Bee novellája

Megváltó

Készítette:

Bee

A város zajai most is, mint minden nap ugyan olyan monoton és egybefolyó. Csak akkor, vélek felfedezni némi értelmes és érdekes eseményt, ha kifejezetten koncentrálok. Mivel egyelőre teendő nélkül tengtem-lengtem kedvenc időtöltésemmel foglalatoskodtam, mégpedig a számomra oly megfejthetetlen és lenyűgöző teremtményekkel, az emberekkel. Már oly megszokott és kedvelt helyemről, a legbolyhosabb, leghabosabb felhőről figyeltem őket, amint szinte elsétálnak saját életük mellett.

Ha eddig nem említettem volna, a nevem Ivy, és angyal vagyok. Pontosabban Megváltó. Hatásköröm az emberekre terjed ki és nem tovább. Na, de mi más kéne még, mikor ők annyira, de annyira bonyolultak? Ha közeledik életük alkonya, s az Úr úgy véli, lelkük megmenthető, elnyerhetik bocsánatát, létük legnagyobb bűnének jóvátételével. Ennél a pontnál jövök én, illetve mi, Megváltók a képbe. Ugyanis miután elhagyjuk biztonságunkat jelentő egünket, s a földi halandók hétköznapi életébe keveredünk, célunk megtalálni a segítségünkre szorulót s ráébreszteni arra, mi volt az, ami rossz útra térítette, s segítséget nyújtani annak helyrehozásában. Mindez persze nagyon egyszerűnek hangzik, azonban közel sincs így, hiszen, ha valakiben a megbánás legapróbb szikrája sem ébred fel, akkor elég nehéz dolgunk akad. Rá kell vezetnünk, hogy neki is jobb lesz, ha végre megbocsájtást nyer tettei miatt.

– Ivy! – hallom legjobb barátnőm hangját, amint már messzi távolból engem szólongat.

– Aria, te is tudod jól, hogy akkor is meghallak, ha normális hangnemben beszélsz – mondtam, miközben megmosolyogtam szeleburdi viselkedése miatt. Aria és én már jó pár évtizede ismerjük egymást. Már magam sem tudom, mióta is vagyok itt, de Ő már jóval az után került ide, az angyalok világába, hogy én ide kerültem. Elmesélése alapján Chicagóban élt, szüleivel és két testvérével, Martinnal és Arinnel. Tizenkilenc éves volt, amikor egy súlyos autóbaleset következtében életét vesztette. Szomorú emlék, de mindez mellett megannyi boldog pillanatot tudhat magáénak. A számtalan angyal közül, akivel ittlétem során eddig módomban állt találkozni, ő az, aki a szívemhez nőtt, és akire legkedvesebb barátomként gondolhatok.

– Jó, jó tudom – huppant le mellém. Külsőségekben éppen ellentétek vagyunk. Míg neki sötét nekem egészen szőke, hullámos hajam van, ami úgy nagyjából a hátam közepéig ér. Csokoládébarna szemeim és egészen rózsás ajkaim szembetűnő kontrasztot nyújtanak. Bőröm napfénytől barnult – ez még minden bizonnyal emberlétem alatt történt –, ugyanis amióta itt vagyok a testem változatlan, megragadt. Termetünk talán, ami egyedül megegyezik. Úgy középkategóriás lehetek, már ami a centikben mért magasságomat illeti. Aria hosszú, barna hajzuhataga lágy csigákban keretezte arcát, miközben zöld szemeiben a számomra oly érthetetlen boldogság fénye ragyogott minduntalan. – Mizujs? – kérdezte fülig érő mosollyal arcán.

– Semmi, unatkozom picit – feleltem kedvtelenül. Arca kissé komorrá vált. Nem igazán értettem, mi lombozta le így, ilyen hirtelen.

– Mostanában olyan kedvetlen és szomorú vagy. Történt valami? – érdeklődött. Nem ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a napok óta tartó letargikus állapotom. Azonban ahogyan a többieknek sem voltam képes választ adni, neki sem találtam magyarázatot. Egyszerűen csak nincs semmi, ami feldobná a hangulatom… Félreértés ne essék, szeretem tenni a dolgom, mégis mintha valami többre lennék hivatott. Még sosem mondtam el senkinek ezen gondolataimat, hiszen még a végén buggyantnak néznének, de a napok múlásával egyre erősebb bennem ez az érzés, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, miként mulaszthatnám el, nyomhatnám el magamban.

– Semmi sem történt, csupán unom a semmittevést. Jó lenne már valami feladat, valami móka – feleltem elhallgatva az igazságot. Kinek lenne jobb, ha elmondanám neki? Senkinek, így legalább megóvom a sokktól és az aggodalomtól.

– Értem. Mikor voltál legutóbb küldetésen?

– Hát úgy két hete… Jó lenne már kicsit bóklászni a város utcáin, kicsit normálisnak érezni magamat. – Nem én voltam az egyetlen, aki mindamellett, hogy tette, amit tennie kellett, abszurdnak látta létünket. Jó magam nem voltam elégedett azzal, amim van, hiszen mi is az, amivel rendelkezem? Örökléttel! Örök tizennyolc évesként töltöm napjaimat, amíg csak világ a világ. Ez egyesek számára szuper lehetőség, na de mi van azzal, amit még kívánhatnék? Hol van a családom, a barátaim… Nem tudom.

– Én két napja jöttem vissza, de már most mennék. Igaz eléggé meggyűlt a bajom a legutóbbinál, na de attól még jó volt. – Eddigi küldetéseim alkalmával, egyszer sem került sor kudarcra, valamilyen módon mindig sikerült rávennem az embereket bűneik megbánására, a jó útra való visszatérésre. Nem mindenkinek sikerül ez minden egyes alkalommal, ezért is lehet, hogy engem elég sokat küldenek vissza a Földre. Rengeteg helyen jártam már, Párizs, Róma, New York és megannyi nagy, illetve kis városban, és mindet gyönyörűnek találtam egytől-egyig. – A legidegesítőbb az volt az egészben, hogy folyton azzal nyaggatott, hogyan néz ki Isten. Én hiába mondtam neki, hogy erre nem válaszolhatok, ő csak erre az egyre volt kíváncsi. – Na, igen ez egy igazán gyakori kérdés, sokunk megkapja védenceitől. De a válaszunk mindig ugyanaz: Erről tilos beszélnünk! Mi több, még ha akarnánk, sem tudnánk elmondani, milyen is Ő valójában. Ez nem csak kamu duma, csak is az igazság. Nem sok szabály létezik világunkban, de ez az egyik legfontosabb. Amennyiben valaki mégis megszegné, annak nagyon súlyos következményei lennének. Minden bizonnyal kitagadnák a mennyből s megfosztanák szárnyaitól.

Ezek után már nem nagyon beszélgettünk Ariával, leginkább csak ültünk egymás mellett és meredtünk az elénk táruló horizontra. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de a nap már lemenőben volt. A semmiből egyszer csak megjelent Sean, hogy átadja üzenetét, miszerint a Párkák látni kívánnak. Egyetlen szó nélkül álltam fel s mentem utamra. Gondolom már sokatok elképzelte hogyan is nézhet ki ez az egész. Vajon Isten férfi, esetleg nő? És milyen az a hely ahol ő „él”? Egy trónon üldögél és tervezi az életeteket…? Nos, néhány kérdésre talán választ kaphattok. A helyet nem igazán lehet szavakba önteni. A legtisztább, legegyszerűbb teret kell elképzelnetek. Semmi maskarába öltöztetett díszlet és egyebek. Istenre mindig úgy gondolnak az emberek, mint egyetlen egy személyre. Annyit elárulhatok, hogy Isten nincs egyedül… Neki is segítségre van szüksége ahhoz, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan azt Ő akarja. Az életek fonalának szövögetése és annak elvágása nem más kezében van, mint a Párkákéban. Talán a görög mitológia alapján ismerős lehet számotokra ez a megnevezés. Nem hiszem, hogy túlságosan meglepő lenne többeteknek ez a hír, hiszen azok után, hogy kiderült mi vagyok, hogy hol élek, ez már igazán semmiség. Ahogyan azt már korábban említettem, még ha akaratunkban állna is, hogy eláruljuk, hogyan néz ki a fő góré, akkor sem lennénk rá képesek, mégpedig azért mert még mi magunk sem tudjuk. Egyikünk sem találkozott vele soha! Az egyetlen közvetítő Közte és köztünk a Párkák. Ők azok, akik kiosztják ránk feladatainkat vagy megjutalmazzák tetteinket, esetlegesen megbüntetnek minket azokért. A szálláshelyükként szolgáló kastélyhoz pontosan ezer lépcsőfok vezet, azonban kihasználva adottságaimat, ezeket sosem áll szándékomban megmászni. Elég csak rágondolnom, erősen koncentrálnom és a kívánt helyen vagyok. A kastély kapuján, egy hatalmas fémkopogtató lógott. Kétszer az ajtóhoz ütve jeleztem érkezésemet, s néhány pillanattal később a kapu ajtaja kitárult. Vakítóan éles fény vetődött arcomba, amitől egész röpke pillanatig csak homályos foltokat láttam. Amint elmúlt látászavarom, megpillantottam őket. Beléptem a hatalmas előtérbe jobban szemügyre véve őket, amint az egész helyiség közepén ülnek, abszurd méretekkel megáldott székeikben. A kastély külseje szürke színt kölcsönzött lakhelyük számára, míg belépés után minden hófehérbe burkolódzik, mint mondottam a legtisztább, legegyszerűbb külcsínt adva ezzel a helynek. Minek után ők hívattak ide engem, lépéseimet megszaporázva haladtam feléjük, majd úgy három méterre tőlük megálltam.

