Minie95 novellája

Az érem két oldala: Minie95

Claire és Derick szerelme, mely még a legnehezebb akadályokat is képes legyőzni

Hűvös tavaszi reggel volt, mely ugyan úgy kezdődött, mint a többi. Mikor felébredtem furcsa érzés kerített hatalmába. Egy olyan érzés, mely azt sugallta, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Sose éreztem még ilyet és őszintén szólva nem is hittem abban, hogy bekövetkezhet, de ez még sem így lett. Egészen addig a pillanatig, míg délután meg nem érkeztem abba a könyves boltba, ahol suli után dolgozni szoktam minden olyan volt, mint szokott. Átlagos és unalmas...

-   Szervusz Claire – köszönt kedvesen Carmen, mikor átléptem a bolt küszöbét.

-   Szia Carmen – köszöntem neki én is, miközben levettem magamról a kardigánomat.

-   Hogy- hogy ilyen korán itt vagy? – Kérdezte kíváncsian drága főnököm egy csepp reménnyel a hangjában, melynek miértjére nem tudtam a választ.

-   Öhm... Elmaradt az utolsó két órám, ezért gondoltam ma hamarabb bejövök. Mért talán baj, hogy ilyen korán jöttem? - kérdeztem viccelődve.

-   Óh nem, dehogyis épp ellenkezőleg. Nagyon örülök, hogy itt vagy. – tiltakozott azonnal, majd tekintete megváltozott és komolyan nézett rám. – Esetleg tudnál nekem segíteni?

-   Miben?

-   Tudod... Tony a fiam megbetegedett és sajnos nem találtam senkit sem, aki vigyázni tudna rá, ezért haza kéne mennem, csak az a gond, hogy az üzletet sem hagyhatom csak úgy itt. Esetleg áttudnád vállalni a műszakom?

-   Mi? Mármint, hogy estig? – kérdeztem hangomban némi kíváncsisággal.

-   Igen- válaszolta tömören Carmen.

-   Persze, semmi gond. Holnapra úgy sem kell olyan sokat tanulnom és amit mégis azt, majd itt átveszem. Nyugodtan menj csak haza. A kis Tony-nak most úgy is nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Elleszek, nem kell aggódnod, ha pedig mégis adódna valami, amit nem tudok megoldani, majd hívlak csak kérlek maradj telefon közelben és akkor nem lesz semmi gond sem.

-   Jajj Claire... Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked.

-   Sehogy sem kell Carmen szívesen teszem és most a legfontosabb az, hogy a fiad meggyógyuljon.

-   Köszönöm szépen – mondta, majd elkezdte összepakolni a cuccait. – Itt van a pótkulcs ezzel bezárhatod az üzletet és most kivételesen még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz. De azért kérlek holnap hozd vissza a kulcsot, mert még szükségem lesz rá.

-   Értettem. Te pedig kérlek nyugodj meg, nem lesz semmi gond sem és a holnap a kulcsot is vissza kapod. – mondtam neki, mert láttam rajta, hogy kissé ideges.

-   Jól van... Még egyszer nagyon szépen köszönöm. Akkor holnap.

-   Igen holnap. Szia!

-   Szia! - köszönt ő is, majd kilépett az ajtón. Miután Carmen elhagyta az üzletet gyorsan lepakoltam a cuccaimat, majd beállva a pult mögé neki láttam a munkának... Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy neki kezdtem a dolgomnak, de egyszer csak meghallottam egy csilingelő hangot, melyet az ajtó feletti csengőből jött. Tekintetemet azonnal oda kaptam és meglepődve vettem észre, hogy nem más áll velem szemben, mint Derick Walker. Láttam rajta, hogy kissé zihál, a levegőt pedig kapkodja. Ránéztem ő is rám nézett szemében láttam, hogy meglepődik, azonban egy szót sem szólt. Kis idővel később tekintetét elfordította felőlem, majd kinézett az ablakon. Ekkor hirtelen hangos zajra lettem figyelmes, szirénák hangja visított a levegőben. Derick ismét rám nézett, tekintetét enyémbe fúrta és segélykérően pillantott rám. Nem értettem mért teszi ezt és legfőképp, hogy mit szeretne, de valahol éreztem, hogy segítségre van szüksége.

-  A francba – suttogta maga elé, mikor egy rendőrkocsi parkolt le az üzlet elé.

-   Mi a baj? – kérdeztem kíváncsian, mert nem értettem a viselkedését. Láttam rajta, hogy fél, de azt is, hogy férfiúi becsülete miatt próbálja ez elrejteni előlem.

-   Ezek itt... – kezdte, miközben az ablak felé mutatott. – Engem követnek vagyis keresnek.

-   Mi?- Kérdeztem értetlenül – Mármint mért?

-   Hosszú... A lényeg az, hogy a haverokkal épp üzleteltünk, mikor megjelentek és rajta kaptak bennünket. És most elszeretnének kapni minket. Esetleg segítenél? Eltudnál valahova bújtatni? - kérdezte könyörgő hangon

-   Hát... Nem is tudom- válaszoltam tétován, mert nem tudtam, hogy mit tegyek.

-   Kérlek Claire – kért még egyszer miközben segélykérően nézett rám. Tudtam, hogy segítenem kéne neki, de még sem éreztem úgy, hogy ez lenne a helyes. Végül mégis beadtam a derekam, mert ugyan a segítségemet nem érdemli meg, azonban akármilyen is most, régen ő volt a legjobb barátom.

-   Gyere!- szóltam neki, majd egy ajtóhoz sétáltam - Az irodába bemehetsz, de ha bármihez is hozzá mersz nyúlni, nem érdekel hogy erősebb vagy, akkor is kitekerem a nyakadat. - fenyegettem meg, mert féltem, hogy még a végén valamit tönkre tesz vagy csak szimplán ellop.

-   Jó-jó nyugi. Nem fogok semmihez sem nyúlni, de azért megnézném, hogy te azzal a kemény 50 kilóddal hogyan is tekered ki a nyakamat. - mondta nyugtatásképp de a mondat végén mégis elnevette magát.

-   Vigyázz a szádra, mert még a végén eltalálom szólni magam – vágtam vissza, majd kinyitottam neki az iroda ajtaját. Erre már nem tudott mit válaszolni, biztos érezte, hogy minden egyes szót komolyan gondoltam. Miután Deryck bement, becsuktam mögötte az ajtót, majd mintha mi sem történt volna vissza álltam a pult mögé dolgozni. Csak pár perc telt el azóta, hogy ismét nekiláttam a munkámnak, mikor két egyenruhás férfi lépett be az üzletbe. Az egyikőjük idősebb volt úgy 51-52 éves, haja rövid és ősz, arca pedig kissé ráncos, de mégis aranyos. A másik fiatalabb talán 28-29 éves, haja sötétbarna és csak úgy, mint a társának rövid... Miután becsukódott mögöttük az ajtó körbepillantottak, majd mikor észrevettek elém sétáltak.

-   Jó Napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesen, hangomba némi kíváncsiságot csempészve, mikor elértek hozzám.

-   Önnek is kisasszony! - köszönt vissza az idősebbik férfi – Kérdezhetnék öntől valamit?

-   Természetesen. Miben segíthetek? – kérdeztem ismét, várakozón tekintve rá.

-   Azt szeretném tudni, hogy nem-e látott erre szaladni egy fiút!? Nagyából egy idős lehet önnel, fekete hajú és úgy 180 cm magas. Fekete nadrágot, fehér pólót és szürke cipzáros pulóvert viselt. – magyarázta az idősebbik férfi. Pár pillanatig gondolkodtam, vagyis csak úgy tettem, mintha gondolkodnék, majd határozottan válaszoltam neki.

-   Nem... Sajnos nem láttam. De szabad tudni, hogy mért keresik? – kérdeztem kíváncsian, mert bár Derick azt elmondta, hogy épp üzleteltek, de azt nem, hogy mivel.

-   Maradjuk annyiban, hogy Ő és a társai törvénytelen üzleteket folytatnak más emberekkel. De kérem, próbáljon meg emlékezni. Biztos, hogy nem látta? – kérdezte ismét tekintetét rám szegezve, mintha tudná, hogy hazudok neki.

-   Igen biztos! De ha látom őt, akkor azonnal szólok önnek. – válaszoltam kicsit felszültebben és csak reménykedni mertem abban, hogy nem hallotta meg hangon árulkodó csengését.

-   Jól van. Azért köszönjük a segítséget. Viszontlátásra kisasszony!

-   Viszontlátásra Uram!

-   Szia! – köszönt a fiatalabbik férfi is, majd társával az oldalán kilépett az üzletből. Miután mind a ketten elhagyták a bolt területét meg könnyebbülten sóhajtottam egyet, majd bementem az irodába, hogy szóljak Derick-nek.

-   Elmentek! Remélem örülsz?! Segítettem neked, bár nem tudom, hogy mért. Meg sem érdemled. – mondtam neki keményen. Utálok hazudni, főleg hivatalos személyeknek és régen ezt ő is nagyon jól tudta.

-   Igen drága Claire örülök. – válaszolta Der-ck, majd kilépett mellettem az ajtón.

-   Remélem nem nyúltál semmihez sem, mert nem szeretnék miattad felelni a főnököm előtt..

-   Nyugi, nem nyúltam semmihez sem és ha akarod, akár le is ellenőrizheted.

-   Jól van. Hiszek neked, bár nem biztos, hogy kéne. Azonban nekem most vissza kell mennem dolgozni. Ha akarsz még maradhatsz pár percet, de csak is a biztonság kedvéért aztán, hogy utána hova mész, nagyon nem érdekel, de kérlek, hogy amíg itt vagy próbálj meg viselkedni, mert ez egy könyvesbolt, ahova vásárlók is szoktak járni. – mondtam neki, majd rá se nézve visszamentem az irodába az új könyvekért, melyeket ma hoztak. Épp a polcok között kutakodtam, hogy rendet rakjak a könyvek közt, mikor az ajtó feletti kis csengő ismét megszólalt ezzel jelezve nekem, hogy vendégem jött. Gyorsan lepakoltam azokat a könyveket, melyek épp a kezemben voltak, majd a pult mögé sétáltam, hogy fogadhassam a vásárlókat.

