örömtől, hogy végre nem szingli. Azonban másnap, iszonyat fejfájással ébredtem. Szörnyű volt. Bevettettem mindent, hogy elmúljon. Gyógyszer és valami lötty amit Amy mutatott. Neki bevált, sajnos nekem nem.
Nem sokáig nyavalyoghattam hisz indult az én zsúfolt napom. Lányokat, suliba, oviba vittem, majd suli és táncstúdió.
A nap végére nagyjából elmúlt a fejfájás, de néha még elég rossz volt.
Nem nagyon tudtam koncentrálni, ezért a mai próbát elhalasztottam.
Szerencsémre ma Apa megy a lányokért, így nem kellett rohannom haza. Lassan sétálgattam az utcán, mikor elkövettem egy hibát és ennek lett következménye. Ahogy leléptem a járda széléről, naná, hogy nem tudtam volna szétnézni. Hisz mért is néznék szét ?!
Hallottam, ahogy a kocsi nyikorogva fékez, de nem tapasztaltam semmit. Egyben vagyok. Egy karcolás sem. Hát, nagy mázlim van. A sötétkék fényezésű autó keresztülfordulva az úton állt előttem. Úgy láttam annak sem lett semmi baja, viszont a sofőr, bár az arcát nem láttam, elég mérges lehet.
Viszont egy dologban nagyon is örültem. Szerencsére a környéken nem volt nagyon senki, csak pár emberke, de azok sem foglalkoztak ezzel a majdnem balesettel.
- Basszus nem igaz, hogy nem tudsz a..- pattant ki dühösen a sofőr, aki szerencsére ért a vezetéshez. A mondatot nem bírta befejezni, de én is tátott szájjal bámultam az előttem lévő személyt. Sosem hittem volna, hogy találkozunk még egyszer. Kék szemei most meglepődöttséggel volt tele, ahogy az enyém, nyilvánvalóan – Ne haragudj, öhmm.. jól vagy? – hát mit ne mondjak ez aztán a hangulatváltozás.
- Igen, persze. És sajnálom, nem figyeltem, csak.. mindegy. Szóval, ha valami baja lett – mutattam a kocsira. - akkor kifizetem, csak szólj.
- Nem, dehogy. Nincs semmi baja, de ha lenne, akkor sem engedném, meg hogy kifizesd. – mosolygott én pedig ott ahol voltam elolvadtam. Ilyen nincs! Hogy lehet valakinek ilyen szívdöglesztő mosolya?!
- Hát, köszönöm, ja és még egyszer sajnálom. – sétáltam el, nagy nehezen. Hisz más mondani valóm nem volt, leginkább elástam volna magam a föld alá, amiért ilyen ügyetlen vagyok. Viszont az ügyetlenségemnek és kábultságomnak hála találkoztam Vele.
- Várj csak. – kapta el a karom engem pedig megcsapott az illata. Megvan, ő volt az.
- Hé, te, tegnap este. Te voltál igaz? – döbbentem le és nem annyira értelmes mondatot tudtam összehozni.
- Mármint mi? – kérdezte értetlenül és még mindig a karom fogta.
- Aki megkérdezte mi akartam lenni kislányként?
- Öhmm. .. hát, nem nagyon voltam beszámítható állapotban, de ..- hagyta abba és gondolkozni kezdett. – Uhh… - gondolom eszébe juthatott és zavartan beletúrt a hajába majd kuncogni kezdett. – Bocsi,öhhm…
- Nyugi, ne parázz már. Szerintem aranyos volt. – mosolyogtam rá biztatóan.
- Tessék. – nyújtotta felém a telefonom.
- Uhh.. köszi, ez nélkül nem lennék meg. – raktam zsebre. - Hát én most mennék, ha nem gond. Ha legközelebb találkozunk, akkor fizetsz. – nevettem, gondolva arra, hogy Apa mindig ezt mondogatja, ha találkozik valakivel, már nem egyszer egy nap. Na jó ez két nap de akkor is. – Szia. – nyomtam két gyors puszit az arcára és majd elindultam hazafelé.
Amint a házunk elé értünk Amy-t találtam a küszöbön ülve.
- Mit csinálsz itt? –kérdeztem meglepődve miközben nyitottam ki az ajtót.
- Mert nem jöhetek el a legjobb barátnőmhöz? – mért végig.
- De, csak meglepődtem. - mosolyogtam.
- Kivagyok. – vágódott le a kanapéra miután beértünk a házba.
- Na mert mi van? – pakoltam le a cuccaim.
- Áhh.. Oliver nem hívott tegnap óta, pedig ezelőtt vagy óránként küldte az üziket vagy hívott. – panaszolta el gondját én pedig felkacagtam. – Örülök, hogy jól szórakozol. – morgott.
- Nyugodj már meg. Mennyi is az idő? Délután öt. Hmm... azért nem hiszem, hogy nagyjából 12 óra alatt, aminek fele alvással telt, olyan nagy probléma, hogy még nem jelentkezett.
- Jó, igazad van, de mi van, ha csalódott és már nem tetszek neki. – kereste a kifogásokat.
- Amy, ezt fejezd be! Te nagyszerű lány vagy és hülye az a pasi, aki elenged. – Ő csak szomorkásan mosolygott egyet a biztatásom után, majd szótlanul ült. – Jaj,  ne szomorkodj már! – öleltem meg.
- Jól van nem, nem fogok. – nevetett. – Na és veled miujság? Neked is elviselhetetlen ez a fejfájás?
- Hát már kezd jobb lenni, szerencsére, mert ha tovább tartott volna abba beleörültem volna. Utálom a másnaposságot. Nem tudok koncentrálni és mintha egy élőholt lennék.
- Ismerős. – fintorgott, majd telefonja csörögni kezdett. Csillogó szemekkel vetette magát rá a telefonra és miközben beszélt az arcára le nem vakarható vigyor került. Mikor lerakta sikongatva ugrálni kezdett majd pihegve hozzám lépett és vigyorogva beszélni kezdett.  
- Figyelj! Van egy park a közelben. Táncverseny van. Elmegyünk? – kérdezte lelkesen.
- És mit csináljunk ott?
- Hát, mi lenne, ha beneveznénk?
- Koreográfia nélkül? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Ahjj.. Ezt úgy hívják rögtönzés és amúgy is ez a kisujjadban van. És ha ez megnyugtat és is megyek, és ha szar lesz, akkor ketten égünk. Na? - kérdezte izgatottan.