– Nona, Decima, Morta, Sean üzenete szerint látni kívántatok, hát eljöttem. – Így ebben a sorrendben foglaltak helyet. Mindhárman aprótermetű, öregasszonyok voltak. Kívülállók szemének csupán három aranyos és ártalmatlan néninek tűnhetnének, azonban én, aki tudja, mire képesek, egészen más meglátásba helyezem a dolgokat. Nona, emberi életek fonalának szövője, gombolyítója, Decima, aki kiméri annak hosszát s végül Morta, aki elvágja azt. A Párkák más néven Moirák, már születéskor kijelölik az emberek sorsát és akképpen szövögetik a köztes eseményeket. A születéstől egészen a halálig.

– Így van – helyeselt Morta. Megmondom őszintén, hármuk közül ő a legfélelmetesebb. Tudom furcsa ilyet mondani a mennyországban, hisz itt aztán tényleg nem kéne semmi ijesztőnek léteznie, de Morta, nos, ő az. Talán a pozíciójának köszönhetően, vagy a tekintetéből sugárzó tudásnak, nem tudom. De minden bizonnyal nem hiába nevezik őt „ a Megkerülhetetlennek”. – Van egy feladatunk számodra – folytatta Nona „a Fonó”. – Yorkba küldünk, ahol egy igazán nehéz eset vár rád leányom. Most még nagyobb koncentrációra lesz szükséged, mint az eddigieknél valaha. – Igazán kíváncsivá tettek. Ki lehet az, aki ennyi zűrt okozott? – Még sosem volt dolgod ilyen feladattal, ugyanis nincsen túl sok időd. Pontosan egy heted van arra, hogy elvégezd a rád kiszabott feladatot. – Kissé meglepett ez a határidős dolog, de nem akartam különösebben firtatni ennek miértjét. Nem igazán szeretik a túl sok kérdést. – És ne feledd, senki nem szerezhet tudomást rólunk, sem a Nagyúrról! – folytatta Decima „az Osztó”.

– Értettem – mondtam. Vártam a további útbaigazítást, hogy nagyjából képben legyek az emberem életével, hogyan hívják, merre kell keresnem, de máris éreztem azt a furcsa zsibbasztó érzést, ami akkor kerít hatalmába, mikor útnak eresztenek bennünket. Nem értettem az egészet, hiszen ennyi információ nem elég ahhoz, hogy megtaláljam. Még sosem jártam abban a városban, így nem is ismerem. Elég nehéz lesz megoldanom a problémát egy héten belül, ha még keresgélnem is kell… – Várjanak! Ennyi információ nem elég! Hogyan fogom így megtalálni? – kérdeztem kétségbeesetten. Már alig voltam kapcsolatban velük, Morta utolsó szavai azonban még eljutottak hozzám. – Megtalálod. Csak érezned kell… – Éreznem? Mégis hogyan és pontosan mit is kell éreznem? – vetődtek fel bennem a kérdések, azonban választ már senkitől nem kaphattam.

Immáron York egyik utcáján álltam s első alkalommal fordult elő, hogy nem tudtam, hogyan tovább. A gerendavázas házakkal szegélyezett, szűk, kanyargó utca neve Shambles volt, legalábbis a házak egyikének falán ez állt. Úgy tűnt egészen máig sikerült megőriznie középkori arculatát, amitől az embernek olyan érzése támadt mintha egy múzeumba csöppent volna.

Azt mondták hagyatkozzam a megérzéseimre… A gond ott kezdődik, hogy semmilyen megérzésem nincs, ami igazán aggasztó, mivel a határidő már most szorít. Mindig tudtuk merre kell mennünk, kit kell keresnünk, de most mintha tűt keresnék a szénakazalban. Még azt sem árulták el, egyáltalán férfit vagy nőt kéne keresnem. Mivel mást nem nagyon tehettem elindultam egyenesen.  Pár méter megtétele után, furcsa epekedő, kellemetlen érzés kerített hatalmába szívem tájékán. Minden megtett lépéssel egyre erősebb és erősebb lett a sóvárgás egészen addig, míg igazi fájdalommá nem alakult. Mintha valami vagy valaki nem akarná, hogy eltávolodjak tőle. Kénytelen voltam hát, hátra arcot venni, s az ellenkező irányba haladni. Minél közelebb kerültem kiindulási pontomhoz annál kevésbé éreztem az előbbi szívemet csűrő, csavaró fájdalmat. Nem tagadom, kissé megrémültem. Még sosem fordult elő velem ilyesmi, sőt amióta angyalként létezem nem volt alkalmam a fájdalom legapróbb érzetét sem átélni. Miért is kellett volna? A mennyország nem a fájdalomról vagy a szenvedésről szól, hanem a megbocsájtásról, a helyes döntésekről. Ahogyan haladtam, lépésről-lépésre, a házakon feltűntetett számok is egyre magasabb értéket mutattak. Rengeteg kisebb üzlet mellett haladtam el. Egy-egy korcsma, pékség, melyeknél feltűntették helyben sütött áruikat, valamint látni véltem szabóságot, gyermekek részére kialakított játszóházat. Az idelátogatók számára, némi szuvenírrel szolgáló boltocskát, ahol megannyi kedves és jópofa ajándék csalogatta be a vendégeket kirakatának segítségével. Bár már elég hosszú volt a megtett út mögöttem, még mindig nem találkoztam egyetlen utamat keresztező elágazással sem. A velem szemben haladó járókelők szeme néha-néha hosszabb ideig elidőzött rajtam, azonban ügyeltem, hogy még véletlenül se érjenek hozzám, mert bár szemük számára látható vagyok – persze nem minden részem, ugyanis szárnyaim csak akkor bújnak elő, ha én úgy akarom –, a testi érintkezés nem lehetséges. Nem mintha különösebb problémát jelentene számukra vagy számomra, de azt hiszem, eléggé megdöbbentő lenne, ha minden akadály nélkül képesek lennének átnyúlni testemen. Így nem engedhettem meg, hogy ez bármely ember számára észlelhető legyen. S szerencsére eddig mindig sikerült kiküszöbölni ezt a problémát. Úgy száz méterrel később elértem az első kereszteződéshez. Egy pillanatra megtorpantam, el kellett döntenem melyik a helyes irány, mely út vezet el védencemhez. Arra a következtetésre jutottam, hogy bármelyik irányt is választom, végül a bensőmben lüktető vágyódás segítségemre lesz a helyes irány megtalálásában. Ennek ellenére próbáltam elsőre eltalálni a jó elágazást, hiszen most már jól tudtam mi történik ellenkező esetben. A baloldal mellett döntöttem végül s megkönnyebbülve, fájdalom nélkül haladtam tovább. 

Fogalmam sincs mennyi ideje mehettem már, de úgy éreztem, ha nem ülök le kicsit akkor mentem összerogynak alattam lábaim. Az utca, amin bóklászom, egy ideje már csak kihalt házak és roskadt, omladozó épületek felé vezetett. Annak végében megpillantottam egy hatalmas épületet. Ránézésre XVII. századi építmény volt, egy kőből épült kolosszus, amit megannyi méretes ablakkal tettek látványosabbá. Úgy tűnt, egyetlen lélek sem lakik odabent, én mégis úgy éreztem be kell mennem oda. Volt bent valami, amit látnom kellett, s szinte mágnesként vonzott magához. Innentől már nem volt megállás, a lábaim önálló életre keltek és meg sem álltak egészen addig, míg el nem értek a tekintélyes méretekkel megáldott kapuig. Az említett kapu felett ez állt: The Treasurer’s House. Első gondolatom az volt, hogy akkor most be kéne kopognom, csengetnem vagy valami. Azonban még mielőtt bármelyiket megtehettem volna, valaki megszólalt a hátam mögött.

– Ne fáradj a csengetéssel, úgysincs senki, aki ajtót nyitna. – Megdermedtem mozdulatom közben, s azt hiszem a szívem, az egyébként oly hevesen verdeső szívem, kihagyott pár ütemet. Még így látatlanban is megrémített, s mégis abszurd módon úgy éreztem mintha millió acélkötéllel húzna maga felé, olyan erősséggel, aminek lehetetlen volt ellenállni. Így hát megfordultam, s amint megláttam, tudtam, megtaláltam azt, akit mindezidáig kerestem.

– Honnan tudod, hogy nincs bent senki? – kérdeztem, miközben figyeltem az arcán megjelenő reakciókat, gesztusokat.