-   Szia! Miben segíthetek? – Kérdeztem kíváncsian az előttem álló lánytól.

-   Szia! Egy könyvet keresek cím szerint a Rómeó és Júliát.

-   Úh... Kötelező? – kérdeztem együtt érző hangon. Sajnáltam szegény lányt, mert ugyan imádok olvasni, de a kötelezőkkel mindig meggyűlik a bajom, valahogy sosem olyan, amit én is szeretek.

-   Igen. Hétfőre ki kell olvasnom.

-   Értem. Az ajtótól jobbra lévő oszlop 4. sorában megfogod találni. Ott van az össze Shakespeare könyvünk. Esetleg segítsek?

-   Nem... Azt hiszem boldogulok egyedül is.- mondta, majd sarkon fordult és elindult abba az irányba, amerre az előbb mondtam neki.

-   És önnek segíthetek? – Kérdeztem kedvesen az épp soron következő idős hölgytől.

-   Tulajdonképen igen! A fiamnak szeretnék könyvet venni. Valamilyen háborúsra gondoltam, mert azokat nagyon szereti. Esetleg tudnál ajánlani ilyet?

-   Persze ez csak természetes. Kérem várjon egy percet, gyorsan hozok ide önnek párat, hogy választani tudjon.

-   Köszönöm kedvesem.

-   Nem tesz semmit asszonyom. Egy pillanat és jövök – mondtam a néninek, majd a bolt azon részére siettem, ahol az ilyen kategóriájú könyveket szoktuk tartani. Pár perc elteltével pedig már négy olyan könyvel a kezemben mentem vissza a nénihez, melyről azt gondoltam, hogy megfelel a hölgy elvárásainak.

– Itt is volnék. Hoztam önnek négy könyvet. Ezek tudnám ajánlani, bár ha választani kéne akkor leginkább ezt a Ken Floett által írt Hat nap múlva telihold című könyvet tudnám ajánlani. Ez a II. világháború idején játszódik és ha a fia tényleg szereti a háborús könyveket akkor ez is tetszeni fog neki.

-  Jól van kedvesem, akkor ezt kérném.

-   Rendben - válaszoltam neki, majd a pulthoz sétálva a könyvet beleraktam egy táskába. Miután a hölgy is fizetett megköszönte a segítségem, majd elment.

-   Meg is vagyok. Akkor ezt kérném – mondta a fiatal lány, aki az előbb még Shakespeare könyvei között keresgélt.

-   Nagyszerű. Add ide, berakom egy táskába.

-   Ó nem, nem szükséges itt az iskolatáskám, majd abba berakom.

-   Jól van akkor ez 7 dollár lesz.

-   Tessék a többit pedig nyugodtan tartsd meg. Köszönöm, hogy segítettél.

-   Szívesen, hisz ez a dolgom. Szia

-   Szia – köszönt ő is, majd elment. Ezután én gyorsan visszamentem a dolgomra, hogy végre befejezzem azt, amit elkezdtem. Pár perc volt mindössze az, míg nyugodtan pakolászhattam, mert egyszer csak valaki megkopogtatta a vállamat. Hátra néztem és meglepetten vettem észre, hogy Derick volt az.

-   Mit szeretnél? – Kérdeztem kíváncsian

-   Csak szólni akartam, hogy elmegyek.

-   Jól van – válaszoltam kicsit sem kedves hangnemben, majd nem is törődve vele igazán, tovább pakoltam a temérdek könyv között.

-   Na Claire... Ne légy már ilyen. Régen sem voltál ilyen és most sem vagy, ismerlek.

-   Aha. Régen tényleg nem voltam ilyen, de te sem. Amúgy pedig annak, hogy ismertél már vagy 5 éve. Azóta nagyon sok minden megváltozott, akkor lehet, hogy jóban voltunk, de már nem. És ez valljuk be nem miattam van, hanem miattad.

-   Mi? Miattam?

-   Igen Derick jól hallottad, miattad!

-   És mégis mért ha szabad kérdezni?

-   Mert megváltoztál. Hirtelen már nem voltunk számodra fontosak, sem én, sem Sara, se a többiek a bandából. Elhagytál minket, hogy csatlakoz Lukasékhoz.

-   Igen... Ebben igazad van.

-   Na látod. És kérlek most már menj, épp eleget rontottad már így is a levegőmet. Csak azt nem tudom, hogy eddig is mért segítettem neked.

-   Talán, a régi barátságunk emlékére. – motyogta maga elé

-   Meglehet, de kérlek most már menj. Még sok dolgom van.

-   Hát jó. Azért, örülök, hogy ismét találkoztunk. – mondta, majd egy kicsit közelebb lépett hozzám. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél Törpilla. – a végét szinte már csak suttogta, majd válaszom meg sem várva elhagyta a boltot. Percekkel később én még mindig ugyan abban a helyzetben álltam, mint mikor Derick elment. Nem tudtam vagyis inkább nem bírtam felfogni azt, amit az imént mondott. Törpilla  még mindig ez járt a fejemben, az utolsó szava. Istenem de rég volt már. Régen midig így szólított. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még jóban voltunk és számítottunk neki. Sajnos ez ma már nincs így. Elhagyott minket csak azért, hogy Lucassal és a bandájával rosszabbnál-rosszabb dolgokat vigyen végbe. Ha még mindig velünk lenne és nem a drog és az alkohol töménytelen fogyasztása lenne számára fontos, akkor most nem tartanánk ott ahol és ő még mindig a barátunk lenne. De mi nem kellettünk neki, nem voltunk elég jók. Csak azt sajnálom, hogy erre az egész hercehurcára ráment a barátságunk is. – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben folytattam a munkámat, majd miután végeztem ránéztem az órára, ami negyed hetet mutatott. Ekkor felidéztem magamban Carmen szavait, melyeket nem sokkal azelőtt mondott, hogy elment. „Kivételesen még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz...”   Jajj Istenem nem tudom, hogy mit tegyek?! Már csak háromnegyedóra van zárásig, de én nem bírom. Dericnek sikerül felbolygatnia az napomat. Nem igaz! Mért kellett neki megjelennie, vagy épp rossz helyen lenni-e rossz időben? Mért gondolok rá ennyit? Hisz még csak beszélni sem szoktunk. Sőt az elmúlt pár évben még az is csodának számított, hogyha köszöntünk egymásnak, akkor most mért? Nem értem, de úgy érzem, hogy nekem most muszáj lesz friss levegőt szívnom és haza mennem, mert ha egy perccel is tovább kell itt maradnom és biztos, hogy megőrülök. – gondoltam magamban, majd mit sem törődve azzal, hogy még nincs zárás idő, összeszedtem a cuccaimat, felvettem a kardigánomat, kikapcsoltam a számítógépet, a kasszából kivettem a pénz, amit aztán beraktam a széfbe, majd leoltva magam után a villanyokat, bezártam az üzletet és elindultam haza felé. Kint eléggé hűvös volt, bár nem is tudom, hogy mit is vártam, hisz még csak április eleje van, ilyenkor még nincsenek 30 fokok napközben, hogy jó idő legyen... Igazam volt a friss levegő tényleg jótékony hatással volt rám.

-   Sziasztok! – köszöntem hangosan, mikor hazaértem, ezzel családom tudtára adva, hogy megérkeztem.

-   Szervusz kincsem. Milyen volt a napod és ami a legfőbb, hogy mért ilyen későn jöttél haza? – kérdezte hangosan anyám valahonnan a konyha irányából.

-   Szia anya! A napom egész jó volt, bár kissé zagyva. Amúgy pedig azért csak most jöttem, mert Tony a főnököm kisfia megbetegedett és nem volt aki vigyázni tudott volna rá, ezért Carmennek haza kellett mennie én pedig, hogy segíteni tudjak neki egy kicsit elvállaltam a műszakját, így el tudott menni. – válaszoltam anyám kérdésére, már a konyha ajtajában állva.

-   Apa és Taylor merre vannak? – kérdeztem kíváncsian, mert sehol sem láttam a őket.

-   Apád a dolgozószobájában, Taylor pedig Lizzy-nél.

-   Oké... Akkor én most felmegyek apához, beköszönök neki is, aztán pedig átmegyek a szobámba, ott megtalálsz ha kellenék – mondtam anyának, majd gyorsan felszaladtam az emeletre, hogy apának is köszönni tudjak. Mikor felértem a dolgozószoba elé illedelmesen bekopogtam, majd miután apám válaszolt benyitottam.

-   Szia apa – köszöntem neki, majd mellé sétáltam és egy apró puszit nyomta arcára.

-   Szia kicsim! Mit szeretnél? – Kérdezte mosolyogva

-   Igazából semmit sem, csak beszerettem volna köszönni neked is. Aztán úgy is tanulnom kell szóval nem is zavarlak tovább. Jó éjt apa.

-   Neked is kicsim és jó tanulást

-   Köszi – mondtam, majd sarkon fordultam, kimentem a dolgozóból és elindultam a szobám irányába. Mikor beléptem az ajtón elöntött a nyugalom érzete. Ha eddig a levegőn nem sikerült kellőképp lenyugodnom a ma délután történtek után, akkor most sikerült. Ezt szeretem annyira a szobámban, hogy ténylegesen engem tükröz és hogy bármikor képes arra, hogy lenyugtasson. Az összhang és a hangulat, mely erősen jellemző rá képes teljesen ellazítani. Miután végre sikerül teljesen lenyugodnom, lepakoltam a cuccaimat, majd a CD-lejátszóhoz siettem és kapcsoltam be magamnak egy kis zenét. Ezután előszedtem a tankönyveimet és neki láttam a tanulásnak. Először a törit néztem át, majd az irodalmat és az angolt. Már jócskán este volt, mikor végeztem az összes leckémmel, de nem bántam, mert nem éreztem magamat fáradtnak. Gyorsan összepakoltam a könyveimet, majd lementem a konyhába vacsorázni. Mikor végeztem az evéssel felmentem a fürdőszobába zuhanyozni. Nagyon jó érzés volt a forró víz alatt állni, teljesen ellazított. Nem tetveztem, hogy sokáig fürdök, de így is majd’ félórán á folyattam a vizet megállás nélkül. Mikor már úgy éreztem, hogy elég volt elzártam a csapot, kiszálltam a zuhanyzófülkéből és gyorsan megtörölköztem, majd visszamentem a szobámba, felvettem a pizsimet és bebújtam az ágyba. Először nem jött álom a szememre, majd kis idő elteltével és némi gondolkodás után végre sikerül átlépnem a valóéletből az álmok mezejére.