- Menjünk. De fogadni mernék, hogy ebben Oliver keze is benne van. – vettem elő egy papírt és egy tollat, hogy üzenetet hagyhassak Apának, hogy ne aggódjanak miattam.
Felvettem az egyik táncos ruhám, ami egy fekete topból és egy ülepes térdig érő pink nadrágból állt. A hajam felkötöttem és amint kész lettem indultunk is. Amy is hasonlóképpen volt felöltözve. Odaadtam neki pár cuccom. Mivel ő szereti a rikítós színeket és a bőre színéhe is megy ezért egy elég citromsárga összeállítást választottunk. Viszont az ő haja maradt leengedve mondván az sokkal szexibb.
A park nem volt messze. Régebben sokszor jártunk le a többiekkel, mert ezt jelöltök ki próbateremként. Ugyanis mielőtt bekerültem volna, abba a suliba ahova most járok és mielőtt táncoktató lettem volna volt egy kis csapatunk. A műfaj az a streetdance volt.
Ez a stílus volt az, amit imádtam és tényleg szívből, odaadással csináltam. Versenyekre jártunk, nyertünk, olykor elvesztettük, de nem szomorkodtunk, hisz mint a mondás tartja a részvétel a fontos nem a győzelem. Azonban ezek után átkerültem egy másik stílusirányzatba. Akkor elhagytam a csapatot. Azóta nem tartom velük a kapcsolatot. Vagyis ők velem. Úgymond elárultam őket. Kivéve Amy maradt mellettem és támogatott. 
Ami sok erőt adott. De mióta a „párom” meghalt valahogy visszatért belém az ösztön. Ha nevezhetem így. Sokkal szívesebben táncolok ilyen fajta táncot, mint a klasszikusok. Standard, latin. Szeretem őket is, de mindig is a streetdance lesz az én igazi énem.
A park most egy apró helynek tűnt a nagyvárosban, hisz rengeteg fiatal töltötte meg. Volt aki csak úgy táncolt és nem törődött azzal, hogy ki nézi vagy jó e amit csinál, csak simán élvezte.
Amy elment és leadta a jelentkezés. 13-nak szántak minket. Nem vagyok babonás, sőt, ez a szerencseszámom.  Bár kételkedtem a győzelmünkben, hisz alig fél órája döntöttük el, hogy részt veszünk, mégis itt állok tehetetlenül és fogalmam sincs, hogy milyen lesz. Zene nincs és még a lépések is rejtélyesek.
Amyvel próbáltunk párat összehozni, kisebb nagyobb sikerekkel ugyanis a végére már kezdett kialakulni egy egész jó „műsor”. Vagyis mondhatni azt, hogy elmegy.
Már a tízedik versenyzőnél tartottunk, mikor ismét éreztem, hogy valaki figyel. A paranoia és az izgalom, nem nagyon fér össze, szóval próbáltam elfojtani magamban mégis tudtam, éreztem, hogy nem csak a képzeletem játszik velem.
Mikor vége lett már a tizenegyedik csapat számának is, már csak egyetlen versenyző, csapat volt előttünk. Amy ugrándozni és sikítozni kezdett, majd megláttam, hogy miért. Oliver és barátai léptek fel az előttünk lévő rögtönzött táncparkettnek nyilvánított helyre.
És akkor ott teljesen biztos voltam abban, hogy nem csak a képzeletem játszik és nem vagyok paranoiás.  Két tengerkék szem figyelt és fogva tartotta a pillantásom. Hiába akartam elszakítani a tekintetem, nem engedte. Mintha egy acélból készült kötél tartotta volna oda, hogy még véletlen sem tudjak szabadulni. Oliver körül még ott volt John és James is. Akkor ő lehet Nathan, ha jól emlékszem.
A zene megszólalt Ő pedig egy kacsintás után mozogni kezdett.
A szám is tátva maradt. Így akarnak versenyezni? Ez minimum egy világdöntőn megállja a helyét. Abban a pillanatban azt hiszem, hogy a földről kellett felkaparni az állam.  De nem csak én voltam ezzel így, mert úgy vettem észre barátnőm fejében is sora jelentek meg azok a képek, hogy nem állunk a színpadra és ellógunk innen. Egy ilyen produkció után égés színpadra lépni.
- Jól csinálják. – húzta el a száját Amy.
- Tudom, kár volt nevezned.
- Naaa.. Azért mi is jól nyomjuk. – vigyorgott és egy kis bemutatót tartott.
- Na, koncentrálj! Vége, azt hiszem, mi jövünk. – haraptam bele az ajkamba izgatottan. A Dj beszélni kezdett és a színpadra hívta a 13 versenyzőt. Persze, mivel nekünk oly nagy szerencsénk van, az eső szemerkélni kezdett és egyre jobban esett. A zene ritmusa ütemesen szólt és átjárta a testem. Behunytam a szemem és táncolni kezdtem. Mint két tükör olyan egyformán csináltuk. Hát a sok év együtt versenyzés megtette hatását. A ruhánk már csurom víz volt, de minket nem érdekelt és csak élveztük az zenét és, hogy újra együtt vagyunk, már ha nem is az egész csapat, de táncolunk és élvezzük. Sőt még ez az eső is feldobta az egészet, mert maga a zene jellemzői közé tartozik a viharos, dühöngő, szenvedélyes titulus. Nagyon jól összepasszolt.
Tiszta hiányérzetem támadt mikor a zene elcsendesült és vége lett. Amint leértünk a színpadról, először döbbent volt az arckifejezésem, majd amint tudatosult bennem, hogy nem is voltunk olyan rosszak, egy ezer wattos vigyor jelent meg az arcomon. Nevetve öleltem meg barátnőm, aki valahogy nagyjából ugyanazt érezhette, mint én.

Viszont egyre nem számítottunk. Az utolsó versenyező következett. De még ez nem is volt olyan nagy meglepetés, hanem az, hogy kik voltak azok, az már annál inkább.
A volt csapatunk széles és annál inkább egoista arckifejezésével találtuk magunkat szemben.
A mostani „csapatkapitány” Joshua volt. Ő volt az, aki leginkább ellenszenves volt az öt versenyező közül. Nem értem mit keresnek itt. Hisz ők, nem süllyedhetnek le egy ilyen helyre. Ugyan nehogy már. Csak az valahogy kitörlődött a memóriájukból, hogy ők is itt nőttek fel.