– Onnan, hogy én lakom itt, illetve még néhány, öhm… mondjuk úgy, ismerősöm – felelt, miközben egyetlen pillanatra sem szakította el tekintetét arcomról. Mintha már most mindent tudna rólam. Tekintete vad volt, élénken kéklő szeme, szinte megbabonázott. – Igazán érdekelne, hogy egy olyan lány, mint te, mit keres itt ilyenkor, egyedül. – Tett felém pár lépést, s így egyre jobban kivettem arcának formáját, orrának tökéletes vonalát, ajkainak játékos mozgását. Hirtelen azon kaptam magam, hogy említett testrészét bámulom, s mikor végre sikerült elszakítanom tekintetem annak fogvatartójától, hátrahőkölve vettem észre tulajdonosának közelségét.  Alig fél méter választott el tőle, s úgy éreztem, mintha még ez is túl nagy lenne. Badarságnak hangzik, tudom, de így éreztem.

– Úgy gondolod, lenne mitől félnem? – kérdeztem, mire ajkait féloldalas mosolyra húzta, majd még egy apró lépéssel közelebb jött. Légzésem egyre szaporább lett, térdeim remegtek, miközben folyamatosan azokba az igéző szemekbe meredtem.

– Igen, úgy gondolom – felelte tömören. Jobb kezét felemelve közelített felém, én pedig ijedtemben azt sem tudtam, merre kéne menekülnöm. Nem érhet hozzám, nem érhet hozzám! Csak ez zengett a fejemben. Mi van, ha mégis tévedek és nem ő az, akit meg kell találnom? Ha hozzám ér és észreveszi, mi vagyok… Végül keze megállapodott fejem mellett, nekitámasztva a mögöttem tornyosuló kapunak. Reakcióm láttán hangos nevetésben tört ki, ami felettébb kellemetlenül érintett, sőt mi több, mérges és feldúlt lettem tőle.

– Most mégis mi olyan nagyon vicces? – vontam kérdőre.

– Ez… – Ismét felém nyújtotta kezét, minek hatására automatikusan gyorsulni kezdett légzésem. – Azt kérdezed, van-e mitől félned, de te már most félsz! – Lélegzete simogatta arcom, illata pedig a legfinomabb aroma volt mit valaha éreztem.

– Nem félek, csupán nem szeretem, ha idegenek tapogatnak, ennyi. – Igazából valóban volt bennem némi félsz, azonban annak kiváltójában nem igazán voltam biztos. A szimpla jelenléte vagy tényleg csak az, hogy ilyen közel van, és bármikor hozzám érhet… Nem tudom.

– Na, de még mindig nem feleltél a kérdésemre. Mit keres egy magad fajta lány, egy ilyen kihalt helyen, mint ez? – Jobban megfigyelve a mozdulatait egészen más volt, mint az átlagemberek, akikkel eddig találkoztam. Mint a vad, mely áldozatára vár, majd becserkészi azt. Jelenesetben úgy éreztem én vagyok az áldozat s csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson.

– Keresek valakit. – Tömör válaszom és újonnan jött határozottságom úgy tűnt, kedvére való volt, ezt misem mutatta volna jobban, mint a folytonos mosolya és fel-felcsillanó szemei.

– Talán segíthetek. Kit keresel? Még az is előfordulhat, hogy ismerem – mondta sejtelmesen, azonban mivel még jómagam sem tudtam pontosan, kit keresek, így neki sem vázolhattam fel a személy kilétét.

– Nem hiszem, hogy tényleg érdekelne, én csak le szerettem volna pihenni egy kicsit és nem több. – Nem szándékoztam megosztani vele jöttem miértjét vagy azt, hogy ki is vagyok valójában.

– Hát akkor miért nem fáradsz beljebb? – kérdezte, majd egyik kezével kitárta a ház kapuit. Mondhattam volna, hogy nem, megtehettem volna, de valamiért mégsem tudtam. Pillantásomat végül elszakítottam rikítóan kék szemeitől, majd átléptem a ház küszöbét. Az épület belső tere is merőben sötét és zord volt akárcsak a falakon kívül. Vajon tényleg itt van az a személy, akivel találkoznom kell? Vagy már találkoztunk is? Miután néhány lépést tettünk a házban és beértünk a nappalinak nevezhető helyiségbe, megpillantottam három másik férfit. Érkezésem meglepő volt számukra, de ennek ellenére különös fény csillant meg, egyébként borús tekintetükben. Azonnal felálltak, majd gyors léptekkel átszelték a köztünk elterülő távolságot.

– Látom fincsi falatra akadtál – szólalt meg az egyik. Magasságilag kisebb volt, mint az, akivel az ajtóban találkoztam. Haja egészen picire lenyírt és sötét barna volt, akárcsak szemei. Az ő járásában is volt egyfajta vadra emlékeztető kecsesség, azonban közel sem volt olyan lehengerlő, mint a mellettem álló férfi, akinek mellesleg még mindig nem tudtam a nevét.

– Na, de Lucas! Lehetnél némileg udvariasabb is a vendégünkkel nem gondolod? – vonta kérdőre beinvitálóm, az előttem álló. Bár szavaival illedelmes viselkedésre intette barátját, én mégis úgy véltem felfedezni hangjában, mintha őt magát is szórakoztatná Lucas megnyilvánulása velem szemben. – Ne haragudj, néha túlságosan is az ösztönei vezérlik szegényt. – Immáron ismét felém fordulva, szemem legmélyébe nézve beszélt hozzám. – Mint most már tudod ő Lucas, az ott – mutatott a legtávolabb álló, lezseren az ajtófélfának támaszkodó férfire, akinek kicsit hosszabb fekete haja és barna szemei voltak –, Matt valamint egy szintén vendégszerető haver, Dominic – bökött fejével a tőlem balra ülő, hatalmas izmokkal megáldott pasas felé. Neki szintén barna szeme volt, azonban fején nem viselt hajat. Na, nem azért mert oly idős lett volna, nem, csupán így találta kényelmesnek, vagy esetleg a már amúgy is zord és rémisztő külsejét akarta ily módon fokozni. – Jómagam pedig, nos, én Aaron vagyok. – Ismét felém fordult, de most egész testével, majd jobb kezét megemelve elém tartotta azt, várva, hogy kezem belehelyezzem. Azonban jól tudtam, hogy ez lehetetlen, és mozdulatlanságom miatt biztosan meglesz rólam a véleményük, mégis cselekvő képtelen voltam. Mikor tudomásul vette, nem áll szándékomban fogadni gesztusát, kezét visszaengedte teste mellé, majd egy alig észrevehető mosoly tűnt fel szája szegletében. – Most, hogy mi már bemutatkoztunk, esetleg te is megtehetnéd. – Úgy tűnt, valami nagyon szórakoztató történik, ugyanis vigyora azóta letörölhetetlen, mióta csak beszédbe elegyedtünk odakint.

– A nevem Ivy. És igazán nem akarok a terhetekre lenni, s mivel minden bizonnyal itt nem találom meg azt, akit keresek, jobb lesz, ha én most távozom. – Már épp azon voltam, hogy tényleg sarkon fordulok, és itt hagyom ezt a horror házat, azonban még mielőtt megtehettem volna, Dominic utamat állta. A meglepő nem is az volt, amit tett, hanem az, ahogyan tette azt. Szemnek alig látható gyorsasággal szelte át a közte és az ajtó közti távolságot. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, de abban már biztos voltam, hogy sem Dominic, sem a többi engem fürkésző, nem lehet emberi lény. Egy ember képtelen ilyen gyors mozgásra, egy emberből nem sugárzik így a vadság, a ragadozó állat vehemenssége. Vajon Nona erre célzott, mikor azt mondta, olyannal lesz dolgom, amivel eddig soha? Na de négyük közül melyiket kéne megváltanom? Az ebben a pillanatban is fenyegető testtartásban állót, akitől szó szerint kiráz a hideg vagy a másik csendben meghúzódó Mattet? Ugye mindenki ismeri a mondást miszerint „Alamuszi nyuszi nagyot ugrik”? Esetleg a nagypofájú és faragatlan Lucas, akinek tekintetében éhínséget és túlzott kalandvágyat látok? Vagy talán épp ellenkezőleg, a látszólag oly nyugodt férfit, aki meglehetősen furcsa, ámde erős érzéseket váltott ki belőlem a puszta orgánumával? Nem tudtam egyelőre eldönteni, de egy kérdés már jó néhány perce ott motoszkált a fejemben, amit azon nyomban fel is tettem. – Mik vagytok ti? – Hangom nem egészen olyan volt, mint amilyennek szántam, itt-ott elcsuklott közben.

– A legrosszabb rémálmod, cica! – válaszolt nemes egyszerűséggel, a még mindig az ajtófélfánál álldogáló Matt.

– Kifejtené ezt valaki bővebben is? – Kezdtem kicsit bepipulni. Úgy tűnt, míg én próbálok rájönni, mibe is csöppentem bele, ők jót mulatnak rajtam. Aaron egész idő alatt le sem vette rólam a szemét, s néha-néha minden diszkréció nélkül mért végig a lábujjamtól egészen a fejem búbjáig.