***

Reggel az ébresztőm csörgésére ébredtem. Nem volt semmi kedvem sem felkelni, de mivel nem akartam elkésni a suliból jobbnak láttam, ha kikelek az ágyból. Miután kiszálltam a jó meleg takaróból rögtön a fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcomat, annak reményében, hogy attól talán egy kicsit felébredek. Ahogy a hideg víz meleg bőrömhöz ért, azonnal frissebbnek éreztem magamat. A hideg mindig is ilyen hatással volt rám. Felébresztett, bár ezt sosem bántam, főleg ilyenkor, mikor legszívesebben a sulit és a korán kelést is a pokolra kívánnám. Mikor már kellően fittnek éreztem magamat elzártam a csapot, majd megtöröltem az arcomat és bementem a gardróbomba, hogy ruhát válasszak magamnak a mai napra. Nem gondolkoztam sokáig sőt... Egyszerűen csak elővettem egy fekete csőnadrágot és hozzá egy citromsárga tunikát választottam. Gyorsan felöltöztem, majd elővettem egy táskát, elpakoltam a könyveimet és füzeteimet, majd a további szükséges dolgokat, amik a suliba kellhetnek. Mikor végeztem visszamentem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe hozzam magamat. A hajamat kifésültem, majd felkötöttem és kicsit ki is festettem magamat. Mikor végeztem ránéztem az órára, ami fél nyolcat mutatott. Remek, még épp időben vagyok- gondoltam magamban, majd fogtam a táskámat és lesiettem a földszintre. Már épp lépcső aljánál jártam, mikor hirtelen neki mentem valaminek vagyis inkább valakinek.

-  Hova-hova ilyen sietősen? - kérdezte apám álmoskás hangon.

-   Suliba – válaszoltam egyszerűen, majd kikerülve őt bementem a konyhába, hogy gyorsan megreggelizzek. Mivel nem voltam igazán éhes, de azt sem akartam, hogy üres gyomorral menjek el itthonról elővettem a szekrényből egy müzli szeletett és azt kezdtem el enni, mikor végeztem vele kidobtam a papírját és gyorsan az előtérbe rohantam, hogy felvegyem a cipőmet.

-   Elmentem, délután jövök – kiáltottam fel szüleimnek az emeletre, majd válaszukat meg sem várva kiléptem az ajtón és elindultam a suli irányába. Út közben nagyon sokat gondolkodtam, főként a tegnap történtekről. Sosem hittem volna, hogy valaha az életben beszélek még vele. Még most is alig hiszem el, hogy emlékszik. Emlékszik a nevemre, melyen csak ő szólított. Emlékszem még egészen kislány koromban kaptam tőle ezt a nevet.

2003. 04. 12. /szombat/

„ –Te leszel a törpilla én pedig a törperős – mondta Derick, miközben a Hupikék törpikék című mesét néztük a Tv-ben.

-  Nem! Szerintem te inkább az okoska vagy. Te is mindig okoskodsz csak úgy, mint ő. Nincs igazam? – kérdeztem viccelődve, bár ősszintén szólva egy csepp igazság sem volt abban, amit az imént mondtam. Sőt...

-      Mi? Nem! Ez kikérem magamnak, én egyáltalán nem vagyok olyan, mint az az okoskodó szamár. – mondta durcásan és tüntetőleg, még a kezeit is karba tette és hátat fordított nekem. - Én erős vagyok épp úgy, mint törperős. Vagy te nem így gondolod? – kérdezte felháborodottan.

-      A-a – válaszoltam neki játékosan – Egyáltalán nem vagy erős, szerintem még én is simán megvernélek – hangom határozott volt, mégis bizonytalan.

-      Tényleg így gondolod? – kérdezte most már felém fordulva, egy ördögi mosollyal ajkain.

-      Igen így!

-      Oké! Te akartad. – mondta, majd kicsit közelebb lépett hozzám és elkezdett csikizni. Nagyon jól tudta, hogy hol vagyok csikis és ezt ki is használta.

-      Ne..neh... Derick... Kérlek Ne... Hagy abba! – kértem őt, a nevetéstől elfulló hangomon.

-      Nem. Addig nem, míg bennem ismered, hogy én vagyok az erősebb.

-      Okh...Oké. Igazad van te vagy az erősebb, de most már léci hagyj békén, mert még a végén megfulladok. Kérlek! – kértem őt még egyszer, de mindhiába. Csak nem engedett.

-      Oké, de lenne itt még valami.

-      És mi?

-      Okoska vagy Törperős?- kérdezte felhúzott szemöldökkel, mélyen a szemembe nézve. – Előre szólók, hogy csak egy jó válasz van, ha nem jót mondasz megint megcsikizlek. – Hangja figyelmeztető volt, mégis kedves, de mindez nem is érdekelt, mert nagy szerencsémre, hacsak pár pillanatra is de abbahagyta a csikizésem.

-      Jó-jó. Oké. Nyertél. Törperős vagy. Most már jobb? –kérdeztem szemrehányóan

-      Sokkal – válaszolta elégedetten, majd visszaült a helyére.”

Istenem de régen is volt már. Több, mint öt év telt el azóta és még csak álmomban sem hittem volna, hogy emlékezni fog. Annyira elmerengtem a gondolataim között, az emlékek világában, hogy még azt sem vettem észre, hogy megérkeztem az iskolához. Mikor beértem azonnal az osztályomhoz siettem, majd belépve az ajtaján a padomhoz sétáltam, ahol kedvenc barátnőm már türelmetlenül várt rám.

-  Szia Sara – köszöntem barátnőmnek, miután leültem a helyemre.

-   Szia neked is. Mizujs? – kérdezte kíváncsi hangom.

-   Semmi érdekes. Unalom, unalom és még több unalom. Veled?- kérdeztem most én tőle. Valahogy nem volt kedvem most elmesélni neki a tegnap történteket, mert így is eléggé megrémiszt a tudat, hogy egyfolytában arra a marhára gondolok, holott össz-vissz pár mondatok beszéltünk.

-   Hááát... Azon kívül, hogy... – kezdte el mondani sejtelmes hangon, de hirtelen abba hagyta.

-   Hogy? – kérdeztem vissza, mert nagyon kíváncsivá tett. Tapasztalatból tudom, hogy csak akkor szokott ilyen lenni, mikor valami olyan dolog történik vele, ami tényleg érdekes.

-   Peter randira hívott. – újságolta nagy mosollyal ajkain.

-   Komolyan? – kérdeztem meglepetten

-   Igen. Este moziba megyünk. Jajj Claire, el sem tudod képzelni, hogy most milyen boldog vagyok. – mondta, majd örömében, olyan szorosan megölelt, hogy szinte levegőt sem kaptam.

-   Hidd el Sara. El tudod képzelni. De léci ne szoríts ilyen érősen, mert még a végén eltöröd a csontjaimat – kértem drága barátnőmet elhaló hangon, mert már nem kaptam levegőt.

-   Upsz, bocsi. Csak annyira boldog vagyok.

-   Uh... Semmi gond csak már levegőt sem kaptam- nyugtattam megkönnyebbült hangon, miután elengedett. Ezután sajnos már nem volt több időnk beszélgetni, mert be jött a tanár és elkezdte az órát, aminek szinte meglepően gyorsan vége is lett. Mire észhez kaptam, már rég túl voltam a matekon, a törin, a föci, a bioszon és a magyaron is. Már csak akkor eszméletem fel, mikor kicsengettek az utolsó órámról és Sara-val  az oldalamon l nem indultam a könyvesbolt irányába, hogy Carmennek vissza tudjam adni a kulcsot. Hallottam, hogy Sara mellettem csacsog valamit a ma estéről, meg Peter-ről és a moziról, de most nem tudtam rá figyelni, sőt. Egyszerűen semmi másra sem. Még mindig Dericken járt az eszem, csak azt nem értettem, hogy mért.

-   Claire! Figyelsz te rám egyáltalán?- kérdezte kétkedő hangom barátnőm, már vagy negyedszerre, ezzel visszarántva gondolataim világából.

-   Mi? Mit is mondtál? - kérdeztem vissza zavartan, kicsit szégyelltem magamat azért, hogy ő itt ecseteli nekem a boldogságát és hogy miket tervez még ma estére én pedig nem is figyelek rá.

-   Claire, mi van ma veled? – Sara hangja számon kérő volt és egyben értetlen. Tudtam, hogy most már ideje lenne elmondani neki a tegnap történteket, de nem tudtam, hogy-hogy kezdjek bele.

-   Tudod... Tegnap délután történt valami vagyis nem tudom... Tony a főnököm fia megbetegedett, ezért Carmennek haza kellett mennie én pedig, hogy segítsek neki elvállaltam a műszakját, ezért is van nálam a kulcs, mert én zártam a boltot, de mindegy ez most nem is lényeges. Szóval miután Carmen elment én neki láttam  a munkának, de kis idővel később valaki befutott az üzletbe aki nem más volt, mint Derick.

-   Derick? Milyen Derick? – kérdezte Sara némi kíváncsisággal hangjában.

-   Walker.

-   Walker?! Már, mármint az a Walker, akit én is ismerek. A híres nemes Derick Walker az utcátokból?

-   Igen. Ő – válaszoltam egyszerűen.

-   De hát, mit akart?