- Én megütöm. – sziszegte Amy és elkellett kapnom a karját, ha nem akarom azt hogy balhét csináljon. Amy hirtelen dühét az okozta, hogy a mi drágalátos Emmánk szenvedélyes csókban forrt össze az ő ex barátjával és ez nem igazán tetszett neki, vagyis nem ez volt a gond, hanem hogy aztán miután befejezték, olyan szemekkel nézett ránk, hogy az pofonért kiáltott. Temperamentumos vagyok, nem tagadom és nekem is vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek oda és sminkeljem ki az arcát különböző árnyalatúra.
A zene elindult és mi dühtől forrongva néztük az előadást. Csalódtam bennük. Jobbat vártam tőlük. Ez a produkció, ha megütötte a miénket, akkor csodálkozom. Semmit sem csináltak egyszerre, ahogy azt kellett volna. Na és persze taps helyett néhol már azt vártam, hogy mikor dobják meg őket paradicsommal.
- Égés. – súgtam oda Amynek mialatt vigyorogva néztem a csapatot. Hogy mehettek ennyire tönkre?! Látszik mennyire nem foglalkoztak az egésszel, de azért persze jó lenne nyerni. Csakhogy így, ezt nem fogják elérni. A számnak vége lett és max öt emberke tapsolt.
Persze ez nekik nem tetszett, de a szemük folyton rajtunk volt. Talán erre a szituációra igaz az a mondás, hogyha szemmel ölni lehetne mi már rég meghaltunk volna. Leginkább Joshuának fájt ez a dolog.
Éreztem, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni még sem tudott izgatni a dolog.
Az eredményhirdetés következett. A zsűrik, azok régebben streetdancesek voltak így mondhatjuk, hogy profik értékelték a próbálkozásokat. A végeredményt visszafele mondták és csodálkoztam mikor már a negyedik helynél sem említettek minket. Talán annyira rossz volt, hogy nem is érdemelt helyezést.
Már az első helyezetnél tartottunk, de még akkor sem hallottuk a 13-as számot. Viszont Oliverék sem. Most akkor mi van?!
- Nagyon nehéz volt a döntés, és ez még rajtunk is kifogott. – nevetett egy szőke hölgy. – Mint látjátok két versenyző maradt viszont egy hely. A döntésünk az volt, hogy ők ketten alkotnak egy csapatot, és összemérik erejüket a világbajnok harmadik helyezettel, akiknek most elnézzük ezt az affért. Sajnáltuk, hogy ennyire nem sikerült a dolog srácok. Többet vártunk volna tőletek, sokkal, de sokkal többet. - fordult Joshuáék felé, akinek gonosz vigyor ült ki az arcára és a szeméből tisztán kivehető volt a győzni akarás és a vágy, hogy eltiporhasson minket. – Tehát, kerek egy hónap múlva, ugyanitt, ti ketten szálltok versenybe ezért a díjért itt. Addig ez a gyönyörűség nálam lesz, ja és a legjobban nem mondtam. Az első helyezett nyereménye a díj mellett egy 2 hónapos út Hawaii szigetére, ahol a legjobbaktól tanulhatnak és lehetőséget kapnak arra, hogy ezt be is mutassák. – fejezte be a mondandóját, és ahogy ő ezt megtette mindenki el is hagyta a parkot. Csak én, Amy, Oliverék és természetesen Joshuáék maradtak. Amy odament Oliverékhez, és én is követtem.
- Na mit szólsz hercegnőm? – vigyorgott Nathan. Hmm.. Hercegnő ?
- Öhmm.. – nevettem zavartan.
- Így kell bemutatkozni Nathan? – szólt rá John nevetve.
- Ismerjük már egymást. – feleltem.
- Nem baj, attól bemutatkozhatok. Szóval szerény személységem nem más mint szőke, jelenesetben fekete, herceg sötétkék BMW-n ?! – fintorgott mi pedig nevetésben törtünk ki próbálkozásán. – Hát ez nem olyan lett amilyenre akartam. Na mindegy szóval Nathan Leaver. – hajolt meg.
- Örvendek, Ashley Tompson. – pukedliztem majd nem bírtam komoly maradni és nevetni kezdtem.
- Oké, szóval ismeritek egymást, de honnan is? – kérdezte James és rátámaszkodott Nathanre.
- Az úgy volt, hogy…- kezdte Ő, de közbevágtam.
- Mikor bulizni voltunk nekimentem aztán közölte velem, hogy a hercegnője leszek. Ezután majdnem elütött, persze az én hibámból történt az egész és hát most itt vagyunk.
- Hercegnő? Ne már haver. – röhögött John majd James is követte.
- Szerintem ez tök édi, te ilyet mért nem mondasz nekem? – kérdezte Amy Olivertől lebiggyesztett ajkakkal.
- Lám lám, csak nem Ash és hű társa Amy? – hallottam meg egy hangot a hátam mögül, mire megfordultam és Emmával találtam magam szemben.
- Képzeld, és ha most nem gond mennénk. Nincs kedvünk veled, veletek dumcsizni. – sziszegtem és a „dumcsizni” szócskát megpróbáltam a legnyávogósabb hangomon előadni.
- Nem is azért jöttünk, csak szólni akartam, hogy ne vegyétek a fáradságot, nem muszáj készülnötök erre a versenyre, hisz tök fölösleg lenne, mert sajnálatos módon nem vagytok hozzánk méltóak. – felelte belőlem meg kitört a nevetés, de nem csak én voltam ezzel így.
- Figyelj bébi, szerintem most hagyd abba. Amit az előbb láttunk már bocs, de az egy nagy szar volt a részetekről, szóval nem kéne e nem létező erődet fitogtatni. – nevettem, majd Emma durcás képet vágva eltipegett, magával rántva a többieket mi pedig kuncogva néztük.
Ezután megbeszéltük a dolgokat, hogy kinek mi lesz a dolga. Amy és Oliver kapta a ruhák összeállítását, John és James a zenéért volt a felelős, míg Nathan és én a koreográfiáért.
Egész este azon agyaltam, hogy mit hogyan kellene csinálni. Alig tudtam elaludni, de nagy nehezére sikerült és átléptem az álmok világába.
_____________________________________________________
A napok gyorsan teltek és már csak egy hét maradt a versenyig. Alig tudtunk tempót tartani az idővel. Minden nap próba, edzés késő éjjelig, aztán otthon a sok meló, a hugaim. Csoda hogy aludni volt időnk.
A próbák folyamán összebarátkoztam Johnnal és Jamesel is. Viszont Nathan iránt kezdek többet érezni, mint sima barátság.