– Biztosan tudni akarod? Nem éppen tündérkirálylányoknak való téma – kezdte Aaron fülbemászó hangsúllyal. Sebtében mögém férkőzött, s ajkaival alig pár centire a fülemhez hajolva suttogni kezdett. – Vámpír… – Szavait követve percekig síri csend honolt a Kincstárnoki házban. Egyetlen csendtörő zaj, az én már-már fuldokló légzésem volt. Szavai hallatán megannyi kitalált mese jutott eszembe, amit kevésbé kedvelt angyal társaim terjesztgettek a menny falain belül. Az ördög gyermekei, akik ártatlanok vérével oltják szomjukat. Az éjszaka gyermekei, akik a napfénytől távol élik napjaikat. Úgy tartják csodálatos lények, már ami a külsőségeket illeti. Természetfeletti szépséggel, sármmal felruházott ösztönlények, akiknek egyetlen céljuk minél több élet kioltása, megrontása.

A párkák nem gondolhatták komolyan, hogy képes leszek megváltani egy ilyen bűnös lelket…

– Lehetetlen! – Alig hallhatóan hagyták el hangok ajkaimat, ők mégis azonnal felém kapták tekintetüket.

– Egész bátor a kicsike nem gondoljátok? Egyetlen apró sikoly, vagy röpke ájulás sem történt. – Lucas úgy járt körbe-körbe, mint vadászó sas mielőtt lecsap áldozatára. Valamiért elszállt iménti riadalmam és csak arra koncentráltam, hogy e négy fenevad közül kiszűrjem azt az egyet, aki miatt a Moirák ide küldtek. Kétségkívül Aaron volt a bandavezér, ez jól látszott nyugodt és fegyelmezett viselkedésén. A többiek minden bizonnyal csupán értéktelen csatlósok a szemében, akik elviszik a balhét, ha arra kerülne a sor. Ott álltak, immáron mindannyian előttem, és figyelték testem minden rezgését. Ahhoz, hogy rájöjjek, kiért is vagyok itt valójában, meg kellett nyugodnom és tiszta fejjel, tiszta érzékekkel kellett gondolkodnom. Nem tagadom, minden zsigerem azért drukkolt, hogy még véletlenül se Lucas legyen az. Bármely másiknak jobban örültem volna, mint a nagypofájú „Ki, ha én nem” jelöltnek.

Végig pörgettem magamban azt a pár szót, amit a Párkák segítségül adtak számomra. Azt mondták érezzem… Lehunytam szemem, majd teljesen az érzékeimre hagyatkozva megerősítettem a korábbi feltételezésemet, miszerint Aaron az én „emberem.” Bár legszívesebben azonnal eltűntem volna, de jól tudtam, addig úgysem tudok visszatérni a védelmező habfelhőim közé, amíg meg nem oldom ezt a problémát.

– Azon töprengek, vajon milyen lény vagy? Nem érzem a véred illatát. – Dominic mélyen a levegőbe szippantott, majd kérdő tekintetét rám szegezte. Nem egészen tudtam, mennyit mondhatok előttük, de mivel Aaron így is, úgy is tudomást szerez róla minden bizonnyal ők is felvilágosultak lesznek.

– Mondjuk úgy, hogy míg ti itt néhányan az ördög kegyeltjei vagytok… nos, én azon a bizonyos túloldalon vagyok. – Néhány másodpercig emésztették a hallottakat, majd egyetlen személy kivételével mind hangos hahotázásba kezdtek. A kivételt nem más képezte, mint Aaron. Tekintete és arckifejezése hirtelenjében komollyá vált és úgy tűnt, ő mindebben fikarcnyi mókáznivalót sem lát. Ekkor csillant bennem némi remény, hogy talán mégis sikerülhet jobb belátásra bírnom, már amennyire ez egy vámpír esetében lehetséges. Hiszen ahhoz, hogy továbbra is létezni tudjon, vérre van szüksége és hogyan másképp szerezhetné meg ezt, mint gyilkolással. Én legalábbis nem látok rá más módot.

– Azt akarod beadni nekünk, hogy te a Naaagy és Jóóságos Mindenható szolgája vagy? – Lucas hangja merő gúny és megvetés volt. Kicsit sem sikerült megbántania, szavai leperegtek rólam.

– Én azt sem hiszem el, hogy egyáltalán létezik! – folytatta Dominic. Úgy gondoltam jobban teszem, ha rájuk hagyom, hisz nem az a lényeg, mit gondolnak ők, hanem, hogy mit gondol Aaron. Továbbra is szótlanul álldogált mellettem, miközben tekintetét szüntelenül rajtam tartotta.

– Isten nem tart szolgákat, én meg aztán főleg nem vagyok az – szólaltam fel. Szavaim hallatán a három férfi torkából egyre mélyebbről jövő, hangosodó morgások törtek fel.

– Miért is képeznél te kivételt? – A következő kérdező ezúttal Matt volt.

– Nem mondanám, hogy kivételes lennék… de angyal annál inkább. – Újabb csend, majd Lucas egy másodperc töredéke alatt leheletnyi közelségbe került hozzám. Úgy hitte, ettől majd halálra rémülök, azonban mivel én jól tudtam képtelenség, hogy kárt tegyen bennem, magán akciója láttán, egyetlen pillám sem rebbent. Látszólag ez még inkább feldühítette, szinte már minden porcikájában remegett az elfojtott indulatai miatt. Minduntalan álltam dühös és elvetemült tekintetét, semmi másra nem figyeltem csak rá és arra, vajon mennyi idő szükséges az önkontroljának teljes elvesztéséhez. Még mielőtt azonban bármi ilyesmi történhetett volna, Aaron parancsoló, tiszteletet kívánó hangja süvített át a szobán.

– Ebből elég legyen! – Matt és Dominic azonnal hátráltak, azonban Lucas továbbra is eszét vesztve fortyogott dühében. – Matt, Dom vigyétek innen Lucast, azt hiszem, rátok fér már némi frissítő. – Nem kellett kétszer mondania, a két férfi azon nyomban megragadták az egyelőre ellenálló Lucast, majd kirángatták az ajtón. Jól tudtam, mit ért Aaron frisstő alatt. Kissé beleborzongtam a tudatba, miszerint pillanatokon belül több emberélet is kárba vész. Mikor már úgy öt perc is eltelt a három talpnyaló távozása után, Aaron ismét felém fordult majd határozott hangon, ráncolt homlokkal és ellentmondásokkal teli szemekkel próbált rávenni a távozásra.

– Azt hiszem, jobban teszed, ha most azonnal elmész innen és vissza sem teszed azokat a formás lábaidat ebbe a házba, mi több, én a helyedben még a várost is elhagynám! – Bevallom, kissé meglepett ez a viselkedése. Arra számítottam, hogy pusztán önérdekből küldte el csatlósait, így (is) nagyobb részt megkaparintva belőlem, s most mégis azt akarja, hogy elmenjek… Mintha attól tartana, ha maradok bajba sodrom magam.

– Azt nem tehetem! – mondtam halkan. Valamiért nem mertem a szemébe nézni, lehajtott fejjel, a padlót fixírozva vártam reakcióját. Igazából jómagam is tudtam, hogy nevetséges ez az egész helyzet hisz az előbb, amikor egy vérszomjas, már-már vicsorgó vámpírral volt dolgom, minden félelem nélkül álltam a tekintetét. Most, amikor Aaronnal kell farkas szemet néznem, egyszerűen nem megy.

–  Mi az, hogy nem teheted? Nehogy azt hidd, ha visszajönnek, majd szívélyesebbek lesznek veled! – Minden áron meg akart szabadulni tőlem. Kérdés, hogy ezzel engem vagy önmagát próbálja menteni. Igazából egyikre sem találtam ésszerű magyarázatot. Mit érdekli őt az én életem, ami valljuk be, már hosszú-hosszú ideje nem létezik. Nem ismerjük egymást, mi több, mondhatni ellenségeknek számítunk. Akárhogyan is szeretném tagadni még sosem éreztem ilyesmit egyetlen védencemmel kapcsolatban sem. Mágnesként vonz magához és úgy érzem, képtelen vagyok ellenállni neki. Vajon Ő is érzi ezt? Talán pont ez miatt akarja, hogy minél előbb eltűnjek innen? Ő is érzi, hogy valami nincs rendjén? De hisz hogyan is lehetne mikor Ő és én teljesen ellentétes világban élünk… – Nem feltételeztem ilyesmit, de akkor sem mehetek el, még maradnom kell. – Arca a dühös és a hitetlenkedő közt ingázott. Mérgében jobb öklével egy jókora lyukat vájt az előteret és a nappalit elválasztó ajtóba. Ijedtemben még a levegőm is a tüdőmben rekedt. Mikor újra Aaronra néztem egy évődő férfival találtam szembe magam. Mintha a lelkében lakozó két énje vívódna egymással. A rossz és a jó Aaron. Még mindig háttal állt nekem, s a már jócskán megrongált ajtó darabjait markolászta. Kedvem lett volna oda lopózni hozzá, arcára tenni a kezem s megnyugtatón, kedves hangon azt mondani neki, ”Minden rendben”. De nem tehettem. Nem csupán azért, mert képtelen vagyok testi érintkezésre, hanem mert a reakciójától való félelmem még a vágynál is hatalmasabb volt.