-   Azt, hogy segítsek neki.

-   Miben? – vágott szavamba hirtelen

-   Elbújni a rendőrök elől.

-   És te segítettél neki? - nem válaszoltam. Tudtam, hogy nem tetszene neki az, amit mondok. – Na ne... Ugye nem?

-   Ugye de. Segítettem és ne kérdezd, hogy mért, mert azt én sem tudom csak azt, hogy megtettem. Ja és azt majd’ elfelejtettem, hogy még hazudni is hazudtam a kedvéért és nem is akárkinek, hanem a rendőrségnek.

-   MIII??? Ugye ez most csak vicc? – kérdezte hitetlenkedve legjobb barátnőm.

-   Nem Sara nem az, de kérlek erről senkinek egy szót sem.

-   Jól van oké, ez csak természetes, de akkor is. Alig hiszem el.

-   Én is – értettem vele azonnal egyet. – De képzeld, egy valamire rájöttem.

-   Igen? És mire?

-   Arra, hogy még mindig emlékszik ránk, vagyis a velünk eltöltött idejére.

-   Ezt honnan veszed? – Kérdezte kíváncsian

-   Onnan, hogy mielőtt elment volna, gyorsan megköszönte a segítségemet és nem azt mondta, hogy köszönöm Claire, hanem, hogy „Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél Törpilla.” Törpilla érted? Emlékszik! Régen mindig így hívott.

-   Jajj igen, arra én is emlékszem. Ő pedig a törperős volt nem de bár?

-   De igen – válaszoltam kérdésére, majd elnevettem magamat. Már maga az emlék is mosolyt csalt az arcomra. Mikor megérkeztünk a könyvesbolthoz Sara-val az oldalamon beléptem az üzletbe és megkerestem Carment. Épp a pult mögött állt egy édes kis gyermekkel a karjaiban, miközben egy hölgynek segített választani két könyv közül.

-   Sziasztok lányok. – köszönt Carmen, mikor meglátott minket.

-   Szia! – köszöntünk vissza neki barátnőmmel szinte teljesen egyszerre. - Vissza hoztam a kulcsot.

-   Óh... Nagyon szépen köszönöm Claire és azt is hogy segítettél. Hálám jeléül ma nem kell bejönnöd, szabadnapot kapsz.

-   Jajj köszönöm szépen Carmen. Akkor én mennék is, hétfőn jövök. – mondtam, majd elindultam a kijárat felé.

-   Várj Claire. Esetleg még tudnál segíteni egy kicsit? – kérdezte kíváncsian Carmen – Tényleg csak egy icike-picike szívességről lenne szó. Ez a hölgy itt Mrs. Clarke a lányának most lesz a születés napja és mivel szeret olvasni, könyvet szeretne neki ajándékozni. Már megnéztünk többet is, de ez a kettő az, ami megfelelő lenne. A gond csak az, hogy Katherina nem tud dönteni és ebben sajnos én sem tudok neki segíteni.

-   Persze, szívesen segítek. Melyik két könyvről lenne szó?!

-   A Visszanyert boldogság és a Karácsonyi égbolt.

-   Hm... Ezek közül tényleg nem olyan könnyű választani. Én személy szerint már mind a kettőt olvastam. Mindegyik nagyon jó volt, de ha választani kéne akkor talán a Karácsonyi égboltot választanám. Nekem az jobban tetszett. Jobban beletudtam élni magamat a szereplők helyébe, de a végső döntést úgy sem nekem kell meghoznom, azt magának kell tudnia, hogy a lánya mit szeret. Egy apró tanácsot azonban még adnék. Csak gondoljon bele, hogy a lánya milyen típus. Ha szereti a tragikus történeteket akkor mindenképp a Karácsonyi égboltot ajánlanám, azonban, ha jobban szereti a bonyodalommal teli, ám mégis boldog történeteket, akkor a másik jobb választás lenne. Csak gondoljon bele, próbáljon meg egy kicsit a lánya szemével látni és tudni fogja, hogy melyiket válassza. – ajánlottam, az előttem álló hölgynek.

-   Nagyon szépen köszönöm a segítséget, azt hiszem már tudom is, hogy melyiket is választom.

-   Szívesen máskor is, de ha nem bánják akkor mi most mennénk.

-   Persze menjetek csak és további szép napot lányok.

-   Köszi Carmen, nektek is. Hétfőn találkozunk. – mondtam neki, majd kiléptem az üzlet ajtaján nyomomban drága barátnőmmel Sara-val. - Na ha már dolgoznom sem kell, nem csinálunk valamit? Egy kis vásárlás vagy séta a parkban?

-   Ez nagyszerű ötlet, de szerintem ma ne vásároljunk, ott a múlthéten voltunk. Inkább menjünk el a Central parkba.

-   Menjünk – egyeztem bele azonnal, majd Sarat karon ragadva elindultam a  park irányába. Mindig is szerettem azt a helyet, mert nagyon megnyugtató érzés ott lenni és bár így is a városban vagyunk, de mégsem érzem azt a nyomasztó légkört, mint itt az autók és emberek hadában. Sok emlékfűz ahhoz a helyhez, mert bár erről még Sara sem tud, de van ott egy kisebb tisztás, ami sok emléket és titkot őriz magában. Egy hely ahova régen mindig kijártam és melynek létezéséről csak két személy tud. Én és Derick. Gyerek korunkban, mikor még Derick-kel is barátok voltunk mindig idejöttünk ki beszélgetni sőt néha napján még játszani is.

-   Eszünk egy fagyit? - kérdezte kíváncsian Sara, ezzel kizökkentve engem gondolataim világából.

-   Persze – válaszoltam azonnal, majd odamentünk a fagyishoz és kértünk magunknak két-két gombóc isteni finom fagylaltot. Ezután pedig kerestünk egy üres padot, leültünk rá és elkezdtünk beszélgetni. Mindenféle dologról beszéltünk. A sulitól kezdve a pasikon át egészen Sara ma esti randáig.

-   Mennyi az idő? - kérdezte barátnőm órákkal később

-   Fél hét – válaszoltam egyszerűen, miután elraktam a telefonomat.

-   MII?? - kérdezte ijedten – Bocsi Claire, de nekem most azonnal mennem kell, már csak egy órám van Peter érkezéséig és még a ruhámat sem választottam ki. - mondta, majd felpattant mellőlem és elindult haza felé.

-   Semmi gond, de akkor siess, mert még a végén elkésel – kiabáltam még utána, miközben távolodó alakját néztem. Én egy ideig még maradtam, de aztán sajnos sötétedni kezdett, ezért nekem is mennem kellett. A hazafelé vezető úton nagyon sok mindenen gondolkodtam, köztük a tegnapi napon is és arra jutottam, hogy Derick akár mennyire is megváltozott és rossz lett, de ő akkor is a barátom volt és ezt nem tudom csak úgy elfelejteni.

-   Halihó szép lány – köszöntött egy fiatal, úgy 22-23 éves csávó, miközben elém állt. Jobbnak láttam, hogyha inkább meg sem szólalok és csak úgy elmegyek, ezért egyet jobbra léptem, hogy kitudjam kerülni, majd folytattam az utamat tovább, azonban most már egy kicsit gyorsabban. Sajnos nem jött össze, mert nem telt bele egy percbe az, hogy az illető utolérjen és karomnál fogva vissza rántson magához.

-   Eresszen el – kiáltottam rá, majd kezemet megpróbáltam kirántani vasmarkai közül, de sajnos nem sikerült. Minél jobban próbáltam szabadulni, annál jobban szorított. Kétségbe estem, nem tudtam, hogy mit tegyek. – Segítség – kiáltottam el magam, annak reményében, hogy valaki meghall és segít nekem, de mind hiába. Senki sem jött segítséget nyújtani, a csávó pedig elkezdett ráncigálni. – Segítség – Próbáltam még egyszer, de most is hiába.

-   Ha még egyszer segítségért mert kiáltani, esküszöm, hogy megöllek. – fenyegetett mérgesen fogva tartóm. Nagyon megijedtem és egyre jobban féltem. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, nem akarok meghalni, de azt sem hagyhatom, hogy csak úgy bántson. Teljesen kikészültem, könnyeim potyogni kezdtek és hangosan sírni kezdtem. – Ne bőgjél már! – Szólt rám kemény hangon a pasi, ki épp karomat szorongatta és próbált egy fa mögé taszítani. Egyre kevesebb erőm volt ellenállni neki. Nem tudtam és már nem is bírtam harcolni ellene. Végül aztán sikerül betaszigálnia a fa mögé, és mikor takarásba kerültünk egyik kezét levette enyémről és már csak egy kézzel szorított. Eközben másik kezével testemet simogatta mindenhol, ahol csak érte. Azonban egy óvatlan pillanatban másik kezét is levette enyémről, ekkor ismét elöntött a remény érzete. Mikor már mind a két kezem szabad volt, kicsit távolabb löktem magamtól a pasit, majd egy jól irányzott rúgással tökön rúgtam. Kezét azonnal legbecsesebb kincséhez kapta és szinte ezzel egy időbe a földre rogyott. Kicsit megsajnáltam, mert biztos vagyok benne, hogy fájt neki, de jobbnak láttam ha most inkább elfutok, így talán nem ér majd utol. –gondoltam magamban, majd elkezdtem szaladni. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. A könnyeim megállás nélkül potyogtak, de ez most valahogy nem érdekelt. Sokkal inkább az, hogy végre kikerüljek innen. Már majdnem kiértem a parkból, mikor hirtelen valaki elkapott a karomnál fogva. Nagyon meg ijedtem. Számat egy kisebb sikoly is elhagyta, a levegőt csak úgy kapkodtam és szívem vagy ötször olyan gyorsan vert, mint általában. Féltem és szinte egész testemben remegtem. Nem mertem hátra nézni, nem akartam látni, hogy ki az, próbáltam szabadulni, de mindhiába. Végül erőt véve magamon megfordultam, hogy megnézzem ki az, aki elkapott. Arcomat fogva tartóm felé fordítottam és mikor észrevettem, hogy ki van mögöttem hatalmas kő esett le a szívemről. Derick volt az. Mikor szemeimbe nézett kicsit meglepődött, majd tekintete aggódóvá vált.