És ez a baj. Nem akarom magam hamis ábrándokba ringatni, mert ha ő nem érez semmit, akkor nagyot koppanok.
- Ashley.. figyelsz te egyáltalán? – hallottam meg barátnőm hangját.
- Öhhmm… persze. – ráztam meg a fejem, hogy kiűzzem a sok felesleges dolgot.
- Szóval egy hetünk van, de van egy kis gond. – harapott az ajkába idegesen. -  Így hirtelen újra színpadra állni.. Ez… Ahjj.. azt hiszem, hogy lámpalázas leszek. – pattant fel a helyéről.
- Nyugi már. Kisujjból kirázod. – mosolyogtam.
- De már liftezik a gyomrom. Akkor mi lesz azon a napon?
Próbáltuk Amy-t megnyugtatni, kisebb nagyobb sikerekkel, de a végére sikerült visszahoznunk az eléggé nagy önbizalmát.
Párszor elpróbáltuk az eddig meglévő lépéseket. Büszke voltam magamra. Vagyis magunkra, mivel a koreográfiát, ketten hoztuk össze. Az elején nem voltunk egymástól elragadtatva, sőt az nem kifejezés. Mindenen összekaptunk. Sose értettünk egyet. Az egyik ezt a másik pedig azt akarta és ez így sose passzolt. De sikerült közös nevezőre jutnunk és eddig úgy tűnik eléggé jó lett. Viszont van még 2 perc a zenéből. Ami azt jelenti, hogy itt még nincs vége.
- Na, akkor most mi lesz? Csináljuk tovább vagy megyünk a többiek után? – térített észhez Nathan.
- Öhmm.. Én ráérek, ha gondolod, akkor befejezhetnénk. De nem muszáj persze csak gondoltam…
- Oké, maradok, csinálhatjuk. – vágott a szavamba és azt a tipikus Nathanes mosolyt vette elő, ami én úgy szeretek. 
- Rendben. – feleltem. - Ötlet? – kérdeztem rá és odatekertem, ahol tartottunk eddig.
- Hát passz. – húzta el a száját.
- Oké, nekem vagy tucatjával jönnek, szóval… - indítottam el és megmutattam neki, hogy én mire gondoltam. Láttam, hogy párszor volt egy kis fintor, de ezt mellőzve nem zavartatta magát és eléggé zavarba ejtően figyelte tevékenységem.
- Vannak részek, amik nem jönnek be, de oké. – dörzsölte össze a tenyerét és elkezdtük betanítani egymást.
A vége eléggé összesimulósra sikeredett és nem kicsit volt intim. És nem tagadom az én ötletem volt, de valahogy azt a kisugárzást éreztem a zenéből.
- Huu..- fújtam ki a levegőt, mikor vége lett a zenének, de ő nem engedett. Nem azt mondom, hogy nem volt kényelmes, sőt, de zavarba ejtő annál inkább. A következő elindult a lejátszóba, de mi még mindig ugyanúgy álltunk. Tiltakozhattam volna, de nem volt elég erőm. Ahogy belenéztem azokba a tengerkék szemekbe elolvadtam.
A mellkasa gyorsan és ütemesen mozgott a tánctól és még a szívének a dobogását is éreztem annyira közel tartott magához. Az ajka egyre közelebb és közelebb ért az enyémhez, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Ez most az lesz, amire gondolok?
Mit is akarok? Azt, hogy megcsókoljon vagy azt, hogy ne? Mi van, ha csak játszik? Kinézem belőle, na, jó nem. Ő aranyos és kedves ráadásul még vicces is. Voltak, amikor nem volt szimpi, de tudtam akkor mikor először megpillantottam, hogy kell nekem.
Pár csak pár milliméter, sőt még annyi sem kellett volna és összeért volna az ajkunk mikor…
- Nathan... – leheltem és az eddig behunyt szemeimet félve kinyitottam. Kezeimet a mellkasára tettem és eltoltam magamtól, majd hátat fordítva neki idegesen elkezdtem járkálni a teremben.
Tudtam, hogy most követtem el életem legnagyobb hibáját, de jobb ez így. Azt éreztem, hogy nem érdemlem meg őt.  Neki sokkal jobb kell, mint én.
- Ashley, mi a baj? – kérdezte összezavarodva, de nem feleltem inkább leültem ott ahol voltam és térdeimet átkarolva gondolkoztam. Pár pillanattal később megéreztem, hogy két kar átölel. Akaratlanul is belesimultam ölelésébe és behunytam a szemem.
- Hercegnőm. – suttogta fülembe, nekem pedig kipattantak a szemeim és a szívem kétszeresére kapcsolt. Felé fordultam és a fejemben eldőlt minden. Mosolyogva közelítettem ajkai felé és az előbbi negatív gondolatok tovatűntek. Lehet, őrült vagyok, hisz nem tudok róla semmit. Ki a családja? Van e testvére? Hol él?
Viszont azt tudtam, hogy ki ő. És rájöttem, hogy a külső az csak egy álca. Játssza a kemény macsót, de belűről egészen más. Tudom, érzem itt benn a szívemben és remélem, nem hazudik.
Mikor ajkunk összeért kikapcsoltam mindent. A zene, ami kis hangerővel szólt, most elnémult. Nem hallottam semmit, csak őt. Átkaroltam a nyakát és mivel ez eléggé kedvezőtlen testhelyzet volt, így az egyik lábam átvetettem a másik oldalára és az ölébe ültem.
Nem sok pasival voltam, de ő nem ért fel egyikhez sem. Elvesztettem a fejem és azt sem tudtam hol vagyok. Elkábított, persze én nem tiltakoztam.
A nyelveink édes táncot jártak. Már kezdett fogyni a levegőm, de valahogy nem foglalkoztam vele.
- Ashley, mit csinálsz? – kérdezte kikerekedett szemekkel mikor a hátára döntöttem és a pólója alá nyúltam, ahol végigtapogattam a kockákat.
- Ne izgulj már. – kuncogtam és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Úgy láttam megfogadta a tanácsom, mert éreztem, hogy a fekete pólóm egyre feljebb és feljebb kerül, majd valahol a parkettán landolt.
A következő pillanatban viszont kitisztult a fejem, mivel az égiek ott fönn nem osztoztak volna örömünkben, ezért egy hatalmasat dörgött az ég.
Leugrottam Nathantól, aki mosolyogva észlelte, hogy eljutott a tudatomig, hogy mit is akartam. Elég kínosan éreztem magam.
- Ez ciki. – húztam fel a térdeim.