– Ugyan, ez nem kérés volt. Hagyd el a házat, most! – Nem nézett a szemembe, s bár a hangja igazán meggyőző volt, azt akartam, mondja egyenesen a szemembe.

– Valóban ezt akarod? Akkor mondd a szemembe, mondd egyenesen az arcomba, hogy menjek el, Aaron! – Bár magabiztosnak mutattam magam, valójában nagyon is féltem attól, amit most mondani készül. Éreztem, hogy ebben a dologban sokkalta több van, mint eddig bármikor. S bár most látom őt először, mellette akarok lenni és nem csak azért, hogy véghezvigyem a küldetésem. Nem, ebben van valami más is… Valami, ami minden másnál hatalmasabb.

– Azt mondtam, tűnj el innen, (és) nem akarlak itt többet látni! Nagyon rosszul tetted, hogy egyáltalán betetted ide a lábad. A te Nagyurad most bizonyára tévedett, nincs itt senki, akin segíthetnél! – Ahogy kértem, egyenesen a szemembe nézett miközben kimondta szavait. Szavait melyek árán ismét fájdalmat éreztem. Azonban ez most nem fizikai fájdalom volt, valami megtört bennem. Aaron pedig egyenest a bejárati ajtóhoz lépett, majd kitárta azt. – A helyedben a lehető legmesszebb mennék innen.

– Tudom, hogy nem tévedek, és tudom, hogy te is tudod. Látom rajtad, hogy te is érzed ezt… Vicces hogy pont Te, a természetfeletti erővel megáldott, hatalmas vámpír vagy az, aki fél az érzelmeitől. – Úgy tűnt, elemébe találtam. Tudtam, hogy igazam van, mindent láttam a szemében. – Nincs értelme tagadnod, az, ahogy megvédtél Lucastól, mindent elárult rólad. – Mivel szándékomban állt, némi gondolkodási időt adni neki, nem vártam tovább, kiléptem az ajtón és pillanatok alatt eltűntem még a ház környékéről is. Mivel egy bizonyos táv után kezdtem érezni azt az ürességet, a mardosó kellemetlen érzést a mellkasomban, nem mentem tovább. Letelepedtem egy kihalt kunyhócska mellett, valahol York életnélküli utcáján.

Alig pár órája, hogy itt vagyok Yorkban, újra emberek közt, de máris fenekestül felfordult minden, amit eddig tapasztaltam, amit eddig hittem. Miért pont engem küldtek Aaronhoz? Ez az egész, amit kettőnkkel kapcsolatban érzek, kizárólag ő miatta van vagy ez csak velünk lehetséges? Mit akarnak a Párkák, Aarontól? Nem hiszem, hogy az lenne a céljuk, mint egy egyszerű ember esetében… Hogyan is lehetne felmentetni minden bűne alól egy, kitudja hány éve, évszázada élő vámpírt, akinek kezéhez megannyi ártatlan ember vére tapad? Biztos vagyok benne, hogy van valami e dolog mögött, valami, ami miatt ennyire fontos számukra Aaron. Meg kellett tudnom még mielőtt bármit is tennék. Kényelmesen elhelyezkedtem egy ütött-kopott puffon, s mély levegőket véve megpróbáltam kapcsolatba kerülni Ariával. Ő talán segíthet nekem. Hosszú percek szükségeltettek mire végre sikerült némileg éreznem Aria jelenlétét. Ott, fenn a mennyben ez gyerekjáték volt, de mikor itt voltunk a Földön jóval több összpontosításra volt szükségünk.

– Ivy, valami baj van? – kérdezte rögtön, hiszen nem szokásom ilyenkor keresni.

– Még nem tudom, ugye egyedül vagy? – Bár a menny igen zsúfolt egy hely, azért mindenkinek van némi magánszférája, így Ariának is megvan a saját kis helye.

– Igen, mond mi a baj!

– Fogalmam sincs, de valami itt nem stimmel. Az új védencem, hihetetlen, de nem ember.

– Nem ember? Akkor mégis mi? – Tudtam, hogy annak ellenére, mennyire felfoghatatlan dologgal is fogok előállni, ő hinni fog nekem.

– Aria, minden sületlen pletyka és szóbeszéd igaz volt. Vámpírok tényleg léteznek! Aaron, a védencem, aki miatt Morta és a többiek ideküldtek egy vámpír. – Néhány pillanatnyi csend következett, minden bizonnyal emésztette a hallottakat, de mint azt gondoltam egyetlen másodpercig sem kételkedett szavaimban.

– Na de ennek mi értelme? Nem egészen értem. Ha ő egy vámpír, akkor semmi keresnivalója nincs a mennyországban!

– Ez az, amit én sem értek. Aaron nem olyan, mint az eddigi védenceim. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el anélkül, hogy ütődöttnek hinnél engem, de amikor találkoztam vele… Aria, olyan különleges volt az egész. Rettegnem kellett volna tőle, nem igaz? Én ennek ellenére úgy éreztem, minél közelebb akarom tudni magamhoz, és tudom, hogy ő is ekképpen érez, de sajnos nincs egyedül. Van három csatlósa, akik mindig a nyomában vannak és hát nem igazán örültek a látogatásomnak.

– Bántani akartak? – kérdezte rögtön, rémült hangján.

– Hát, minden bizonnyal, nem beszélgetni szerettek volna velem, de hihetetlen dolog történt. Aaron elküldte őket.

– Megvédett téged, tőlük? Ez furcsa…

– Na, igen az, de ez is mutatja, hogy ő is ugyan azt érzi a közelemben, mint én. Már csak azt kéne kideríteni, mi ez az egész. Miért akarják Őt a Moirák, miért pont engem küldtek és legfőképpen, mit kell tennem ahhoz, hogy ne keverjem Őt bajba?

– Gondolom, itt jövök én a képbe! Na, de hogyan szerezhetném meg ezeket az információkat? – Már most hálás voltam neki pedig még nem is tett semmit, tudtam, hogy számíthatok rá és ez megnyugtatott némiképp.

– Nona, minden küldetést lejegyez, és mindenkiről van egy aktája. Ne kérdezd, honnan tudom, mert ezt most hosszú lenne elmesélni, de ott biztosan van némi információ Aaronról és talán rólam is, ami által megtudhatjuk, miért engem küldtek. Aria, nézd, tudom, hogy ez nagy szívesség és bajba is kerülhetsz, megértem, ha inkább kimaradnál belőle, én csak…

– Csitt, Ivy! A barátnőm vagy, és ha szükséged van a segítségemre, hát segítek! Főleg, ha egy ilyen furcsa szerelmi románcról van szó! Egy vámpír… hmm… ez igen csajszi! – Képtelen voltam visszafogni a feltörekvő nevetést, azonban a szerelmi románc kissé túlzásként hatott számomra, hisz nem is ismerem és az isten szerelmére egy vámpírról beszélünk!

– Jaj, Aria, te és az a furmányos fantáziád! Mindesetre köszönöm, és ígérd meg, hogy oda figyelsz, és ha bármi van, lelépsz, és nem foglalkozol többet ezzel! Két nap múlva újra jelentkezem.

– Ígérem! Ivy! – Már épp megszakítottam volna a kettőnk közt létre jött kapcsolatot, mikor nevemet kiejtve maradásra sarkallt.

– Igen?

– Legalább dögös? – Hihetetlen, hogy most is csak ezen jár az esze!

– Az… de még mennyire, hogy az! – vázoltam a valós tényeket, majd se szó, se beszéd a kapcsolat közte és köztem megszakadt. Nem igazán tudtam mivel tölthetném el a hátralévő két napot, ugyanis amíg nem tudok biztosat, nem lenne jó ötlet visszatérni a Kincstárnoki házba. S bár minden bizonnyal Lucas és a többiek nem tudnak ártani nekem, nem szeretném felhívni magamra a figyelmüket.

Két napon keresztül tengtem-lengtem London, York nevű kicsinyke városában és figyeltem a járókelőket. Annyira irigyeltem őket az életükért. Azokért a kis dolgokért, amiket ők már oly rég elfejtettek értékelni. Elfelejtették mennyit jelent minden egyes lélegzetvételük, az oxigén mely átjárja tüdejüket, ami eljut az agyukig. Azok az apróságok, mint mikor nyáron a nagy hőségben megannyi izzadság csepp gyöngyözik bőrükön, vagy télen, amikor meleg leheletük megmutatkozik a fagyos levegőben. A számukra oly értéktelen érintések. Mindez számomra ábránd csupán. Mindig úgy éreztem, velem van valami baj, amiért nem vagyok elégedett ezzel az angyal léttel, de a tegnapi után tudom, hogy azzal, hogy meghaltam s az angyalok világába kerültem még nem ért véget az életem, bármilyen is volt az.