-   Claire... Mi a baj? Mi történt? – Kérdezte aggódó hangon, miközben ujjaival könnyeimet törölgette. Nem tudtam és nem is akartam neki válaszolni. Csak biztonságban akartam magamat érezni, ezért nem törődve Derick meglepettségével és azzal sem, hogy még csak nem is vagyunk barátok szorosan hozzá bújtam. Úgy éreztem, hogy most muszáj közel lennem hozzá, hogy biztonságba érezzem magam és hogy ne essek nyomban össze.

-   Ssss... – csitított kedvesen, miután a meglepettségből „felébredve” szorosan magához húzott. Nagyon jó érzés volt a biztonságot nyújtó karjai közt lenni. Egy kis ideig még azt is elfelejtettem, ami nem sokkal ezelőtt azzal a mocskos alakkal történt. Vajon mi történt volna, ha nem tudok elszabadulni? Mit tett volna? Megerőszakol? Komolyan gondolhatta, hogy megöl? – Annyi kérdésem van, de választ egyre sem kapok... Csak álltam ott Őt ölelve, miközben megpróbáltam megnyugodni. Szerencsére nem kellett sokat várnom a nyugalom érzetére hamarosan úrrá lett rajtam, amit részben Derick-nek köszönhetek, aki szótlanul, anélkül, hogy kíváncsiskodna, karjaiban tartott és megvigasztalt. – Mi történt Claire? – kérdezte Derick kicsivel később, mikor már hazafelé sétáltunk.

-   E..Egy pa.. srác megtámadott. Go..gondo.. gondolom meg akart erőszakolni. – válaszoltam neki akadozva, még mindig sírós hangon. Bár már biztonságban vagyok, távolt attól a szeméttől, még sem tudok teljesen megnyugodni, úgy érzem, hogy a félelemtől, szívem mindjárt kiugrik a helyéről.

-   Hogy micsoda? – Kérdezte döbbenten Derick.

-   Jó..Jól hallottad. Eredetileg Sara is velem volt. Egész nap a parkban voltunk, de aztán neki el kellett mennie haza én pedig úgy gondoltam, hogy maradok még egy kicsit. Tehát ott maradtam egyedül, aztán mikor elkezdett sötétedni úgy gondoltam, hogy elindulok haza én is, de nem jutottam messzire, me... mert az a ...a szemét beállt elém. Először megpróbáltam őt kikerülni, sikerült is, de karomnál fogva visszarántott magához. Aztán megpróbáltam elszabadulni tőle, de minél jobban mozogtam, annál szorosabban tartott. Utána megpróbáltam segítségért kiáltani, de senki sem segített, majd mikor ugyanezt még egyszer megtettem megfenyegetett, hogy megöl. Aztán már nem volt erőm és végül szinte már hagytam magam. Utána belökdösött egy fa mögé és tapogatni kezdett, de szerencsémre kezeit levette enyémekről így eltudtam lökni magamtól, aztán mivel már más nem jutott az eszembe csak úgy szimplán tökön rúgtam, majd elszaladtam és végül neked mentem. Röviden ennyi lenne a történet. – miközben meséltem, hangom itt-ott megremegett, sőt néha még el is csuklott, de nem bántam, mert jól esett, hogy elmondhattam valakinek a történteket.

-   Sajnálom Claire – mondta Derick együtt érző hangon és most éreztem, hogy teljesen őszintén beszél.

-   Nem a te hibád. – sóhajtottam végül. – Ezen már úgy sem változtathatunk.

-   Ebben igazad van – mondta, majd hirtelen megállt és szembe fordított magával. – Ahogy a múlton sem – ezt a pár szót úgy ejtette ki a száján, hogy közben mélyen a szemebe nézett. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel utalni akar valamire, de sajnos nem értettem, hogy mire.

-   Igen – helyeseltem én is, még mindig a szürkéskék tekintetébe mélyedve. Meghitt pillanat volt, az egyszer biztos. Egy olyan pillanat, mely olyan érzéseket keltett életre bennem, mint még soha. Ez egy tökéletes pillanat volt, melynek legszívesebben sosem vetettem volna véget, azonban úgy vettem észre, hogy ezt más nem így gondolja. Megszólalt a telefonom, ezzel tönkre vágva a pillanat varázsát. – Bocsi – mondtam Derick-nek bocsánatkérően pillantva rá.

-   Semmi gond. Vedd csak fel, biztos fontos – mondta megértő hangon, majd pár lépéssel arrébb sétált.

-   Mond! –  Hangom idegesen csengett, bár ennek miértjére még én sem tudtam a választ.

-   Na mi van húgi?! Ki húzott fel ennyire?

-   Senki Tay, mondd mit szeretnél!? – szóltam rá kissé idegesebben a kelleténél.

-   Nyugi húgi, nem kell leharapni a fejem. Csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor érsz haza. Lizzy itt van és szeretne beszélni még veled, de sajnos hamarosan mennie kell.

-   Óh... Lizzy ott van nálunk? – kérdeztem meglepetten, most már sokkal nyugodtabb hangnemben.

-   Igen. Szóval? Mikor jössz?

-   Már itt vagyok az utcánkban. Két perc és otthon vagyok. – válaszoltam bátyám kérdésére, majd el sem köszönve tőle megszakítottam a vonalat, a telefont pedig zsebre tettem.

-   Haza kell menned? – Kérdezte kíváncsian Derick, hangjában nemi szomorúsággal, mikor odasétáltam hozzá.

-   Igen. Lizzy a bátyám barátnője ott van nálunk és beszélni szeretne velem, de sajnos hamarosan neki is haza kell mennie szóval... – hagytam függőben a mondatot tudván, hogy úgy is megérti.

-   Hát jó... Akkor szia és jó éjszakát Törpilla. – mintha a végén egy kicsit elmosolyodott volna, bár ebben nem lehetek biztos, ilyen sötétben pedig aztán pláne.

-   Neked is törperős – válaszoltam neki mosolygós hangon, szám szélében egy apró mosollyal, majd gyorsan megöleltem őt és elindultam haza felé.

-   Sziasztok – köszöntem hangosan családomnak, mikor beértem a házba.

-   Szia kicsim, milyen volt a napod?

-   Nagyszerű! Ma nem kellett dolgoznom, ezért Sara-val egy kicsit kimentünk a parkba. Remélem nem baj, hogy ilyen későn értem haza úgy, hogy nem is szóltam csak olyan jól elvoltunk, hogy az idő szinte csak úgy elrepült. – meséltem anyámnak, azt a bizonyos incidenst kihagyva, ami azután történt, hogy Sara hazament. Nem akartam elmondani neki, mert nem szerettem volna feleslegesen felidegesíteni őt, így is eleget aggodalmaskodik, néha még ok nélkül is.

-   Ennek örülök, de mond csak mi a baj? – kérdezte hirtelen anyám. Először nem tudtam, hogy mért kérdezi ezt, majd pár pillanatnyi gondolkozás után leesett. Hát persze a szemem... – gondoltam magamban. Nem akartam elmondani neki a történteket ezért végül úgy döntöttem, hogy gyorsan elterelem a figyelmét.

-   Semmi baj sincs anya!  Lizzy itt van még? – kérdeztem hirtelen ezzel másra terelve a szót.

-   Igen kincsem. A bátyád szobájában megtalálod- mondta anya egy apró mosollyal ajkain.

-   Akkor én megyek is, még beszélnem kell vele. – mondtam anyának, majd gyorsan felszaladtam az emeletre, meg sem állva egészen Tay szobájáig. Mikor az ajtóhoz értem illedelmesen bekopogtam, majd benyitottam. Tay és Lizzy  épp egymás szájának tanulmányozásával voltak elfoglalva. Pedig tudták, hogy ott vagyok, de ők még sem zavartatták magukat.

-   Khm... Khkhkhm... – „köhögtem” hogy végre észrevegyenek, de ők még mindig nem figyeltek rám.- Ha végeztetek a biosszal léci szóljatok. A szobámban leszek ha kellenék. – mondtam nekik most már kissé mérgesen.

-   Hé húgi, nyugi. Várj! – Szólt utánam drága bátyám, épp mikor kiakartam nyitni az ajtót.

-   Igen?

-   Először is bocsi, az előbbiekért – kezdte szégyenlősen Lizzy, majd folytatta – Másodszor pedig... Az unokatesóm, holnapra szervez egy kisebb bulit. Haverok, meg ilyesmi. Én és a bátyád is megyünk, esetleg nincs kedved eljönni velünk? – kérdezte kíváncsian Lizzy.

-   Jól hangzik, de azért lenne egy kérdésem. Sara is jöhet? Csak mert tudod én ott rajtatok és Hilary-n kívül senkit sem ismerek és gondolom, ti ketten úgyis egymással lesztek elfoglalva, Hilary- nek pedig szintén ott lesznek a barátai szóval...

-   Óh, hát persze. Felőlem Sara is jöhet, most egyel több vagy kevesebb, nem tök mindegy? –tette fel a költői kérdést leendő sógornőm.

-   De igen szívem, igazad van- válaszolta szerelme kérdésére bátyám, majd közelebb hajolt hozzá és megcsókolta őt. Ekkor jött el az a pillanat, mikor úgy gondoltam, hogy ideje lelépnem, ezért egy gyors „Sziasztok” után, kijöttem bátyám szobájából és átmentem a sajátomba. Beérve azonnal becsuktam magam mögött az ajtót, majd hátamat nekidöntve lecsúsztam a padlóra és sírni kezdtem. Összezavarodottnak éreztem magamat. Nem értettem semmit sem, se az érzelmeimet, se gondolataimat. Sok volt nekem ez egy napra. Először az a szemét, majd Derick és az érzelmeim. Nem tudom, hogy mi van velem. Úgy érzem most, hogy Derick ismét belépett az életembe minden megváltozott, pedig egyáltalán nincs így. Mindegyikőnk éli a kis életét távol egymás tárasságától. – gondoltam magamban, bár már ez az egy gondolat foszlány is mélyen érintett. Bőgni akartam, kiadni magamból azt a feszültséget, mely bennem van és végre megnyugodni. Milyen jó lenne, ha minden olyan lenne mint régen. Gyereknek lenni, nem érteni semmit és játszani addig, míg szusszal bírjuk. Félórával később nagy nehezen összeszedtem magamat, felkeltem a földről, lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba.

***

Reggel, kissé kómásan, de mégis vidáman keltem ki az ágyból. A tegnap este történtek ellenére is jól éreztem magamat. A boldogságom szintje csaknem az eget súrolta és ezt nem csak én vettem észre, hanem a többiek is. Anya, apa és még drága bátyám is értetlenül állt a dolgok hátterében, nem értve semmit sem. De ez nekem most nem számított fő, hogy boldognak éreztem magamat. A délelőtt folyamán telefonon beszéltem Sara-val és kifaggattam a randin történtekről. Minden apró kis részletet tudni akartam, aztán miután mindent megbeszéltünk, megkértem, hogy este jöjjön el velem bulizni Hilery-hez. Azonnal bele egyezett mondván, hogy már úgy is régen rúgott ki a hámból. Az idő hihetetlen sebességgel szárnyalt, mert egyik pillanatról a másikra, hirtelen csak azt vettem észre, hogy Sara-val az oldalamon épp a gardróbomban állok, azon gondolkodva, hogy mit vegyek fel a bulira. Sara ruhája már meg volt egyedül én voltam az aki képtelen volt dönteni. Több, mit félórán át törtem azon a fejem, hogy vajon mit vegyek fel, de sajnos sehogy sem jutottam egyről a kettőre. Végül drága barátnőm oldotta meg, az ideiglenes ruha krízist. Kitaszigált a gardróbomból, majd ő vissza ment és pár perc elteltével egy rózsaszín denevérujjú felsővel és egy farmer szoknyával tért vissza.

-  Ezt vedd fel – parancsolt rám tettetett szigorral hangjában. – Ez tökéletes lesz. Veszel fel hozzá egy balerina cipőt és még a lábad sem fog megfájdulni. Itt a fülbevalód is, ez amúgy is illik ehhez az összeállításhoz.

-   Igen is anyuci - mondtam vékonyka hangon, úgy mintha egy ötéves kislány lennék.

-   Csajszi, komolyan mondom, hogy nem értelek. Mi van veled? Ma totál be vagy zsongva. Esetleg történt valami érdekes, amiről én nem tudok? – Kérdezte gyanakvó hangnemben drága barátnőm.

-   Majd később elmesélem. – mondtam neki kicsit feszültebben.

-   Atya Úr Isten! Tényleg történt valami! – Kiáltotta el magát, meghallva hangom árulkodó csengését. – Mi történt?

-   Majd holnap elmesélem, mert hosszú és hamarosan úgy is megyünk – mondtam neki, majd a ruháimat kezembe véve bementem a fürdőszobába, átöltözni. Miután végeztem, bele néztem a tükörbe és meglepetten vettem észre, hogy Sara-nak ismét igaza lett. Ez a felső és a szoknya együtt tökéletes párosításnak bizonyult. Jobbat nem is választhatott volna.

-   Mondtam én, hogy jó lesz – hallottam meg barátnőm csilingelő hangját, valahonnan a hátam mögül.

-   Tényleg, igazad volt. Nagyon jól néz ki. –  mondtam neki én is egy halvány mosollyal ajkaimon.

-   Na jó akkor gyere, most megcsinálom a hajadat, aztán pedig a sminkedet és már kész is vagy – vázolta fel terveit drága barátnőm, majd leültetett egy székre és elkezdte kivasalni a hajamat. Mikor végzett vele elővett egy hullámcsatot, majd a frufrumat hátra tűzte és végül de nem utolsó sorban kifestett. Sara épp akkor tette a szempilla spirálomat, mikor drága bátyám kopogás nélkül, csak úgy berontott a szobámba.

-   Kész vagytok már csajok? – kérdezte türelmetlen hangnemben Tay, majd mikor ránk pillantott alig hitt a szemének. – Sara? Claire? – bátyám hangja döbbenten csengett

-   Igen? – kérdeztük egyszer Sara-val

-   Dögösek vagytok – válaszolta egy idétlen vigyorral a képén.

-   Köszi

-   Mikor végeztek?

-   Ami azt illeti már készen vagyunk, egy perc és indulhatunk – mondtam neki, majd gyorsan zsebre raktam a telefonomat és még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe. Mehetünk is.- mondtam neki, majd mindannyian elhagytuk a szobát. Mikor leértünk a földszintre, szóltunk anyáéknak, hogy elmegyünk, majd felvéve a cipőinket elhagytuk a házat.

-   Gyalog megyünk? – kérdeztem értetlenül bátyámat, mikor csak úgy elsétált a kocsi mellett.

-   Igen. Mért mit gondoltál? Hilary-ék nem laknak messze. Különben is, nem szeretnék egész este/éjjel vizet inni... – hallgatott el jelentőségteljesen. Tudtam, hogy ezzel mire akar célozni, piálni akar „A kis alkesz!” – gondoltam magamban, ekkor még nem is sejtve, hogy milyen váratlan fordulatok várnak még rám, az éjszaka folyamán. Mikor elértük Hilaryék-hez, nagyon ledöbbentem. Először is mert nem számítottam rá, hogy ilyen sokan lesznek, másodszor pedig, mert pár perc alatt több ismerőssel futottam össze, mint az elmúlt egy héten. Szinte minden ismerősöm jelen volt köztük Deryck és a bandája is. Lucas, Sam, Tom és Josh. Beérve a házba Tay elnézésünket kérve magunkra hagyott, hogy megkereshesse barátnőjét. Sara és én eközben összefutottunk Peter-rel és az egyik haverjával Gareth-el

-   Sziasztok lányok. Hogy-hogy itt? – kérdezte kíváncsian Peter.

-   És ti? – felet kérdéssel a kérdésre drága barátnőm.

-   Csak bulizni jöttünk, Hilary- vel egy osztályba járunk és minket is meghívott... – válaszolta azonnal Peter Sara kérdésére.

-   Értem, amúgy Claire bátyának a barátnője hívott el minket. Hilary és ő unokatesók – mondta most Sara mélyen Peter szemébe nézve. Tudtam, hogy lesz itt még valami, főleg azután ami a tegnap estén történt köztük.

-   Óh... – Peter válasza csak ennyi volt, majd közelebb hajolt barátnőmhöz és megcsókolta őt. Nagyon édesek voltak együtt és bevallom őszintén, hogy egy kicsit irigyeltem is ezért Sarat. Végre van valakije, akit szerethet és aki viszont szereti őt is. Nem tudom, hogy mennyi ideig is gondolkozhattam ezen, mikor hirtelen meghallottam Gareth hangját egészen közel a fülem mellől.

-   Nem akarsz táncolni- kérdezte érzékien a fülemhez hajolva. Kicsit meglepődtem, majd mikor felfogtam, hogy mit is szeretne, azonnal válaszoltam neki.

-   Bocs, de most nincs kedvem- mondtam neki, majd ott hagytam és bementem a konyhába, hogy igyak egy kicsit. Először úgy gondoltam, hogy csak vizet iszok, de mikor észrevettem a pulton egy félig üres tequilás üveget azonnal meggondoltam magamat. Nem számított, hogy ki ivott előttem sem az, hogy illetlenség üvegből inni, levettem a kupakot, majd egy kicsit meghúztam az üveget. Csak pár kortyot ittam belőle, de rögtön meg is bántam és éreztem a hatását. Sokkal jobb kedvem lett és jobban is éreztem magam. Ezután gyorsan visszatettem az üveget a helyére, majd visszamentem a többiekhez. Útközben összefutottam Tay-el és Lizzy-vel is , akik épp egy másik csajjal dumáltak, de őt sajnos nem ismertem. Mikor barátnőmékhez értem észrevettem, hogy milyen jól is érzik magukat ők ketten. Nem akartam bele rondítani az édes együttlétbe ezért fogtam magam és kimentem a teraszra a számomra idegen emberek közé és táncolni kezdtem. Egyedül éreztem magam, de nem igazán érdeket sem az, hogy nincs partnerem csak táncoltam és nem érdekelt semmi sem. Kicsivel később azonban két kéz simult a derekamra, amik aztán egy határozott mozdulattal maguk felé fordítottak. Nem ijedten meg, ahhoz túl jól éreztem magam, mikor szembe találtam magamat támadómmal elöntött a boldogság. Testemet átjárta az öröm. Derick állt velem szemben. Szemei fátyolosak voltak a sok piától és szerintem szívott is ma már egy kettőt.

-   Szia szívi nincs kedved inni valamit? – kérdezte botladozó nyelvvel. Először úgy gondoltam, hogy nem lenne jó ötlet többet inni, hisz ennek a pár korty tequilának is éreztem már a hatását, de nem éreztem azt, hogy baj lehet belőle, ezért azonnal bele egyeztem. Deryck válaszom hallatán elmosolyodott, majd még mindig derekamat ölelve elindult velem a piás asztalhoz és töltött nekem egy kis italt. Nem tudtam, hogy mi volt az, de őszintén szólva nem is érdekelt. Mikor belekortyoltam a pohárba kicsit furcsa ízt éreztem sosem éreztem még ilyet. A pia egyszerre volt édes és keserű, de ezt leszámítva isteni finom. Nem álltam meg egy pohárnál egyre csak többet és többet ittam. A végén már nem láttam tisztán és azt sem tudtam, hogy mit teszek. Alig tudtam megállni a saját lábamon, de ez most nem zavart, nem érdekelt sem ez, se semmi más a világon egyszerűen csak jól akartam érezni magamat. Ami hogy őszinte legyek nagyszerűen sikerült. Csodásan éreztem magam és szinte a föld felett lebegtem.

-   Nem akarsz táncolni? – kérdezte hirtelen egy hang a hátam mögül. Derick volt az, a hangját ezer közül is felismerném.

-   Hisz a lábamon is alig bírok megállni, szerintem úgy is elesnék nem gondolod? – kérdeztem egy kacér mosoly kíséretében.

-   Ó... Emiatt ne fájjon a kis fejed drága. Nem hagyom, hogy eless. Majd jó szorosan tartalak – mondta majd, hogy bizonyságot tegyen ígéretéről szorosan magához húzott. Kezeit derekamon pihentette, miközben mélyen a szemembe nézett. Elindultunk a táncoló embersereg közé, majd megállva egymással szembefordultunk és táncolni kezdtünk. Derick volt olyan kedves és közben elengedett, hogy és is akadály nélkül táncolhassak. Azonban jobban belegondolva terve, már nem is látszott olyan jónak, mert mikor kezeit levette rólam és táncolni kezdtem azonnal el is estem. Vártam a „becsapódást” de láss csodát, nem történet semmi sem, mert egyik pillanatról a másikra két kar fonódott derekam köré, ezzel megakadályozva abban, hogy elessek. Mikor megmentőmre pillantottam elöntött a vágy. A szürkéskék tekintet, mellyel szembetaláltam magamat magába szippantott és nem eresztett. Percekig voltunk így Derick-kel egymás tekintettébe mélyedve, majd pillantásom lejjebb vándorolt egészen formás ajkaiig, melyek szinte vonzották tekintetemet. Végül aztán nem is tudom igazán, hogy mi ütött belém, de egyszer csak közelebb hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam édes ajkaira. Ő azonban ennyivel nem elégedett meg, szorosan magához húzott és megcsókolt. Ajkaink édes táncot jártak, miközben Derick felsegített. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de vissza csókoltam neki. Most nem érdekelt semmi más csak ő és én és a csókunk. Nem számított sem a külvilág, melynek létezéséről szinte meg is feledkeztem, sem pedig a tudat, hogy ezt nem szabadna. Nem érdekelt semmi és senki sem. A pillanatnak éltem és annak, hogy édes ajkai enyémeket kényeztetik. Percekig csókoltuk egymást, majd Derick gyengéden végig simított először alsó, majd felső ajkamon ezzel bebocsájtást kérve számba. Nem haboztam sokáig, azonnal megadtam neki az engedélyt. Nyelve vad, de mégis érzékien táncolt enyémmel... Percekig csókoltuk így egymást, azonban a levegőhiány végett képtelenek voltunk elszakadni egymástól. Alig kaptam levegőt, bár ezt most a legkevésbé sem bántam, nem akartam távol lenni tőle, érezni akartam őt, az érintéseit a csókjait. Mindent rózsaszínben láttam, csak rá tudtam gondolni és a csókjára. A levegőt csak úgy kapkodtam, mellkasom fel-le mozgott, szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Nem bírtam és nem is akartam megszólalni, ezzel elrontva a pillanat varázsát. Szeretni akartam itt és most. Nem érdekelt semmi se az idő, se a hely sem pedig a társaság. Azt hiszem Ő is valami hasonlóra gondolhatott, mert a következő pillanatban elkezdett húzni a lépcső irányába, majd fel az emeletre, meg sem állva az egyik szoba ajtajáig. Derick szinte becsapta az ajtót mögöttünk, mikor átléptük a helység küszöbét. Testét enyémnek nyomta, engem pedig az ajtóhoz préselt és ismét megcsókolt. Vad volt és szenvedélyes. Kezei felfedező útra indultak és ott simogattak ahol csak értek, felsőm alá is benyúlt és melleimet kezdte kényeztetni... Ekkor azonban minden megváltozott. Derick egyre csak többet akart én pedig megijedtem. Hirtelen változott meg körülöttem minden. Már nem csókoltam vissza többé, már nem vágytam a közelségére, sokkal inkább a távolságra. Azonnal kijózanodtam és mikor tudatosultak bennem a dolgok és nem akartam mást csak szabadulni, de nem tudtam. Derick erősen tartott és nem eresztett, kezei pedig még mindig a pólóm alatt matattak. Kicsit megpróbáltam távolabb lökni magamtól, de nem igazán jött össze.

-   Ne.. neh... - szóltam rá azonnal, mikor kezeivel elkezdte felfelé húzni a pólómat.

-   Mért? - kérdezte elcsukló hangon. Még mindig részeg volt és ez a szemein is jól látszott. Tekintete még most is fátyolos volt az alkoholtól.

-   Mert nem akarom – válaszolt kérdésére, majd hogy jobban megértse szándékaimat ellöktem magamtól.

-   Dehogy nem, hisz látom rajtad. Te is épp annyira akarod, mint én. - mondta, majd egész testével az ajtóhoz préselt.

-   Nem, nem akarom – válaszoltam határozottan kissé sírós hangnemben.

-   De igen, és az sem érdekel, ha ellenállsz, akkor is az enyém leszel -  mondta, majd kezeit enyémekre csúsztatta és kicsit megszorította őket, majd vadul csókolni kezdett. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ilyen az én formám két nap alatt kétszer akarnak megerőszakolni, azt hiszem jobb lesz ha ki sem mozdulok otthonról, akkor talán nem kell újra és újra átélnem ugyanazt a szörnyűséget... - gondoltam magamban, majd erőt vettem magamon és egy határozott lökéssel ellöktem magamtól, a még kissé kábult Dericket, majd hátra sem nézve kiszaladtam a szobából, majd le a lépcsőn és megkerestem Sara-t. Barátnőm épp Peter-rel és Hilary-vel beszélgetett egy-egy ital társaságában. Tudtam, hogy nem mehetek el csak úgy szó nélkül, de abban is biztos voltam, hogy nem maradhatok itt. El kell mennem, hogy minél távolabb legyek Derick Walker-től és az ő perverz vágyitól.

-   Sara én... én haza megyek – mondtam azonnal barátnőmnek, mikor elértem hozzájuk.

-   De hát mért? Mi történt? - kérdezte aggódó hangon

-   Semmi, de nekem most el kell mennem – mondtam, majd meg sem várva válaszát eljöttem onnan. Mikor kilépte a ház ajtaján gyors futásba kezdtem és meg sem álltam a házunkig. Nem érdekelt semmi sem, csak egyedül akartam lenni és biztonságban érezni magamat. Mikor haza értem, azonnal felszaladtam az emeletre, egyenest a szobámba, majd beérve oda, bezártam magam mögött az ajtót, elterültem az ágyamon és sírni kezdtem. Könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig arcomon, küzdeni próbáltam ellene, de nem tudtam. Végül feladtam a harcot, érzelmeimnek pedig szabad utat engedtem, majd órákon át tartó szenvedés után végül álomba sírtam magamat.

***

Reggel vagyis inkább kora délután hangos dörömbölésre ébredtem, mely az ajtóm irányából jött. Nagy nehezen és a sok sírástól duzzadt szemekkel felkeltem az ágyból, majd az ajtóhoz sétálva elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam azt. Drága bátyám állt velem szemben hideg, érzelemmentes arckifejezéssel. Egyedül szemei mutatták ki valódi érzelmeit, melyen nem mások voltak, mint az aggodalom és a harag.

-    Na végre, hogy kinyitottad, már azt hittem, hogy be kell törnöm. - mondta kissé mérgesen, de ez most egy cseppet sem zavartat.

-    Így is majdnem megtetted, nem igaz? - tettem fel a költői kérdést, de mikor szembetaláltam magamat Taylor gyilkos pillantásával, azonnal elhallgattam.

-    Ne humorizálj itt nekem húgi?! Mért jöttél csak úgy el?! Mi történt, hogy ilyen hirtelen eljöttél és ami a legfőbb, mért néz ki úgy a szemed, mint két paradicsom?! - kérdezte Taylor mérgesen, ám mégis aggódón. - Duzzadtak és a színe akár, mint két érett paradicsomé. - mondta azonnal, értetlen arckifejezésem láttán. - Szóval mi történt? - kérdezte még egyszer, most már kissé nyugodtabban.

-    Semmi... Nem akarok róla beszélni – válaszoltam, majd nem törődve kérdő pillantásával, bementem a fürdőszobába, hogy egy kicsit rendbe hozam magamat. Az nap délután csak úgy mint barátnőm, ő is rákérdezett szomorúságom és zavartságom okára, de mind hiába, egyikőjüknek sem válaszoltam.

/Egy héttel később/

Ez volt életem legszörnyűbb és egyben legrosszabb hete. Aznap este óta sok minden megváltozott. Taylor, Sara és már a szüleim is együttes erővel próbálják kiszedni belőlem, hogy mi történt velem, de mindhiába. Még most sem mondtam el nekik. Végtelenül  megbántottnak és szomorúnak érzem magam és ezt nem pont arra a bizonyos estére értem, amikor besokalltam, hanem az előtte vallóra. És bár tudom, hogy Derick mindent, amit tett az alkohol és a drog hatása alatt tette, de még sem vagyok képes megbocsájtani neki. Egyszerűen nem megy, főleg azután, ami a bulit megelőző estén történt. Képtelen vagyok elhinni, hogy akaratom ellenére megakart fektetni, mikor jól tudta, hogy már csak az a pár érintés is, amit az a mocsok ejtett rajtam péntek este milyen rosszul esett?! Tudta, mert elmondtam neki és még csak bele sem gondolt, hogy ez nekem milyen rosszul esik. - gondolat menetemet a telefonom pittyegése zavarta meg, mikor megszólalt ezzel felhívva a figyelmemet ara, hogy valaki beszélni szeretne velem. Igazából semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy bárkivel is beszéljek, de azért mégis elővettem a telefonomat, azonban, mikor észrevettem, hogy a kijelzőn „Derick” neve van azonnal ki is nyomtam. Nem érdekelt se ő, sem pedig a magyarázata. Teljesen tisztában voltam a dolgokkal és nem volt szükségem arra, hogy ismét végig hallgassam, anélkül is tudtam, hogy mit szeretne mondani. Még mindig emlékszem arra a napra, mikor a könyvesboltban épp az egyik vásárlót szolgáltam ki, mikor megjelent ő.

„ - Kérlek Claire bocsájts meg! - kért megbánó hangon Derick, miközben épp az egyik vásárlónak kerestem egy könyvet. „Egy megsebzett lány élete” - ez volt a könyvcíme, melyet épp a kezemben tartottam. Ironikus - gondoltam magamban, utalva ezzel az elmúlt pár napomra.

-    Nem Gondolod, hogy ezzel már egy kicsit elkéstél? - kérdeztem megtört hangon, mert bár lehet, hogy megbántott, de még sem haragudtam rá igazán, csak megbocsájtani nem tudtam neki.

-    De igen és ebben igazad van, de aznap csak az alkohol és a drog keveréke beszélt belőlem/ irányított. Sajnálom és a bocsánatodat kérem a történtekért, de ahogy azt már a múltkor is mondtuk a múlton már sajnos nem változtathatunk. Nem tudom, hogy mi ütött belém aznap este, de kérlek érts meg semmit sem gondoltam komolyan és az összes tettemet megbántam, amivel megbántottalak.

-    Derick kérlek figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem érdekel a magyarázatok. Pontosan tudom, hogy mi történt az nap este és hogy teljesen kiszámíthatatlan állapotban voltál te is, de nem tudok megbocsájtani neked. Úgy gondolom, hogy előbb gondolkoznod kellet volna és utána cselekedni... És ez most nem csak rád, hanem rám is épp úgy vonatkozik. Az elején még én is akartam, de utána már nem és te... - nem bírtam befejezni hangom elcsuklott, szememből pedig egy kósza könny csepp csordult ki.

-    De az alko... - nem hagytam, hogy befejezze. Azonnal a szavába vágtam.

-    Ne mentegetőzz! Nem érdekel! Pontosan tudom, hogy minek a hatása alatt voltál akkor, de úgy őszintén, mikor nem vagy? Az életed csak a piálásról, a drogról és a haverokról szól! Nem gondolod, hogy ideje lenne megváltozni és normális életet élni, rendes barátokkal és viselkedéssel? - kérdeztem, de őszintén szólva választ nem vártam.

-    De igen... - suttogta maga elé, én pedig alig hittem a fülemnek. - Csak így nyerhetem el a bocsánatodat, ha megváltozom.

-    Talán, de még akkor sem biztos- közöltem vele érzelem mentes hangon, majd ott hagytam és visszaálltam a pult mögé.

Azóta a nap óta nem próbálkozott többé, egészen a mai napig. Éreztem, hogy a torkomban hatalmas gombóc keletkezik és legszívesebben elbőgném magam, de nem akartam, hogy szüleim és testvérem még jobban aggódjanak miattam, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek itthonról. Gyorsan felvettem egy kardigánt, majd cipőt húztam a lábamra és elindultam egy olyan helyre, ahol már évek óta nem voltam a közös helyünkre, mert úgy éreztem, hogy most csak ott tudok megnyugodni. Siettem, már-már szinte futottam és ennek köszönhetően szerencsére hamar oda is értem. Mikor elértem a parkhoz egy pillanatra megtorpantam és azt kérdeztem magamtól, hogy Biztos ezt akarom?  Biztos voltam magamban és abban is, hogy most erre van szükségem, így tehát nem törődve kicsiny aggályaimmal melyek arról szóltak, hogy Mi van ha újra találkozom azzal a pasassal?!  Beléptem a park területére és futni kezdtem, egészen addig a helyig, ahova régen mindig kijártam. Egy ideig a járdán mentem, majd letérve arról beléptem a fák sűrűjébe és bebotorkáltam egészen addig a pontig, ahol a bokrok és fák ritkulni nem kezdtek. Azonban, mikor kiértem a kis „rétre” melyet a különféle fák és bokrok körbeöleltek meglepődve vettem észre, hogy rajtam kívül más is ott van. Egyből felismertem azt a személyt, ki nem messze tőlem egy fa alatt üldögélt, fejét szomorkásan lehajtva. Először csak úgy szimplán elakartam menni, de úgy éreztem az most nem lenne helyes döntés, ezért fogtam magam és egy kicsit beljebb merészkedtem.

-    Mi a baj? - kérdeztem lágy hangon, ezzel felhívva magamra a figyelmét. Nem szólalt meg, csak rám nézett, de nem mikor fejét felemelte egy kisebb sokk ért. Arca és egész teste tiszta seb, s vér volt. Szemei lilák, szemöldöke csak úgy mint ajkai széle felrepedt és véres. Teste 80%-án kék,zöld, s lila foltok éktelenkedtek. Nem értette ennek miértjét, s leginkább azt, hogy mi történt vele. Még soha életemben nem láttam őt ilyen állapotban. - Mi történt? - kérdeztem ismét mikor végre sikerült felocsúdnom a kezdeti sokkból.

-    Semmi – válaszolta tömören. Tudtam, hogy ez nem semmi, hisz, akkor nem nézne így ki.

-    Mi történt? - kérdezte ismét

-    Semmi – válaszolta még egyszer, majd felállt és hátat fordított nekem.

-    Nem hiszem el – hangom határozottan és keményen csengett.

-    Pedig tényleg nem történt semmi olyan, ami téged érdekelne és most kérlek menj el, hagyj magamra. – vágta hozzám, most már ő is kemény hangnemben, majd a kis tavacskához sétált és leült annak szélére.

-    Derick! - hangomra kissé összerezzent, de tartotta magát – Tudom, hogy történt valami és Istenemre esküszöm, hogy addig innen el nem megyek, míg ki nem szedem belőled, hogy mi történt veled!

-    Tényleg tudni akarod, hogy mi történt? - kérdezte feszült hangon, még mindig háttal állva nekem.

-    Igen- hangom határozott volt, de mégis kíváncsi

-    Te történtél velem!

-    Hogy? - kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam, hogy hogyan is érti ezt.

-    Jól hallottad. Meg változtam, csak miattad és csak azért, hogy megbocsájts nekem. Lemondtam mindenről, az alkoholról, a drogról és a haverokról. Ők tették ezt velem Lucas és a többiek. Nem tudták elfogadni, hogy új életet akarok kezdeni és ott akarom hagyni őket.

-    Édes Istenem... - suttogtam magam elé a hallottak után. - Ez.. ez most komoly? - kérdeztem kételkedve

-    Igen. Elszeretném érni, hogy megbocsájts nekem, de beláttam, hogyha nem változom meg sosem bocsátasz meg. Sajnálom azt, amit tettem. Hülye voltam, de akkor és ott nem tudtam, hogy mit teszek. Sajnálom, mindent sajnálom. Minden egyes rossz cselekedetemet, amit elkövettem ellened. - sorolta végig szinte levegő vétel nélkül. Alig hittem a fülemnek, nem tudtam felfogni azt, amit az imént mondott. - Claire! Kérlek bocsájts meg és kezdjük tiszta lappal. - kért könyörgő hangon, majd felém fordult.

-    É..én... Nem is tudom, hogy mit mondhatnék most – motyogtam össze vissza, mert tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tennem.

-    Kezdetnek talán annyi is elég, hogy megbocsátasz vagy sem?! - ajánlotta egy nagyon halvány mosollyal ajkain. De nekem nem volt elég ennyi. Tudnom kell!

-    Ezt tényleg értem tetted, a bocsánatomért? - válasz helyet csak halványan bólintott egyet. Nem tudtam megszólalni, nem volt hozzá elég erőm. Válasza, bár csak egy erőtlen bólintás volt, mégis szívemig hatolt. Úgy éreztem, hogy menten odarohanok hozzá és megcsókolom őt, de sajnos ezt most nem tehettem. - Rendben megbocsájtok! - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében - Azonban sajnos el kell, hogy mondjam mi nem lehetünk barátok. Sajnálom.  - mondtam neki bűnbánó hangon, mélyen a szemébe nézve. De ott nem láttam mást csak fájdalmat, szomorúságot és talán némi értetlenséget is.

-    Mért? - kérdezte erőtlen hangon – Hisz, mint azt te is láthatod megváltoztam és ha kell még jobban megváltozom csak... - mondta és mondta, de már nem bírtam tovább.

-    Mert... - kezdtem, majd mellé sétáltam és folytattam – már nem tudnék rád csak barátként tekinteni. Sajnálom, de én már nem csak szimpla barátságot érzek irántad – vallottam be neki mélyen a szemébe nézve. Mikor mondandómat befejeztem, fejemet lehajtottam, hogy zavaromat némiképp enyhíteni tudjam.

-    És ha én nem akarom, hogy CSAK barátként tekints rám? - kérdezte erőteljesen megnyomva a CSAK szót.- Ha azt mondom, hogy én is többet érzek irántad szimpla barátságnál? -  Kérdezte megint. Erre azonnal felkaptam a fejem és értetlenül néztem rá. - Szeretlek Claire, mióta csak megláttalak abban a könyvesboltban, sőt talán már régebb óta. Ezt sajnos nem tudom, mert egy balfasz voltam és képes voltam ott hagyni téged és a többieket csak azért, hogy aztán az életemet a drognak, az alkoholnak és a haveroknak szenteljem. Sajnálom – mondta, majd olyat tett amire most a legkevésbé sem számítottam. Kezeit derekamra csúsztatta, majd gyengéden magához rántva, egy édes csókot nyomott ajkaimra.- Szeretlek Claire, mindig is szerettelek.

-    Én is szeretlek téged! - vallottam meg neki érzéseimet, majd most én nyomtam csókot  ajkaira, karjaimat nyaka köré fontam és szorosan hozzá bújtam. Ekkor és ott, abban az pillanatban, számomra minden megszűnt létezni, csak ketten voltunk. Ő és én, senki más csak mi ketten. És végre biztonságban éreztem magam. ott az ölelő karok között, melyek számomra a megnyugvást, az otthont és a szerelmet jelentették.