- Ugyan már. Ne érezd magad kínosan. – bújt oda hozzám. – Ehhez két ember kell.
- Jó tudom, de te pasi vagy.
- Ezt hogy értsem? – húzta fel a szemöldökét és rám nézett.
- Hát a pasik szex téren eléggé ösztönösen cselekszenek. – vigyorodtam el.
- Héé.. én sem  szidtam a női nemet. – harapott bele a nyakamba é pedig felkuncogtam, mert ott eléggé csikis vagyok. – De ha már itt tartunk, én megelégedtem volna egy sima csókkal is, de neked több kellett. – vigyorgott kajánul.
- Én vagyok a hibás? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen. Én ártatlan vagyok, hisz nem bírtam ellenkezi. – rázta meg a fejét.
- Ohh ne mond. De ha nagyon akartál volna tudtál volna. Mégsem tetted, tehát semmi kifogásod nem volt ellene. És ez pedig azt bizonyítja, hogy ti férfiak márpedig ott lenn hordjátok az eszeteket. – vigyorogtam.
- Ebbe szerintem ne menjünk bele. – adta fel.
- Tehát igazam van.
- Dehogy van igazad.
- De, de.
- A-a. – csókolt meg. Mosolyogva váltam el ajkaitól és elindultam fehér atlétám keresése után. Szerencsére meg is találtam felkaptam magamra, majd abban a pillanatban amint rajtam volt a telefonom megcsörrent.
- Igen? – szóltam bele.
- Kicsim, hol vagy? Jól vagy ugye? – hallottam meg Apa hangját.
- Igen persze, jól vagyok, de mért? – kérdeztem értetlenül.
- Hát talán azért mert már 11 óra de te sehol. – közölte, nekem pedig leesett az állam.
- Úristen. Elszaladt az idő, sajnálom. Megyek.
- Rendben. Vigyázz magadra. Szia. – letettem a telefont és összeszedtem a cuccaim. 
- Én most megyek, jobb lenne, ha te is ezt tennéd. Holnap találkozunk. – indultam el de ő visszarántott.
- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte mosolyogva.
- Hmm.. nem is tudom. – tettetem a hülyét.
-Naaa.. – csókolt meg. Nagyon nehéz volt elválni tőle, de megígértem, hogy megyek így elindultam haza.
Viszonylag gyorsan hazaértem, aminek örültem is, hisz nem igazán szerettem a sötétben mászkálni.
- Kisasszony, megtudhatnám, hogy hol járt? – lépett elém Apa mikor benyitottam.
- Sajnálom. A srácokkal próbáltunk aztán Nathanel megcsináltuk végig a koreográfiát és… na szóval elment az idő. – hadartam.
- Azt hittem valami bajod esett. – enyhült meg.
- Tudok vigyázni magamra apu. – mosolyogtam és összeszedtem a cuccom a zuhanyzáshoz.
- Majd ha te is szülő leszel, megtudod. Na de menj, aludj én is lefekszem, azt hiszem, fárasztó volt a mai nap. – válaszolta. – Jó éjt kicsim. – nyomott egy puszit a homlokomra.
- Neked is apa. – feleltem és elindultam a zuhanyzó felé.  Gyorsan letusoltam magamra kaptam a pizsim és már alig vártam, hogy az ágyamba találhassam magam.
Szokásomhoz híve, összegezni kezdtem a napomat. A végeredmény a csodálatos rangot érte el, így mosollyal az arcomon aludtam el.
A telefon éles csörgése zavarta meg álmom. Már reggel van? Nem hisz még koromsötét.
Tapogatózva kerestem az idegesítő készüléket majd mikor megtaláltam nyöszörögve szóltam be.
- Ashley, figyelj most rám! Ne ess pánikba minden rendben, vagyis csak nagyjából. A kórházban vagyunk. Ide tudnál jönni? – hadarta Amy remegő hanggal, nekem pedig rögtön kitisztult a fejem a szavak hallatán.
- Megyek. – hangosítottam ki és kapkodni kezdtem magamra a ruhákat. – Mi történt?
- Ha ideérsz, mindent elmondok. – rakta le a telefont pedig én pedig dühömben magam után becsaptam az ajtót. Aztán jutott eszembe hogy ezt nem kellett volna, de most nem törődtem ezzel.
Beszálltam Apa kocsijába és elindultam a kórház felé. Remélem nincs semmi komoly, de Amy hangja nem erről árulkodott. 
Idegesen pattantam ki a kocsiból mikor találtam egy helyet a kocsinak és amint beléptem a folyosó végén találtam őket és mit ne mondjak nem néztek ki valami jól. Oliver Amyt ölelte, míg John egy széken ült és az ujjaival babrált.
- Ash, hála az istennek. – ölelt meg Amy.
- Mi történt? – kérdeztem most már másodjára és reméltem, hogy most már kapok választ is.
- Hogy mondjam el a francba.
- Érthetően és most a lehetne, mert frászt kapok.  – feleltem neki.
- Szóval az a helyzet, hogy Jamest épp vizsgálják az orvosok és…
- Tessék? De mégis mért? ÉS mikor történt? – kérdeztem ledöbbenve.
- Igen, ma a mikor mentek haza a stúdióból. – válaszolta Oliver bennem pedig megfagyott a vér.
- Hogy érted azt, hogy mentek? – kérdeztem és a torkomban gombóc nőtt. 
- Ashley ülj le. – karolt át Amy.
- Az a helyzet – kezdte mikor leültem és könnyes szemekkel néztem rá. Még egyszer végignéztem, hátha csak simán nem láttam Nathant vagy elment valahova, kávéért vagy mit tudom én, de csalódnom kellett. – Szóval James azt mondta, hogy nem ismeri azokat, akik ezt tették velük, de az egyiknek ismerős volt a hangja. Bár azt sem hallotta tisztán.
- Mondd, már hogy mi történt? És mi van Nathanel? – kérdeztem már majdnem üvöltve.
- Szóval James otthagyott valamit a próbateremben és összefutott Nathanel, de amikor mentek haza, egy kocsi megállt és kiszállt belőle két pasas. Jamest hamar kiütötték és ő már csak arra emlékezett, hogy Nathan mellette fekszik ő pedig azonnal hívta Olivert.
- Hol van Nathan? – pattantam fel és elindultam a recepció felé. Persze érdekelt James is de ahogy Amy mondta neki gondolom nem esett nagyobb baja. Ő is fontos, de Nathan… fontosabb.
- Amy állj már meg. – kapott a karom után.
- Látnom kell. – sziszegtem dühösen.