Épp kedvenc helyemen üldögéltem, York egyik csodaszép parkjában, ami rengeteg nyiladozó virággal és gyönyörű szökőkúttal a közepén vonzza oda a város lakóit nap, mint nap. A fű mindenhol egyforma hosszúságú és egészségesen zöldellő volt. Türelmetlenül számoltam vissza a perceket, hogy eljöjjön az este, amikor végre újra beszélhetek Ariával és megtudhatom, sikerült-e rájönnie a titokra, ami minden bizonnyal körülleng Aaront és engem. Néztem az angyalt ábrázoló szökőkútból csörgedező, színtiszta vizet, amint akadály nélküli vízsugárként lövell fel a magasba, hogy aztán végül újfent visszaérjen annak medrébe. A csobogó vízen át aztán, az itteniek kedvenc pékségének fala mögött rejtőzve, megpillantottam Őt, akit már majdhogynem két napja nem láttam. Azt, aki ez idő alatt lekötötte minden gondolatom, Aaront. Nem tudtam, mit tehetnék. Tegyek úgy, mint aki észre sem vette, vagy épp ellenkezőleg, menjek oda hozzá és kérdezzem meg, miért van itt? Talán engem keres? Még mielőtt eldönthettem volna, miként lépek, ő már eltűnt. Elment és ezzel együtt a bennem lakozó üresség is csak egyre nagyobb és nagyobb űrt vájt lelkembe. Mondanom sem kell, hogy ezek után, ha lehetséges, az előttem álló percek még hosszabbnak tűntek. Bebarangoltam York kis utcáit, ahol kedvesebbnél kedvesebb emberekkel találkoztam, de semmi sem tudott jobban lekötni, mint az Aaron körül forgó gondolataim.

Kínszenvedéssel, de eljött végre az este, s a lakatlan kunyhó ablakából kísértem végig a lenyugvó nap útját. Most jött a nehezebbik feladat, ugyanis ahhoz, hogy sikeresen kapcsolatba léphessek Ariával, kellő nyugalomba kellett kerülnöm, de az akkori állapotom szerint ez jócskán nehéznek bizonyult. Akárhogyan is, de végül sikerült elérnem a megfelelő higgadtságot s akkor megpillantottam barátnémat.

– Jaj, már alig vártam, hogy beszélhessünk! – Izgatottsága arra következtetett, hogy sikerült kiderítenie mi áll a Párkák tetteinek hátterében.

– Mit tudtál meg? – tértem rögtön a lényegre.

– Ifj. Aaron LeBlanc, 991-ben született, Londonban. Szülei nem mások voltak, mint az akkoriban uralkodó Aaron és Cleo LeBlanc. Azóta vezetnek róla, egy mostanra már jócskán megvastagodott aktát. Az akta első oldalán ez a jövendölés volt írva: „Egy napon születik vala, egy daliás herceg, kinek hatalmában ál majdan megszabadítani világunkat a sötétségnek hercegétől. Attól, kinek nevét sosem ejtjük ki hangosan. A kiválasztott huszadik életévét betöltendőn vívja meg harcát s igázza le mindörökre a Sötétség urát.”

– Na, de akkor, hogyan lehetséges, hogy vámpír és az ördög oldalán áll? – kérdeztem.

– A rengeteg információ mellett az is ott volt, hogy mikor Aaron betöltötte a húszat, a Sötétség nagyura csapdába csalta, mivel ő is tudott erről a jövendölésről. S mikor tudomást szerzett arról, hogy ez a herceg nem más, mint a te Aaronod, egyetlen cél lebegett a szeme előtt…

– Meg akarta ölni… – Elcsuklott a hangom, ahogy befejeztem mondatát. – Nos, ez esetben egy sokkalta rosszabb módot választott! Aaron nem önszántából állt be a rosszfiúk közé. A szomszéd királyságban ugyanis élt egy ifjú hercegnő, kinek napfényben ragyogó haja, csintalan csigákban omlott hátára, szemei akár az olvadt tejcsokoládé, ajkai pedig pirosló eperként ékesítették hófehér, hibátlan bőrét. A hercegnő és Aaron szerették egymást, mi több, mikor a hercegnő betöltötte tizennyolcadik életévét, LeBlancék legifjabb sarja, megkérte Sullivan hercegnőt, aki persze igent mondott.

– Hogy mit mondtál? Mi a neve? – Nem akartam hinni a fülemnek, biztosan valami nagyon abszurd, véletlen egybeesés.

– A hercegnő neve, Ivy Sullivan.

– Most csak ugratsz, ugye? – Nem lehet igaz mindaz, amit Aria mondott. Hogy Aaron már több mint ezer éves lenne. Mi több herceg!? Na, de az már aztán tényleg abszurd, hogy én lennék az az Ivy Sullivan, aki a kilencszázas években született, mint, hercegnő… – Dehogy ugratlak! Sullivan hercegnőt pontosan úgy írtam le, ahogyan abban az aktában olvastam. Végülis, már nagyon hosszú ideje itt vagy, az pedig, hogy nem emlékszel az emberi életedre, mindent megmagyarázna. Na, de mondom tovább.

– Oké, hallgatlak!

– Szóval, mint mondtam eljegyezték egymást és ezzel nem is volt gondja senkinek sem, kivéve persze a Sötét Nagyúrnak, aki elrabolta Ivy hercegnőt. Úgy gondolta, sokkalta nagyobb borsot tör Isten és kedves Moiráink orra alá, ha a saját oldalára állítja, mintha megöli őt, így Ivy hercegnő életéért cserébe neki kellett adnia a lelkét s vámpírként tengetni az örökkévalóság minden napját. – Tudtam, hogy van valami, ami nem stimmel, és hogy eltitkoltak előlem valamit, na de, hogy ez lenne az? Jól tudtam, hogy Aria sosem hazudna nekem, főleg nem egy ilyen fontos dologban, mint ez, de annyira hihetetlen volt. Képtelen voltam felfogni ezt az egészet. Percekig hallgattam, a gondolataimba merültem és emésztettem a hallottakat. Tehát ezért volt az a különös érzésem vele kapcsolatban. Mert már ismertük egymást… De még mennyire, hogy ismertük, hisz szerettük a másikat, s talán még most is!? Hiszen mi más lehet ez a féltő és ragaszkodó érzés, ami felé húz, ha nem a szerelem? – Ivy, hahóó, jól vagy? – Meg is feledkeztem egy pillanatra Ariáról s arról, hogy minden bizonnyal megrémisztem szótlanságommal, ráadásul biztosan van még valami, amit el akar mondani.

– Igen, jól vagyok, ne haragudj, csak próbálom megemészteni mindazt, amit mondtál.

– Te ne haragudj, hogy mindezt így rád zúdítottam, de már nincs sok időd és úgy gondoltam, jobb, ha tudod az igazságot magadról, rólatok – szabadkozott nyomban.

– Ugyan, dehogyis! Ne kérj bocsánatot, örülök, hogy elmondtad, hisz tudod, hogy mindig is éreztem, (hogy) valami nincs rendjén velem, csak így hallani azért mégiscsak más. Van még valami, amire sikerült fényt derítened?

– Igazából az, hogy most miért küldtek téged vissza hozzá, és mi ezzel a szándékuk nem tudom. Talán az lehet, hogy mivel nem önszántából, mi több, szerelemből tette, amit tett, tudják, hogy a lelke mélyén jó ember, illetve vámpír, akinek valamilyen úton módon van esélye a megváltásra.

– De erre más is jó lett volna, miért pont engem küldtek? És vajon Aaron felismert? Mert az elején úgy tűnt nekem, mintha idegen lennék a számára, de aztán elkezdett furcsán viselkedni… Jaj, nem tudom.

– Ennyiben tudtam segíteni, remélem sikerül kitalálnod valamit. Mi lenne, ha elmennél hozzá, elmondanád, hogy most már tudod mi történt, hogy ki vagy és, ő ki, és együtt kitalálnátok, mi hogyan legyen tovább.

– Azt hiszem, ezt fogom tenni! Köszönöm Aria, mindent, amit értem tettél! Még beszélünk! Vigyázz magadra!

– Én ne vigyáznék? Inkább te vigyázz magadra, és remélem, sikerül beszélned Aaronnal. Szia! – Elköszöntünk egymástól s a kapcsolat is megszakadt. Pár percig még ott ültem a székben és azon vacilláltam, hogyan tovább. Végül arra jutottam, felesleges várnom, minél előbb megtudom, mit gondol minderről Ő, annál hamarabb jutok megnyugvásra.

Így hát ismét útra keltem, hogy megtaláljam a két nappal ezelőtt elhagyott Kincstárnoki házat, és azzal a már ezer éve elvesztett szerelmemet.

Olyan gyorsan szedtem a lábam, amilyen gyorsan csak tudtam, s mikor végre elértem a házat, torkomban dobogó szívvel kopogtattam be annak ajtaján. A környék most is kihalt volt akárcsak a minap, és mondhatni, némileg ijesztő is. Azonban semmi sem tántoríthatott el attól, amiért idejöttem. Látnom kellett Aaront s tőle hallani mindazt, amit Aria mesélt nekem. A vaskopogtató hangos morajként kongatta meg a kaput, de senki sem nyitott ajtót. Talán nincs itthon… vagy tudja, hogy én vagyok és pont ezért nem nyit ajtót. Bevallom ez némileg rossz érzéssel töltött el, de nem adtam fel, tovább kongattam az ajtót.