- Nem láthatod, műtik.
- Mi?
- Igen, állítólag eltört elég sok mindene, zúzódott és elég komplikált a műtét, mert lehet, hogy van belső vérzése is.  Mi sem tudunk többet. Nem mondd senki semmit.
- Mióta vannak már benn?
- Hát már vagy egy órája. – felelt Oliver.
- James hol van?
- Itt, ni. – hallottam meg az említett hangját. Még ilyenkor is képes viccelődni. A karja bevolt gipszelve és a nyakához rögzítve lógott. A szemöldökénél volt egy kis tapasz, de komolyabb sérüléseket nem láttam. Szorosan öleltem meg amint megláttam. – A ruha alatt elég kék zöld vagyok, szóval csak enyhén. – kuncogott, de láttam, hogy még ez is nehezére esett.
- Sajnálom. – húzódtam el tőle. –
Idegesen vártunk hátha értesítenek minket afelől, hogy minden rendben, de hosszú órákon át nem történt semmi. Nővérek jöttek, mentek. Leszólítottunk párat hátha tud valamit, de azzal a jelmondattal, hogy „nem mondhatok semmit” lekoppintottak minket.
- Tudod, hogy kik tették ezt veletek? – mutattam végig Jamesen.
- Nem igazán rémlik, csak képek jönnek elő. – ráncolta össze a homlokát.
- Arra sem emlékszel, hogy néztek ki vagy valami megkülönböztető jelző?
- Öhm.. azt tudom, hogy egy elég jó kicsi volt. Azt hiszem egy Porsche és.. fekete? Igen ebben biztos vagyok.
- Porsche.  Hát ilyen kocsi se jár arrafelé sűrűn. – húztam el a szám és abban a pillanatban kinyílt a műtő ajtaja és én úgy pattantam fel mintha egy darázs csípett volna meg.
- Elnézést. – szólítottam le a magas fehérköpenyest.
- Segíthetek valamiben?
- Ami azt illeti igen. Hogy sikerült a műtét? – kérdezte meg Oliver.
- Hozzátartozók?
- Nem. – rázta meg a fejét.
- Akkor sajnálom, nem mondhatok semmit. – mondta és épp távozni készült.
- A barátnője vagyok. – szóltam utána, mire mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám,de most nem nagyon érdekelt.
- Akkor rendben. Szóval elég sok csontja eltört, de rendbe hoztuk. A műtét során volt egy kis komplikáció, de elhárítottuk szóval ez nem érdemel szavakat. Most még altató hatása alatt van, de pár órán belül felébred. Lesznek még légzési nehézségei, ugyanis a bal oldalán szinte az összes borda eltört vagy megrepedt és az egyik majdnem átszúrta a tüdőt, de szerencséje volt a fiatalembernek. Mindenesetre jól van. Pár hét és kutya baja se lesz. – mosolygott és elment én pedig fellélegeztem. Viszont a kíváncsi tekintetek nem hagytak nyugodni.
- Ki vele. – ültem le megkönnyebbülten.
- Mióta? – kérdezte Amy.
- Ma, vagyis tegnap este. Azelőtt mielőtt megtörtént volna ez az egész. – válaszoltam.
- Jaj, de örülök nektek. – ugrott a nyakamba.
- Én mindig is tudtam. – kuncogott John.
- Szintúgy. – csatlakozott James is Oliver meg csak kuncogott, hogy mennyire örülnek ennek a hírnek.
Megkönnyebbültem viszont egy dolog még aggasztott. Kik voltak és miért? De ha egyszer találkozom velük, megbánják. Nem érdekel, milyen pici vagyok is és mennyire vagyok gyenge hozzájuk képest, megölöm őket. A saját kezemmel tekerem ki a nyakukat.

Már fel kellett volna ébrednie Nathanek, de még mindig semmit. A többiek elmentek haza, hogy rendbe hozzák magukat és pihenjenek egy kicsit, de én mozdulni se tudtam innen és valójában nem is akartam. Apának írtam egy üzenetet, hogy mi a helyzet.
Nem bírtam tovább és elindultam a szobába ahol állítólag Nathan van.
Nem kellett sokáig keresgélni, hamar megtaláltam. Amint benyitottam nem valami csodálatos látvány fogadott. Ami kilátszott a takaró alól az nem volt valami szívmelengető látvány. A karja véraláfutásos volt és az arcán is volt pár horzsolás.
A gép egyenletesen csipogott a szíve dobogásának megfelelően. Odahúztam egy széket az ágy mellé és alig érintve megfogtam a kezét. Olyan óvatosan mintha valami szappanbuborék lenne, még csak egy pici fájdalmat se okozzak neki.
Hallottam, hogy a gép pityegése egy kicsit gyorsabb iramra váltott és ez megmosolyogtatott. Tehát érzi, hogy itt vagyok.
- Hercegnő – lehelte rekedt hangon és köhécselni kezdett.
- Shhhh… - ugrottam fel és simogatni kezdtem, had aludjon tovább. – Itt vagyok. – suttogtam. Lassan kinyitotta a szemét és halványan mosolyogni kezdett.
- Iszonyatosan szúr az oldalam. – ráncolta össze a szemöldökét.
- Tudom, de hamar meggyógyulsz, ígérem.
- Mi történt?- kérdezte összezavarodva.
- Nem tudom, csak annyit, hogy valakik megtámadtak titeket, de többet nem.
- Azt hiszem, rémlik valami. 
- Mindegy nem érdekes. Inkább pihenj. – mosolyogtam és végigsimítottam az arcán.
- Rendben, de gyere csak közelebb. – válaszolt nagy nehézséggel. Teljesítettem a kérését és közelebb hajoltam. – Még közelebb. – suttogta és halványan mosolygott.
Mosolyogva tapasztottam ajkaim ajkaira és élvezettel hallgattam a már majdnem szétrobbanó szerkezetet.
- Ez elég zavaró. – morgott miután elváltak ajkaink.
- Nekem tetszik. – kacsintottam. – Na de tényleg pihenj. – indultam el az ajtó felé és elbúcsúzva tőle célba vettem az otthonom.

Mikor hazaértem nem találtam senki sem otthon, ami érthető is volt, hisz apa dolgozik a lányok pedig a suliba és az oviba vannak.
Mindenkinek írtam egy sms-t hogy Nathan jól van és már beszéltem vele. Mindenkitől kaptam a megkönnyebbült és boldog válaszokat.
- Ash, tudod min gondolkodtam? – szólt Amy a telefonba.
- Na min?
- Mi van, ha ezt ők csinálták? – kérdezte meg nyomva az „ők” szócskát.
- Nem hiszem, hogy ennyire messzire mennének és mért pont őket? – kérdezte vissza.
- Mert ők voltak kéznél. És szerintem meg lelkiismeret furdalás nélkül megtennék. És hogy miért? Azért, mert tudják, hogy ha bárki kilép a csapatból, vagy ez esetben megsérül, feladjuk a versenyt, mert annyira összetartunk, hogy ha egy kiesik, akkor az össze többi tag megbotlik és abbahagyja. – magyarázta.  Volt valami igazság abban amit Amy mondott. És amennyire megváltoztak, kezd igaznak tűnni. – És mivel azt is tudják, hogy nem vagyunk annyira rosszak és félnek, hogy nem sikerülne nekik megverni minket, mindent megtesznek azért, hogy ők nyerhessenek. Bármit.
- Nem tudom Amy. Nem szeretnék alaptalanul vádolni senkit, de talán igazad van.
- Na, ugye. És azt hiszem elérték a céljukat. Már csak 5 nap van a versenyig. – emlékeztetett.
- Tudom, Amy, tudom. De mit tehetnénk? James még talán, de Nathan nem lenne képes színpadra állni.
- Fogalmam sincs, mi legyen.
- Én nélküle, nem szeretnék.
- Akkor nincs más választás, mint visszalépni.
- Tudom, hogy ez nem tetszik, de én ezt nem tudnám nélküle megcsinálni.
- Megértelek, de…
- Amy, nincs semmi de, az előbb mondta, hogy ha egy elbukik, akkor a többiek is. Ti megcsinálhatjátok, de én nem fogok fellépni. 
- Rendben Ash. – mondta szomorú hangon.
- Tudod, hogy mennyire szerettem volna nekik ezt megmutatni, de így nem lehetséges.
- Értelek. Viszont most mennem kell.
- Szeretlek ám és vidítsd fel a többieket. Nem akarok szomorú arcokat látni. – nevettem szomorúan.
- Próbálkozom. És én is téged. Szia. – köszönt el ezután pedig kinyomtam. Sajnáltam, hogy nem vághatunk nekik vissza, de most félre kell tennem a dühöt és azt a vágyat, hogy bárcsak látnám az arcukat mikor eltiportuk őket. Lehet, hogy egy kicsit nagy az önbizalmam az előadásunk terén, de bíztam abban, hogy sikerülni fog és mindent bele adtunk.

A napok gyorsan teltek és elérkezett a verseny napja. A fiúk nem igazán fogadták jól a hírt miszerint nem jelenünk meg a versenyen, de megértették és a végére belátták, hogy jobb lesz ez így.
 James szinte már teljese meggyógyult és Nathan is jó színben van. Mindennap bementünk hozzá. Időközben megismerkedtem a szüleivel is. Igazán kedves emberek és azt hiszem, jól kijövök velük.
Viszont Nathan, nem értett egyet azzal, hogy feladjuk a versenyt. Szerinte, nem kell vele foglalkozni és ő attól gyorsabban fog gyógyulni, ha látja azt a trófeát és Hawaii is segítene gyógyulni. Megegyeztünk abban, hogy átgondolom, de nagy valószínűségét láttam annak, hogy mégis elmennénk.
Azonban mikor ezt a hírt megosztottam a többiekkel láttam, hogy mindannyiuk szemében csak egy pillanatra felcsillant a remény, hogy egyáltalán van egy csöpp esély arra, hogy felléphessünk. És ez eldöntött mindent.
- Megcsináljuk. – motyogtam mire mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Komoly? – kérdezte James.
- Aha, Nathanért. – mosolyogtam.
- Ez szuper. – sikkantott Amy.

Mindannyian nagyon örültek, hogy felléphetnek és még jobban annak, hogy visszavághatnak. Esélyt láttam, arra, hogy megnyerjük a versenyt.
Jó lesz fellépni, de azért Nathan hiányozni fog. De érte megcsináljuk és nyerünk.
Elpróbáltuk párszor a táncot és úgy tűnt megy minden. Bár kellett pár simítás, mivel ugye egy emberke nincs köztünk, de ezt eltekintve nagyszerűen sikerült.
- Amy a ruhák?- kérdeztem.
- Itt vannak, ebben a tatyóban. – rakott az asztalra egy nagy táskát.
- Remek.  –Akkor szerintem lassan indulhatnánk is mert fél óra van kezdésig. – kaptam ki a ruhákat. A fiúknak fekete nadrág neon zöld fölsővel és nekünk pedig fordítva. Hát mit ne mondjak nagyon bejött. Mindig is imádtam az ilyen rikítós színeket, főleg a zöldet.
Felkaptuk a cuccokat és én úgy döntöttem, hogy külön megyek.
- Figyeljetek, öhmm.. azt hiszem, én még beugrok Nathanhez és onnan megyek.
- Rendben de max öt percre mehetsz csak be hozzá. Nem szeretném, ha ezen buknánk el. – húzta el Amy a száját.
- Bízz bennem cicaa. – vigyorogtam és egy puszit nyomtam az arcára majd ott sem voltam.


- Szia. – pusziltam meg az épp ébredező Nathant.
- Szia, Hercegnőm. – nyöszörögte álmosan. – Mi ez a szerkó?
- Elmegyünk a versenyre és megnyerjük neked azt a Hawaii utat. – vigyorogtam.
- Helyes. – csókolt meg.
- Na de most mennem kellene. – húzódtam el tőle.
- Ahj…
- Tudom, tudom. Nekem sem tetszik. De majd később kiengesztellek, ígérem. – mosolyogtam és egy puszit nyomta az arcára.
- Szavadon foglak, na de menj, mert a végén nem érsz oda.
- Oké, szia. – köszöntem el és elindultam.
Az út nagy részében csak a lépéseket játszottam le az agyamba, újra és újra.
- Na, végre hogy itt vagy. – ugrott elém Oliver és Amy mikor kiszálltam a kocsiból.
- Elkezdődött? – kérdeztem meglepve.
- Nem, de már a megnyitót elkezdték.
- Akkor nyomás. – toltam őket a színpad mögé.
- A rettegett Joshua és nagyra való csapata? – forgattam meg a szemeim.
- Még nincsenek itt, nem tudom. – rántotta meg a vállát James.
- Majd kiderül.  – és abban a pillanatban elém gurult egy fekete.. Porsche?? – James.. – hagytam lógva a mondatot.