– Nocsak, ki tért vissza szerény hajlékunkba. Csak nem keresel valakit? – Lucas mézesmázos hangjától felállt hátamon még a nem létező szőr is. Már az első pillanattól kezdve unszimpatikus volt számomra, és ez azt hiszem, sosem fog megváltozni. Lassan megfordultam, majd nagy meglepetésemre nem csak Lucas, de Dominic és Matt is jelen volt. Szorosan Lucas mögött helyezkedtek el, pont úgy, mint két talpnyaló pincsi. Nem tetszett, ahogyan rám néztek, főleg nem az, ahogyan Lucas meresztette rám szemeit, ezt azonban nem volt szándékomban a tudtukra hozni. Hisz jól tudtam, nem sok olyan dolog van, amivel nagyobb örömet okozhatnék számukra, mint az, ha látják képesek megfélemlíteni.

– De keresek, viszont nem titeket szóval, ha megbocsájtotok, ha nem, én most lelépek, és majd később újra próbálkozom. – Magamat is meglepő magabiztossággal beszéltem hozzájuk, miközben folyamatosan tartottam a szemkontaktust. S bár egyetlen arcizmom sem utalt arra miszerint humorizálnék, Lucas s végül a többiek arcán is egyre szélesebb és nyájasabb vigyor szélesedett ki. – Tán valami vicceset mondtam? Avassatok be engem is, hátha én is nevetek majd! – Jól tudtam mi a móka tárgya, ám szándékomban állt húzni az időt, hátha Aaron betoppan, és akkor beszélhetek vele.

– Nem hiszem, hogy te is olyan mókásnak találnád, mint mi – felelte Luke.

– Ha nem, hát nem, akkor, sziasztok, én megyek is. – Valahogy éreztem, hogy ez nem lesz ilyen könnyű és nem is tévedtem, ugyanis amint tettem egy lépést Lucas és az ölebei utamat állták. Azok után, amit ma hallottam, fogalmam sincs, mi történhet, mit képesek megtenni velem és mit nem. Szerettem volna azonnal eltűnni innen, de sajnos ez a csodás képességem itt a Földön valamiért nem működik, pedig most igazán jól jönne.

– Hova ez a nagy sietség? Örülnénk, ha maradnál vacsorára. – Hánynom kellett attól, ahogyan próbált úgy tenni, mint aki tényleg kedveskedni akar, mintha nem tudnám kik is ők valójában és hogyan is zajlik náluk egy vacsora.

– Nem hiszem, hogy ízlene a házi specialitásotok, úgyhogy ezt most inkább kihagynám!

– Nem mész sehova! Van egy kis elbeszélgetni valónk! Mit akarsz Aarontól? – Arcát egészen közel engedte enyémhez, amitől úgy éreztem menten megáll a szívem, s mikor orrát nyakamhoz dugta, majd mélyen a levegőbe szagolt bizton állíthatom, ki is hagyott egy ütemet.

– Ahhoz nektek semmi közötök, ez csak rá és rám tartozik! Engedjetek utamra, Aaron nincs itt, így nekem sincs itt keresni valóm. – Naiv gondolat volt, hogy ennyivel meggyőzhetem őket. Nem, hogy távolodtak volna tőlem, hanem egyre közelebb és közelebb férkőztek hozzám egészen addig, míg sikeresen be nem szorítottak a ház mellett tornyosuló hatalmas szobor, és a házat körül ölelő kerítés közé. Az agyam valami megoldás után kutakodott. Valami után, ami segít kimásznom a slamasztikából. Azonban a percek egyre csak teltek és a vérszomjas vámpírok még mindig meresztgették rám éjsötét szemeiket.

– Hiba volt visszajönnöd, ugye tudod? Na, de most már nincs visszaút! Kár érted, mert egész csinos vagy a magad módján, mi több, kifejezetten tetszik ez az angyali mivoltod. – Kedvem lett volna elküldeni arra a bizonyos melegebb éghajlatra, azonban azzal nem értem volna el semmit. Undorodtam még csak a gondolatától is annak, hogy hozzám érjen, hogy bármi olyan történhessen közte és köztem, ami most ebben a pillanatban is mocskos fantáziájának szüleményeként ott motoszkál fejében.

– Felejtsd el! A magadfajták nem kapnak meg olyanokat, mint én! – Hangom épphogy magasabb volt a normálnál, s mégis ez az egy mondatom végre telibe talált. Lucas arca jól láthatóan megvonaglott szavaimtól, aztán szempillantás alatt vált ismét rezzenéstelen maszkká. Egyetlen dolog volt, ami továbbra is erős érzelmeket fejezett ki, mégpedig dühben szikrázó szemei. Dominic és Matt szótlanul álltak néhány lépésre tőlünk s Lucas hirtelen reakciójára nem csak én, de ők sem számítottak. Karjait két oldalamon helyezte el, egyiket a szobor kemény vájataiban, másikat pedig a vaskerítés fokait markolászva. Ujjai közt pillanatok alatt morzsolódott hamuvá az imént még oly szilárdan álló márványszobor s ez volt az a pillanat, amikor végleg kétségbe estem. Abban reménykedtem, hogy a vámpírokat is ugyanúgy érinti a dolog miszerint nem képesek testi kontaktusba lépni velünk, Megváltókkal.

– Ha, jót akarsz magadnak, most azonnal lelépsz! – Aaron hirtelen felbukkanása mindenkit meglepett, de leginkább Lucast, aki hevességében nagyot rántva a még megmaradt szobron, kihátrált Aaron elől. Az említett tömör, márványból készült emlékmű, rohamos ütemben közeledett a föld felé s ez által felém is. Már nem volt hova menekülnöm vártam, hogy becsapódjék s megtörténjen az ismeretlen…

Lehunytam szemem s csak vártam és vártam. Hirtelen hűvös karok fonódtak körém s rántottak el fogságomból. Mikor kinyitottam szemem, megláttam a rombolást, amit az iménti becsapódás okozott. A kovácsoltvas kerítést, ami kidőlt s magával rántotta a köré fonódott vadvirágokat.

– Jól vagy? – hallottam meg Aaron hangját, nagyon is közelről. Mikor felé fordítottam fejem s egymás szemébe néztünk valódi aggodalmat láttam tekintetében. Enyémet végig futattam alakján s megdöbbentő, mi több sokkoló látvány tárult elém. Az imént s még ebben a pillanatban is érzett hűvös érintés nem másé volt, mint Aaroné. Ő tartott a karjaiban, ő mentett meg az imént. Hihetetlen volt még is úgy éreztem mintha végre hazaérkeztem volna.

– Igazán meghitt ez a pillanat, de örülnék neki, ha abba hagynátok, ugyanis kezd felfordulni a gyomrom tőletek! – Lucas hangja törte meg a pillanat meghittségét s terelte ismét magára a figyelmet. Aaron gyengéd mozdulatokkal segített a saját lábaimra támaszkodni, majd miután meggyőződött sértetlen testi épségemről ott hagyott, hogy ismét Lucasnak szentelhesse figyelmét.

– Azt mondtam, tűnj el! – Hangja egészen megváltozott. Ördögi és veszélyes lett, mindezek ellenére cseppnyi félelmet sem keltett bennem. – Ez rátok is vonatkozik! – fordult a háttérben meghúzódó csatlósok felé.

– Te nem mondhatod meg, mit tehetek és mit nem! Mellesleg a Sötét Nagyúr nem fog örülni újdonsült románcodnak a drága angyalkáddal. – A szavak úgy hagyták el száját, mintha a legnagyobb ocsmányságról beszélne, ami valaha történt pedig valójában ők és teremtőjük az, aki kiérdemelte ezt a bánásmódot.

– Már hosszú ideje nem foglalkozom azzal, mihez mit szól! A magam ura vagyok! Nem úgy, mint ti, akik lesitek minden szavát és pincsikutyaként hajtjátok végre minden parancsát. Szánalmas! – vágta fejükhöz. Azon meg sem lepődtem, hogy ez kicsit sem tetszett nekik. Hosszú perceken át ocsmányabbnál ocsmányabb dolgokat vágtak egymás fejéhez, én pedig úgy éreztem mintha ezek az információk már túllépnék teherbírásom. Hisz alig pár óra alatt ezerévnyi tikokra derült fény, amiben nekem is jókora részem volt. Hihetetlen, hogy már több mint ezer éves vagyok, hisz oda fent, ahol eddig tengettem napjaimat, az idő mit sem számít, hisz végtelennyi ál, rendelkezésünkre.

Mikor újra a viaskodó vámpíroknak szenteltem figyelmem, ráeszméltem, hogy az iménti szócsata igencsak közeledett a testi bántalmazáshoz. Lucas és Aaron alig fél méterre ált egymástól, s mint a keselyűk az égen, úgy keringtek egymás körül.

– A te hercegnőd már halott! Ez csak egy semmirekellő istenfajzat! – Úgy tűnt ez volt az utolsó csepp a pohárban. Aaron, hirtelen a magasba ugrott, majd alig észlelhető gyorsasággal rá vetette magát Lucasra. Az említettnek nem volt ideje reagálni vagy éppen védeni magát, az Aaronban lakozó gyilkos felszínre tőrt és kegyelem nélkül, mindenféle gondolkodás ellenében végzett egykori felebarátjával, Lucasszal.

Lehet kellett volna némi sajnálatot éreznem a földön heverő élettelen test miatt, de nem tettem. Leginkább megkönnyebbülést éreztem, s bár egy pillanatig úgy hittem, ettől rosszá váltam, rájöttem, Lucas az, aki gonosz volt s csakis magának köszönheti azt, ahogyan végezte.

– Dominic, Matt, jobb lesz, ha most elmentek – mondta Aaron, mire mindketten hátat fordítottak és egyetlen szó nélkül távoztak. Csak pár másodperc elteltével tudatosult bennem, hogy végre kettesben vagyunk. Végre feltehetem azt a rengeteg kérdést, ami bennem van amióta csak beszéltem Ariával.

– Jól vagy? – bukott ki belőlem az első és legfontosabb kérdés, mire ő hirtelen felém kapta fejét és alig észrevehetően bólintott egyet.

–  Menj be a házba, én még elintézem ezt – bökött fejével a földön heverő Lucasra. –, aztán visszajövök és… beszélünk. – Mikor ránéztem, szinte méterekkel a talaj felett lebegtem attól az érzéstől, ami átjárta testem, de amint meghallottam érzelemmentes hangját furcsa szorító érzés vette át ennek helyét. Nem szólaltam meg, úgy hittem nem jönne ki egyelten hang sem a torkomon, így csak helyeslően bólintottam, majd felálltam (eddig is állt, nem??) és bementem a házba, ahogy kérte. Eleinte fel s alá járkáltam, de mivel szükségem volt némi nyugalomra, inkább leültem a nappaliban. A várt nyugalom azonban nem érkezett meg. Minden apró zajra felfigyeltem hátha megérkezett végre. Már eltelt úgy fél óra is, amikor már végképp nem bírtam megmaradni a fenekemen, fel kellett állnom. Egyenest az ablakhoz mentem, majd elhúztam a függönyt, de semmi mást nem láttam csak a holdat, mely az egész várost fényárban úsztatta a csillagtenger közepén.

– Ne haragudj, amiért eddig várattalak. – Annyira belemerültem a látványba, hogy észre sem vettem, amikor Aaron megérkezett. Féltem szembe fordulni vele. Látni az érzelemmentes arcát csak egy újabb fájó pont lenne a listámon.

– Ugyan, nem volt ez olyan hosszú idő. – Végül mégis megfordultam, azonban képtelen voltam újra gyönyörű szemeibe nézni. Lehajtott fejjel álltam még mindig az ablaknál s próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy végre feltehessem a kérdéseimet, hogy végre szembe nézzek az eddig számomra ismeretlennel, a múltammal. Kisebb fuvallat süvített felém, majd megéreztem Aaron hűs ujjainak érintését az államon. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy ez megtörténik. Ujjainak segítségével maga felé emelte arcom s kényszerített, hogy szemébe nézzek. Hosszú perceken keresztül csak néztük egymást, szótlanul, mozdulatlanul.

– El sem tudod hinni, mióta várom már ezt a pillanatot! Úgy hittem ez egy lehetetlen álom, de nem, Te tényleg itt vagy. – Bár az agyam nem emlékezett az együtt töltött pillanatainkra, a testem és a szívem nagyon is. Érintése nyomán libabőrös lettem, s gyomromban milliónyi szárnycsapkodó lepkécske kelt életre, újra.

– Akkor minden igaz? Te és Én tényleg egy pár voltunk? – kérdeztem még mindig szemébe nézve.

– Igen, igaz! Én Londonban születtem, 991-ben, Aaron LeBlanc király és Cloe királyné gyermekeként, te pedig 993-ban Ivy Sullivanként, Alfons király és Iwona királyné egyetlen lányaként. Tizenhat éves voltál, amikor először találkoztunk. Rögtön felfigyeltem rád, a gyönyörű derekadig érő, szőke hajadra, a mélybarna szemedre. – Nem bírtam betelni a látványával. Arcának minden rezdülését megfigyeltem, orrának szabályosságát, ajkának vonalát, azt, ahogyan félmosolyra húzza azt, s végül, de nem utolsó sorban a lelkemig hatoló égszínkék szemeit. Vallomásának hallatán enyhe pír öntötte el arcom, amit ő is észrevett, majd kedves mosollyal ajkain ujjával végigsimított említett testrészemen. – Már akkor is imádtam, amikor sikerült zavarba ejtenem téged.

– És mi történt az után? Az után, hogy találkoztunk? – Hallani akartam rövidke együtt töltött időnknek történetét és ki más mondhatta volna el hitelesebben, mint Ő maga.

– Természetesen gyakran meglátogattalak kastélyotokban, és a sok-sok titkon megejtett találkáink egyikén megvallottuk egymás iránt érzett szerelmünket. Ezután már nem volt miért titkolóznunk, minden szép és jó volt, a szüleink örültek kapcsolatunknak, amit a tizennyolcadik születésnapodat betöltvén hivatalossá is tettünk egy eljegyzéssel. – Bár első hallásra olyan volt mintha két teljesen más emberről mesélne, mégis, mélyen belül tudtam és éreztem, hogy mindez velünk történt. – Nem sokkal a leánykérés után eljött a huszadik születésnapom, és a jövendölés, melyet már hosszú-hosszú évekkel születésem előtt megírtak. Sajnos túl sokáig vártam, s még mielőtt véghezvihettem volna a rám kiszabott feladatot, téged elraboltak. A biztonságod érdekében kénytelen voltam elfogadni a mocskos feltételeit. – Erős bűntudatom támadt, amiért mindez miattam történt meg vele. Az én hibámból kell már több szár éve gyilkosként élnie.

– Sosem bántad meg, hogy így döntöttél? – kérdeztem, tartva válaszától.

– Egyetlen egyszer sem! Semmi sem volt számomra olyan fontos, mint az, hogy Te életben maradsz. Még az sem, hogy tudtam, hátralevő életemet emberek életére törő vámpírként kell élnem.

– Sajnos nem sokkal azután mégis meghaltam és odafent kötöttem ki.

– Na, igen, de abban a helyzetben akkor is úgy éreztem, sőt tudtam, hogy ez a leghelyesebb dolog, amit tehetek. – Hihetetlen mennyire megmaradt lelkének tisztasága annak ellenére, hogyan töltötte eddigi napjait. Talán ezért is küldtek ide a Párkák? Ők is tudták ezt? Megbocsájtást nyújtanának számára annak ellenére, hány bűn szárad lelkén? És mi van azzal a ténnyel, hogy halhatatlan? Újabb és újabb kérdések és egyikre sem tudtam a választ.

– Borzalmas, hogy én mindebből semmire sem emlékszem. Minden közös pillanatunk kitörlődött az emlékeimből. Nem emlékszem a családomra, azokra a titkon megejtett találkáinkra, az első csókunkra, semmire. Mégis mi volt ezzel az egésszel a céljuk? Miért pont engem küldtek most ide? – Könnyeim aljas módon kitörtek szemeim fogságából s végig folytak felhevült arcomon. Túl sok volt mindaz, ami velem történt, amiről tudomást szereztem. Időközben Aaron gyengéden a kanapéhoz támogatott, s egymás kezét el nem engedve leültünk arra.

– Ivy, kérlek, ne sírj! Nem tudom, mi miért történik, de azt biztosra veheted, hogy még egyszer nem engedem, hogy bárki is elválasszon bennünket! Tisztában vagyok vele, hogy nem emlékszel rám, arra, ami kettőnk közt történt, de…

– Aaron, bár valóban nincsenek emlékeim az emberi életemből, de a szívemmel, a testemmel tudom, hogy egymáshoz tartozunk. Minden akadály ellenére ismét egymásra találtunk. Fogalmam sincs mi lesz még ezek után, hogy milyen következményekkel jár majd az, ha újra egymáséi leszünk, de állok elébe, bármi is legyen az! Mindig is tudtam, a menny nem nekem való hely. Éreztem, itt a helyem a Földön, mert valami vagy valaki vár rám itt és szüksége van rám. Most már tudom, hogy az a valaki mindig is Te voltál!

Őszinte vallomásomat követvén Aaron két keze közé fogta kipirosodott arcom, lehunyta szemeit majd mézédes ajkaival birtokba vette enyémeket. A második első csókunk volt ez.

Robbanásszerű extázisként éltem meg ajkaink találkozását, az egész testem forróságban izzott, majd váratlan dolog történt. Hófehér angyalszárnyaim, mint a picinyke gubóból kibontakozó pillangó úgy bújt elő lapockáim öleléséből s vált láthatóvá vámpír hercegem szemeláttára.

Megbabonázott s leigázott arckifejezéssel hajolt egészen közel fülemhez, hogy aztán ellenállhatatlan hangon a fülembe súgjon:

Minden nap meghaltam, míg vártam rád

Kedvesem, ne félj, szerettelek

Ezer éven át!

S szeretni foglak még ezer éven át!