- Aha. – bólogatott.
- Megölöm. – sziszegtem és hiába próbáltak visszafog elindultam feléjük. Mindegyik arcán letörölhetetlen volt a vigyor, de engem kirázott a hideg tőle. Joshuáé volt a legrosszabb. Egy horrorfilmbe is megállná a helyét.  Összegyűjtöttem minden erőmet és a kezem már ökölbe volt. Nem érdekel mennyire fog fájni, de nem tudtam magam visszafogni.
A jobb öklöm nagy lendülettel csattant egyet Joshua vigyorgó arcán. A kezem sajgott, de ez eltompult az az érzés mellett, hogy milyen nagy élvezet a fájdalomtól eltorzult képét látni. 
- Ribanc. – köpött egyet, de az arcát még mindig fogta. A következő pillanatban megint teletöltődtem adrenalinnal és már a kezem is lendült volna mikor két erős kar visszafogott.
Akárhogy is kapálóztam nem sikerült kiszabadulnom közülük.
- Ash, nyugodj meg. – hallottam meg John hangját. – Nem éri meg. – köpte a szavakat Joshua felé.
Nagy nehezen elráncigált onnan, de még mindig dühös voltam.
- Ejha.. Kezdek félni tőled csajszi. – vigyorgott Oliver.
- Az én barátnőm. – ölelt át büszkén Amy. – amint akaratlanul is elmosolyodtam. – Na de vigyorogj, és ne látszódjon rajtad mennyire rühelled ezeket a mocskokat.
- Próbálkozom, de nem megy annyira könnyen.
- Na de azt hiszem elkezdődött. - húzott olyan helyre ahol jól látjuk az előadást. Jók voltak. Sőt. Sokkal jobbak voltak, mint a másik versenyen.
- Hu, hát ez már sokkal jobb volt, mint amit az előző versenyben előadtatok. Gratulálok! – kezdett beszélni egy férfi amint abbamaradt a tapsvihar. – És most következzen az a csapat, aki kettő volt, de egy lett, vagyis hát szóval értik. - zavarodott össze, ami pár kuncogást vonzott maga után. – Szóval fogadják sok szeretettel a következő csapatot. 
Miután a mindenki elcsendesedett elindult a zene és csak Nathanre gondoltam és minden erőmmel megpróbáltam kihozni magamból a legjobbat.
James is mindent megtett bár olykor észrevettem rajta, hogy fáj a karja, de nagy nehezen végig csináltuk.
Mikor vége lett a zenének elég nagy csend volt.  Kezdtem kétségbeesni. Ennyire rossz olt vagy mi?! De aztán meghallottuk a tömeg hangos ujjongását, és a tapsot.
Széles vigyor terült szét az arcunkon és úgy léptünk le a színpadról és vártuk a végeredményt.
Úgy érzem, hogy nem voltunk olyan rosszak. Viszont a másik csapat sem szégyenkezhetett. Nagyon szoros lesz az állás és talán csak egy mozdulat, lépés fog eldönteni mindent.
A percek csigatempóban teltek. Mindenki kész stressz volt, hogy mi lesz a végeredmény. Volt, aki nekünk, volt aki Joshuáéknak drukkolt. De aztán végre eljött a nagy pillanat.
- Halihó, itt is vagyunk. Sajnáljuk, hogy ennyi ideig tartott, de nagy-nagyon nehéz volt a döntés. – szólt bele a nő.
- Igen, ugyanis mindkét versenyző nagyszerűen teljesített, de itt csak egy maradhat és viheti el a nyereményt. – vette át a szót a magas, barna, kigyúrt pasi.
- Úgy van és tényleg nagyon nehéz volt a döntés. Csak egy hajszálnyi különbség volt a versenyzők közt. Az első csapatot kérném a színpadra. – felvonultak, amit taps követett. – És a második csapat. – ezek voltunk mi, ezért felmentünk a színpadra és már irtó idegesen vártuk az eredményt.
- Tehát a nyertes... – hagyta lógva mondatot a férfi. Utálom a hatásszüneteket. – A MÁSODIK CSAPAAT. – kiabálta és mi pedig csak álltunk ott  mint a kőszobrok. Ez. Nem. Lehet. A mosoly egyre nagyobb és nagyobb lett az arcomon. Összenéztem barátnőmmel és ő is döbbent arcot vágott, majd fülsüketítő sikongatással a nyakába ugrottam. El sem hittem, ami történt. Ez nem lehetséges. Győztünk.
- Gratulálok nekik. És ti pedig, ne búslakodjatok. Ez csak egy verseny. – vigasztalta őket a pasi mosolyogva. Joshuáék forrongtak a megaláztatástól és inkább elhagyták a parkot.
Iszonyatosan örültem. És nem csak én, hanem a többiek is, főleg Amy. Majd kiugrott a bőréből. Egyszer Oliveren csüngött aztán Jamesen aztán Johnon, hol rajtam, majd ugyanaz. Pattogott, mint a nikkel bolha.
Amint átvettük a nyereményt indultunk is Nathanhez, hogy elújságoljuk a jó hírt.
Hát mit ne mondjak nagyon nagy meglepetés érte mikor fűszoknyával és virágfüzérrel a nyakunkon beléptünk a kórtermébe. Először nem értette a dolgot, de aztán leesett neki.
Nagyon örült neki. Ez után már csak rá vártunk, hogy mihamarabb felépüljön és utazhassunk. Amire nem is kellett olyan sokat várni. Két héttel a nagy verseny után már a repülőtéren vártuk a gép felszállását.
- El sem hiszem. – vigyorogtam miközben a repülő felé tartottunk.
- Szerinted én? – pattant oda mellém Amy majd sikongatva felszálltak a gépre.
- Na megyünk? – kérdezte Nathan miközben megfogta a kezem.
- Még szép. – kuncogtam.
- Hercegnő, csak ön után. – hajolt meg és előre engedett.
- Köszönöm uram. – pukedliztem egyet, majd a nyakába ugrottam és csókokkal halmoztam el.
Sosem hittem volna, hogy egyszer ez meg fog velem történni. A nagy szerelem, amit csak a filmekben látok, és amit csak a könyvekben olvashatok. De itt van a kézzel fogható bizonyítéka, hogy ez számomra létezik. Boldog vagyok és szerelmes. Kell ennél több?
Azt hiszem egyelőre ez elég. Így hivatalosan is kijelenhetem, hogy a „Hercegnő” célba ért.

The End
by:Jess

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése