Az érem két oldala: Minie95
Claire
és Derick szerelme, mely még a legnehezebb akadályokat is képes legyőzni
Hűvös tavaszi reggel volt,
mely ugyan úgy kezdődött, mint a többi. Mikor felébredtem furcsa érzés kerített
hatalmába. Egy olyan érzés, mely azt sugallta, hogy ez a nap más lesz, mint a
többi. Sose éreztem még ilyet és őszintén szólva nem is hittem abban, hogy
bekövetkezhet, de ez még sem így lett. Egészen addig a pillanatig, míg délután
meg nem érkeztem abba a könyves boltba, ahol suli után dolgozni szoktam minden
olyan volt, mint szokott. Átlagos és unalmas...
- Szervusz Claire – köszönt
kedvesen Carmen, mikor átléptem a bolt küszöbét.
- Szia Carmen – köszöntem neki én is, miközben levettem
magamról a kardigánomat.
- Hogy- hogy ilyen korán itt vagy? – Kérdezte kíváncsian
drága főnököm egy csepp reménnyel a hangjában, melynek miértjére nem tudtam a
választ.
- Öhm... Elmaradt az utolsó két órám, ezért gondoltam ma
hamarabb bejövök. Mért talán baj, hogy ilyen korán jöttem? - kérdeztem viccelődve.
- Óh nem, dehogyis épp ellenkezőleg. Nagyon örülök, hogy
itt vagy. – tiltakozott azonnal, majd tekintete megváltozott és komolyan nézett
rám. – Esetleg tudnál nekem segíteni?
- Miben?
- Tudod... Tony a fiam megbetegedett és sajnos nem találtam
senkit sem, aki vigyázni tudna rá, ezért haza kéne mennem, csak az a gond, hogy
az üzletet sem hagyhatom csak úgy itt. Esetleg áttudnád vállalni a műszakom?
- Mi? Mármint, hogy estig? – kérdeztem hangomban némi
kíváncsisággal.
- Igen- válaszolta tömören Carmen.
- Persze, semmi gond. Holnapra úgy sem kell olyan sokat
tanulnom és amit mégis azt, majd itt átveszem. Nyugodtan menj csak haza. A kis
Tony-nak most úgy is nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Elleszek, nem kell
aggódnod, ha pedig mégis adódna valami, amit nem tudok megoldani, majd hívlak
csak kérlek maradj telefon közelben és akkor nem lesz semmi gond sem.
- Jajj Claire... Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg ezt
neked.
- Sehogy sem kell Carmen szívesen teszem és most a
legfontosabb az, hogy a fiad meggyógyuljon.
- Köszönöm szépen – mondta, majd elkezdte összepakolni a
cuccait. – Itt van a pótkulcs ezzel bezárhatod az üzletet és most kivételesen
még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz. De azért kérlek holnap hozd vissza a
kulcsot, mert még szükségem lesz rá.
- Értettem. Te pedig kérlek nyugodj meg, nem lesz semmi
gond sem és a holnap a kulcsot is vissza kapod. – mondtam neki, mert láttam
rajta, hogy kissé ideges.
- Jól van... Még egyszer nagyon szépen köszönöm. Akkor
holnap.
- Igen holnap. Szia!
- Szia! - köszönt ő is, majd kilépett az ajtón. Miután
Carmen elhagyta az üzletet gyorsan lepakoltam a cuccaimat, majd beállva a pult
mögé neki láttam a munkának... Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy
neki kezdtem a dolgomnak, de egyszer csak meghallottam egy csilingelő hangot,
melyet az ajtó feletti csengőből jött. Tekintetemet azonnal oda kaptam és
meglepődve vettem észre, hogy nem más áll velem szemben, mint Derick Walker.
Láttam rajta, hogy kissé zihál, a levegőt pedig kapkodja. Ránéztem ő is rám
nézett szemében láttam, hogy meglepődik, azonban egy szót sem szólt. Kis idővel
később tekintetét elfordította felőlem, majd kinézett az ablakon. Ekkor
hirtelen hangos zajra lettem figyelmes, szirénák hangja visított a levegőben.
Derick ismét rám nézett, tekintetét enyémbe fúrta és segélykérően pillantott
rám. Nem értettem mért teszi ezt és legfőképp, hogy mit szeretne, de valahol
éreztem, hogy segítségre van szüksége.
- A francba – suttogta maga elé,
mikor egy rendőrkocsi parkolt le az üzlet elé.
- Mi a baj? – kérdeztem kíváncsian, mert nem értettem a
viselkedését. Láttam rajta, hogy fél, de azt is, hogy férfiúi becsülete miatt
próbálja ez elrejteni előlem.
- Ezek itt... – kezdte, miközben az ablak felé mutatott. –
Engem követnek vagyis keresnek.
- Mi?- Kérdeztem értetlenül – Mármint mért?
- Hosszú... A lényeg az, hogy a haverokkal épp üzleteltünk,
mikor megjelentek és rajta kaptak bennünket. És most elszeretnének kapni
minket. Esetleg segítenél? Eltudnál valahova bújtatni? - kérdezte könyörgő
hangon
- Hát... Nem is tudom- válaszoltam tétován, mert nem
tudtam, hogy mit tegyek.
- Kérlek Claire – kért még egyszer miközben segélykérően
nézett rám. Tudtam, hogy segítenem kéne neki, de még sem éreztem úgy, hogy ez
lenne a helyes. Végül mégis beadtam a derekam, mert ugyan a segítségemet nem
érdemli meg, azonban akármilyen is most, régen ő volt a legjobb barátom.
- Gyere!- szóltam neki, majd egy ajtóhoz sétáltam - Az
irodába bemehetsz, de ha bármihez is hozzá mersz nyúlni, nem érdekel hogy
erősebb vagy, akkor is kitekerem a nyakadat. - fenyegettem meg, mert féltem,
hogy még a végén valamit tönkre tesz vagy csak szimplán ellop.
- Jó-jó nyugi. Nem fogok semmihez sem nyúlni, de azért
megnézném, hogy te azzal a kemény 50 kilóddal hogyan is tekered ki a nyakamat.
- mondta nyugtatásképp de a mondat végén mégis elnevette magát.
- Vigyázz a szádra, mert még a végén eltalálom szólni magam
– vágtam vissza, majd kinyitottam neki az iroda ajtaját. Erre már nem tudott
mit válaszolni, biztos érezte, hogy minden egyes szót komolyan gondoltam.
Miután Deryck bement, becsuktam mögötte az ajtót, majd mintha mi sem történt
volna vissza álltam a pult mögé dolgozni. Csak pár perc telt el azóta, hogy
ismét nekiláttam a munkámnak, mikor két egyenruhás férfi lépett be az üzletbe.
Az egyikőjük idősebb volt úgy 51-52 éves, haja rövid és ősz, arca pedig kissé
ráncos, de mégis aranyos. A másik fiatalabb talán 28-29 éves, haja sötétbarna
és csak úgy, mint a társának rövid... Miután becsukódott mögöttük az ajtó
körbepillantottak, majd mikor észrevettek elém sétáltak.
- Jó Napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesen,
hangomba némi kíváncsiságot csempészve, mikor elértek hozzám.
- Önnek is kisasszony! - köszönt vissza az idősebbik férfi
– Kérdezhetnék öntől valamit?
- Természetesen. Miben segíthetek? – kérdeztem ismét,
várakozón tekintve rá.
- Azt szeretném tudni, hogy nem-e látott erre szaladni egy
fiút!? Nagyából egy idős lehet önnel, fekete hajú és úgy 180 cm magas. Fekete
nadrágot, fehér pólót és szürke cipzáros pulóvert viselt. – magyarázta az
idősebbik férfi. Pár pillanatig gondolkodtam, vagyis csak úgy tettem, mintha
gondolkodnék, majd határozottan válaszoltam neki.
- Nem... Sajnos nem láttam. De szabad tudni, hogy mért
keresik? – kérdeztem kíváncsian, mert bár Derick azt elmondta, hogy épp
üzleteltek, de azt nem, hogy mivel.
- Maradjuk annyiban, hogy Ő és a társai törvénytelen
üzleteket folytatnak más emberekkel. De kérem, próbáljon meg emlékezni. Biztos,
hogy nem látta? – kérdezte ismét tekintetét rám szegezve, mintha tudná, hogy
hazudok neki.
- Igen biztos! De ha látom őt, akkor azonnal szólok önnek.
– válaszoltam kicsit felszültebben és csak reménykedni mertem abban, hogy nem
hallotta meg hangon árulkodó csengését.
- Jól van. Azért köszönjük a segítséget. Viszontlátásra
kisasszony!
- Viszontlátásra Uram!
- Szia! – köszönt a fiatalabbik férfi is, majd társával az
oldalán kilépett az üzletből. Miután mind a ketten elhagyták a bolt területét
meg könnyebbülten sóhajtottam egyet, majd bementem az irodába, hogy szóljak
Derick-nek.
- Elmentek! Remélem örülsz?! Segítettem neked, bár nem
tudom, hogy mért. Meg sem érdemled. – mondtam neki keményen. Utálok hazudni,
főleg hivatalos személyeknek és régen ezt ő is nagyon jól tudta.
- Igen drága Claire örülök. – válaszolta Der-ck, majd
kilépett mellettem az ajtón.
- Remélem nem nyúltál semmihez sem, mert nem szeretnék
miattad felelni a főnököm előtt..
- Nyugi, nem nyúltam semmihez sem és ha akarod, akár le is
ellenőrizheted.
- Jól van. Hiszek neked, bár nem biztos, hogy kéne. Azonban
nekem most vissza kell mennem dolgozni. Ha akarsz még maradhatsz pár percet, de
csak is a biztonság kedvéért aztán, hogy utána hova mész, nagyon nem érdekel,
de kérlek, hogy amíg itt vagy próbálj meg viselkedni, mert ez egy könyvesbolt,
ahova vásárlók is szoktak járni. – mondtam neki, majd rá se nézve visszamentem
az irodába az új könyvekért, melyeket ma hoztak. Épp a polcok között
kutakodtam, hogy rendet rakjak a könyvek közt, mikor az ajtó feletti kis csengő
ismét megszólalt ezzel jelezve nekem, hogy vendégem jött. Gyorsan lepakoltam
azokat a könyveket, melyek épp a kezemben voltak, majd a pult mögé sétáltam,
hogy fogadhassam a vásárlókat.
- Szia! Miben segíthetek? – Kérdeztem kíváncsian az előttem
álló lánytól.
- Szia! Egy könyvet keresek cím szerint a Rómeó és Júliát.
- Úh... Kötelező? – kérdeztem együtt érző hangon. Sajnáltam
szegény lányt, mert ugyan imádok olvasni, de a kötelezőkkel mindig meggyűlik a
bajom, valahogy sosem olyan, amit én is szeretek.
- Igen. Hétfőre ki kell olvasnom.
- Értem. Az ajtótól jobbra lévő oszlop 4. sorában megfogod
találni. Ott van az össze Shakespeare könyvünk. Esetleg segítsek?
- Nem... Azt hiszem boldogulok egyedül is.- mondta, majd
sarkon fordult és elindult abba az irányba, amerre az előbb mondtam neki.
- És önnek segíthetek? – Kérdeztem kedvesen az épp soron
következő idős hölgytől.
- Tulajdonképen igen! A fiamnak szeretnék könyvet venni.
Valamilyen háborúsra gondoltam, mert azokat nagyon szereti. Esetleg tudnál
ajánlani ilyet?
- Persze ez csak természetes. Kérem várjon egy percet,
gyorsan hozok ide önnek párat, hogy választani tudjon.
- Köszönöm kedvesem.
- Nem tesz semmit asszonyom. Egy pillanat és jövök –
mondtam a néninek, majd a bolt azon részére siettem, ahol az ilyen kategóriájú
könyveket szoktuk tartani. Pár perc elteltével pedig már négy olyan könyvel a
kezemben mentem vissza a nénihez, melyről azt gondoltam, hogy megfelel a hölgy
elvárásainak.
– Itt is volnék. Hoztam önnek négy könyvet. Ezek tudnám
ajánlani, bár ha választani kéne akkor leginkább ezt a Ken Floett által
írt Hat nap múlva telihold című könyvet tudnám ajánlani. Ez a II.
világháború idején játszódik és ha a fia tényleg szereti a háborús könyveket
akkor ez is tetszeni fog neki.
- Jól van kedvesem, akkor ezt
kérném.
- Rendben - válaszoltam neki, majd a pulthoz sétálva a
könyvet beleraktam egy táskába. Miután a hölgy is fizetett megköszönte a
segítségem, majd elment.
- Meg is vagyok. Akkor ezt kérném – mondta a fiatal lány,
aki az előbb még Shakespeare könyvei között keresgélt.
- Nagyszerű. Add ide, berakom egy táskába.
- Ó nem, nem szükséges itt az iskolatáskám, majd abba
berakom.
- Jól van akkor ez 7 dollár lesz.
- Tessék a többit pedig nyugodtan tartsd meg. Köszönöm,
hogy segítettél.
- Szívesen, hisz ez a dolgom. Szia
- Szia – köszönt ő is, majd elment. Ezután én gyorsan
visszamentem a dolgomra, hogy végre befejezzem azt, amit elkezdtem. Pár perc
volt mindössze az, míg nyugodtan pakolászhattam, mert egyszer csak valaki
megkopogtatta a vállamat. Hátra néztem és meglepetten vettem észre, hogy Derick
volt az.
- Mit szeretnél? – Kérdeztem kíváncsian
- Csak szólni akartam, hogy elmegyek.
- Jól van – válaszoltam kicsit sem kedves hangnemben, majd
nem is törődve vele igazán, tovább pakoltam a temérdek könyv között.
- Na Claire... Ne légy már ilyen. Régen sem voltál ilyen és
most sem vagy, ismerlek.
- Aha. Régen tényleg nem voltam ilyen, de te sem. Amúgy
pedig annak, hogy ismertél már vagy 5 éve. Azóta nagyon sok minden
megváltozott, akkor lehet, hogy jóban voltunk, de már nem. És ez valljuk be nem
miattam van, hanem miattad.
- Mi? Miattam?
- Igen Derick jól hallottad, miattad!
- És mégis mért ha szabad kérdezni?
- Mert megváltoztál. Hirtelen már nem voltunk számodra
fontosak, sem én, sem Sara, se a többiek a bandából. Elhagytál minket, hogy
csatlakoz Lukasékhoz.
- Igen... Ebben igazad van.
- Na látod. És kérlek most már menj, épp eleget rontottad
már így is a levegőmet. Csak azt nem tudom, hogy eddig is mért segítettem
neked.
- Talán, a régi barátságunk emlékére. – motyogta maga elé
- Meglehet, de kérlek most már menj. Még sok dolgom van.
- Hát jó. Azért, örülök, hogy ismét találkoztunk. – mondta,
majd egy kicsit közelebb lépett hozzám. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm,
hogy segítettél Törpilla. – a végét szinte már csak suttogta, majd válaszom meg
sem várva elhagyta a boltot. Percekkel később én még mindig ugyan abban a
helyzetben álltam, mint mikor Derick elment. Nem tudtam vagyis inkább nem
bírtam felfogni azt, amit az imént mondott. Törpilla még mindig ez járt a fejemben, az utolsó
szava. Istenem de rég volt már. Régen midig így szólított. Sok-sok évvel
ezelőtt, mikor még jóban voltunk és számítottunk neki. Sajnos ez ma már nincs
így. Elhagyott minket csak azért, hogy Lucassal és a bandájával
rosszabbnál-rosszabb dolgokat vigyen végbe. Ha még mindig velünk lenne és nem a
drog és az alkohol töménytelen fogyasztása lenne számára fontos, akkor most nem
tartanánk ott ahol és ő még mindig a barátunk lenne. De mi nem kellettünk neki,
nem voltunk elég jók. Csak azt sajnálom, hogy erre az egész hercehurcára ráment
a barátságunk is. – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben folytattam
a munkámat, majd miután végeztem ránéztem az órára, ami negyed hetet mutatott.
Ekkor felidéztem magamban Carmen szavait, melyeket nem sokkal azelőtt mondott,
hogy elment. „Kivételesen még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz...” Jajj Istenem nem tudom, hogy mit tegyek?!
Már csak háromnegyedóra van zárásig, de én nem bírom. Dericnek sikerül
felbolygatnia az napomat. Nem igaz! Mért kellett neki megjelennie, vagy épp
rossz helyen lenni-e rossz időben? Mért gondolok rá ennyit? Hisz még csak
beszélni sem szoktunk. Sőt az elmúlt pár évben még az is csodának számított,
hogyha köszöntünk egymásnak, akkor most mért? Nem értem, de úgy érzem, hogy
nekem most muszáj lesz friss levegőt szívnom és haza mennem, mert ha egy
perccel is tovább kell itt maradnom és biztos, hogy megőrülök. – gondoltam
magamban, majd mit sem törődve azzal, hogy még nincs zárás idő, összeszedtem a
cuccaimat, felvettem a kardigánomat, kikapcsoltam a számítógépet, a kasszából
kivettem a pénz, amit aztán beraktam a széfbe, majd leoltva magam után a
villanyokat, bezártam az üzletet és elindultam haza felé. Kint eléggé hűvös
volt, bár nem is tudom, hogy mit is vártam, hisz még csak április eleje van,
ilyenkor még nincsenek 30 fokok napközben, hogy jó idő legyen... Igazam volt a
friss levegő tényleg jótékony hatással volt rám.
- Sziasztok! – köszöntem hangosan, mikor hazaértem, ezzel
családom tudtára adva, hogy megérkeztem.
- Szervusz kincsem. Milyen volt a napod és ami a legfőbb,
hogy mért ilyen későn jöttél haza? – kérdezte hangosan anyám valahonnan a
konyha irányából.
- Szia anya! A napom egész jó volt, bár kissé zagyva. Amúgy
pedig azért csak most jöttem, mert Tony a főnököm kisfia megbetegedett és nem
volt aki vigyázni tudott volna rá, ezért Carmennek haza kellett mennie én
pedig, hogy segíteni tudjak neki egy kicsit elvállaltam a műszakját, így el
tudott menni. – válaszoltam anyám kérdésére, már a konyha ajtajában állva.
- Apa és Taylor merre vannak? – kérdeztem kíváncsian, mert
sehol sem láttam a őket.
- Apád a dolgozószobájában, Taylor pedig Lizzy-nél.
- Oké... Akkor én most felmegyek apához, beköszönök neki
is, aztán pedig átmegyek a szobámba, ott megtalálsz ha kellenék – mondtam
anyának, majd gyorsan felszaladtam az emeletre, hogy apának is köszönni tudjak.
Mikor felértem a dolgozószoba elé illedelmesen bekopogtam, majd miután apám
válaszolt benyitottam.
- Szia apa – köszöntem neki, majd mellé sétáltam és egy
apró puszit nyomta arcára.
- Szia kicsim! Mit szeretnél? – Kérdezte mosolyogva
- Igazából semmit sem, csak beszerettem volna köszönni
neked is. Aztán úgy is tanulnom kell szóval nem is zavarlak tovább. Jó éjt apa.
- Neked is kicsim és jó tanulást
- Köszi – mondtam, majd sarkon fordultam, kimentem a
dolgozóból és elindultam a szobám irányába. Mikor beléptem az ajtón elöntött a
nyugalom érzete. Ha eddig a levegőn nem sikerült kellőképp lenyugodnom a ma
délután történtek után, akkor most sikerült. Ezt szeretem annyira a szobámban,
hogy ténylegesen engem tükröz és hogy bármikor képes arra, hogy lenyugtasson.
Az összhang és a hangulat, mely erősen jellemző rá képes teljesen ellazítani.
Miután végre sikerül teljesen lenyugodnom, lepakoltam a cuccaimat, majd a
CD-lejátszóhoz siettem és kapcsoltam be magamnak egy kis zenét. Ezután
előszedtem a tankönyveimet és neki láttam a tanulásnak. Először a törit néztem
át, majd az irodalmat és az angolt. Már jócskán este volt, mikor végeztem az
összes leckémmel, de nem bántam, mert nem éreztem magamat fáradtnak. Gyorsan
összepakoltam a könyveimet, majd lementem a konyhába vacsorázni. Mikor végeztem
az evéssel felmentem a fürdőszobába zuhanyozni. Nagyon jó érzés volt a forró
víz alatt állni, teljesen ellazított. Nem tetveztem, hogy sokáig fürdök, de így
is majd’ félórán á folyattam a vizet megállás nélkül. Mikor már úgy éreztem,
hogy elég volt elzártam a csapot, kiszálltam a zuhanyzófülkéből és gyorsan
megtörölköztem, majd visszamentem a szobámba, felvettem a pizsimet és bebújtam
az ágyba. Először nem jött álom a szememre, majd kis idő elteltével és némi
gondolkodás után végre sikerül átlépnem a valóéletből az álmok mezejére.
***
Reggel az ébresztőm csörgésére
ébredtem. Nem volt semmi kedvem sem felkelni, de mivel nem akartam elkésni a
suliból jobbnak láttam, ha kikelek az ágyból. Miután kiszálltam a jó meleg
takaróból rögtön a fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcomat, annak reményében,
hogy attól talán egy kicsit felébredek. Ahogy a hideg víz meleg bőrömhöz ért,
azonnal frissebbnek éreztem magamat. A hideg mindig is ilyen hatással volt rám.
Felébresztett, bár ezt sosem bántam, főleg ilyenkor, mikor legszívesebben a
sulit és a korán kelést is a pokolra kívánnám. Mikor már kellően fittnek
éreztem magamat elzártam a csapot, majd megtöröltem az arcomat és bementem a
gardróbomba, hogy ruhát válasszak magamnak a mai napra. Nem gondolkoztam sokáig
sőt... Egyszerűen csak elővettem egy fekete csőnadrágot és hozzá egy
citromsárga tunikát választottam. Gyorsan felöltöztem, majd elővettem egy
táskát, elpakoltam a könyveimet és füzeteimet, majd a további szükséges
dolgokat, amik a suliba kellhetnek. Mikor végeztem visszamentem a fürdőbe, hogy
kicsit rendbe hozzam magamat. A hajamat kifésültem, majd felkötöttem és kicsit
ki is festettem magamat. Mikor végeztem ránéztem az órára, ami fél nyolcat
mutatott. Remek, még épp időben vagyok- gondoltam magamban, majd fogtam a
táskámat és lesiettem a földszintre. Már épp lépcső aljánál jártam, mikor
hirtelen neki mentem valaminek vagyis inkább valakinek.
- Hova-hova ilyen sietősen? - kérdezte apám álmoskás
hangon.
- Suliba – válaszoltam egyszerűen, majd kikerülve őt
bementem a konyhába, hogy gyorsan megreggelizzek. Mivel nem voltam igazán éhes,
de azt sem akartam, hogy üres gyomorral menjek el itthonról elővettem a
szekrényből egy müzli szeletett és azt kezdtem el enni, mikor végeztem vele
kidobtam a papírját és gyorsan az előtérbe rohantam, hogy felvegyem a cipőmet.
- Elmentem, délután jövök – kiáltottam fel szüleimnek az
emeletre, majd válaszukat meg sem várva kiléptem az ajtón és elindultam a suli
irányába. Út közben nagyon sokat gondolkodtam, főként a tegnap történtekről.
Sosem hittem volna, hogy valaha az életben beszélek még vele. Még most is alig
hiszem el, hogy emlékszik. Emlékszik a nevemre, melyen csak ő szólított.
Emlékszem még egészen kislány koromban kaptam tőle ezt a nevet.
2003. 04. 12. /szombat/
„ –Te leszel a törpilla én pedig a törperős – mondta
Derick, miközben a Hupikék törpikék című mesét néztük a Tv-ben.
- Nem! Szerintem te inkább az
okoska vagy. Te is mindig okoskodsz csak úgy, mint ő. Nincs igazam? – kérdeztem
viccelődve, bár ősszintén szólva egy csepp igazság sem volt abban, amit az
imént mondtam. Sőt...
- Mi? Nem! Ez kikérem magamnak, én egyáltalán nem vagyok
olyan, mint az az okoskodó szamár. – mondta durcásan és tüntetőleg, még a
kezeit is karba tette és hátat fordított nekem. - Én erős vagyok épp úgy, mint
törperős. Vagy te nem így gondolod? – kérdezte felháborodottan.
- A-a – válaszoltam neki játékosan – Egyáltalán nem vagy
erős, szerintem még én is simán megvernélek – hangom határozott volt, mégis
bizonytalan.
- Tényleg így gondolod? – kérdezte most már felém fordulva,
egy ördögi mosollyal ajkain.
- Igen így!
- Oké! Te akartad. – mondta, majd kicsit közelebb lépett
hozzám és elkezdett csikizni. Nagyon jól tudta, hogy hol vagyok csikis és ezt
ki is használta.
- Ne..neh... Derick... Kérlek Ne... Hagy abba! – kértem őt,
a nevetéstől elfulló hangomon.
- Nem. Addig nem, míg bennem ismered, hogy én vagyok az
erősebb.
- Okh...Oké. Igazad van te vagy az erősebb, de most már
léci hagyj békén, mert még a végén megfulladok. Kérlek! – kértem őt még
egyszer, de mindhiába. Csak nem engedett.
- Oké, de lenne itt még valami.
- És mi?
- Okoska vagy Törperős?- kérdezte felhúzott szemöldökkel,
mélyen a szemembe nézve. – Előre szólók, hogy csak egy jó válasz van, ha nem
jót mondasz megint megcsikizlek. – Hangja figyelmeztető volt, mégis kedves, de
mindez nem is érdekelt, mert nagy szerencsémre, hacsak pár pillanatra is de
abbahagyta a csikizésem.
- Jó-jó. Oké. Nyertél. Törperős vagy. Most már jobb?
–kérdeztem szemrehányóan
- Sokkal – válaszolta elégedetten, majd visszaült a
helyére.”
Istenem de régen is volt már. Több, mint öt év telt el
azóta és még csak álmomban sem hittem volna, hogy emlékezni fog. Annyira
elmerengtem a gondolataim között, az emlékek világában, hogy még azt sem vettem
észre, hogy megérkeztem az iskolához. Mikor beértem azonnal az osztályomhoz
siettem, majd belépve az ajtaján a padomhoz sétáltam, ahol kedvenc barátnőm már
türelmetlenül várt rám.
- Szia Sara – köszöntem
barátnőmnek, miután leültem a helyemre.
- Szia neked is. Mizujs? – kérdezte kíváncsi hangom.
- Semmi érdekes. Unalom, unalom és még több unalom. Veled?-
kérdeztem most én tőle. Valahogy nem volt kedvem most elmesélni neki a tegnap
történteket, mert így is eléggé megrémiszt a tudat, hogy egyfolytában arra a
marhára gondolok, holott össz-vissz pár mondatok beszéltünk.
- Hááát... Azon kívül, hogy... – kezdte el mondani
sejtelmes hangon, de hirtelen abba hagyta.
- Hogy? – kérdeztem vissza, mert nagyon kíváncsivá tett.
Tapasztalatból tudom, hogy csak akkor szokott ilyen lenni, mikor valami olyan
dolog történik vele, ami tényleg érdekes.
- Peter randira hívott. – újságolta nagy mosollyal ajkain.
- Komolyan? – kérdeztem meglepetten
- Igen. Este moziba megyünk. Jajj Claire, el sem tudod
képzelni, hogy most milyen boldog vagyok. – mondta, majd örömében, olyan
szorosan megölelt, hogy szinte levegőt sem kaptam.
- Hidd el Sara. El tudod képzelni. De léci ne szoríts ilyen
érősen, mert még a végén eltöröd a csontjaimat – kértem drága barátnőmet elhaló
hangon, mert már nem kaptam levegőt.
- Upsz, bocsi. Csak annyira boldog vagyok.
- Uh... Semmi gond csak már levegőt sem kaptam- nyugtattam
megkönnyebbült hangon, miután elengedett. Ezután sajnos már nem volt több időnk
beszélgetni, mert be jött a tanár és elkezdte az órát, aminek szinte meglepően
gyorsan vége is lett. Mire észhez kaptam, már rég túl voltam a matekon, a
törin, a föci, a bioszon és a magyaron is. Már csak akkor eszméletem fel, mikor
kicsengettek az utolsó órámról és Sara-val
az oldalamon l nem indultam a könyvesbolt irányába, hogy Carmennek
vissza tudjam adni a kulcsot. Hallottam, hogy Sara mellettem csacsog valamit a
ma estéről, meg Peter-ről és a moziról, de most nem tudtam rá figyelni, sőt.
Egyszerűen semmi másra sem. Még mindig Dericken járt az eszem, csak azt nem
értettem, hogy mért.
- Claire! Figyelsz te rám egyáltalán?- kérdezte kétkedő
hangom barátnőm, már vagy negyedszerre, ezzel visszarántva gondolataim
világából.
- Mi? Mit is mondtál? - kérdeztem vissza zavartan, kicsit
szégyelltem magamat azért, hogy ő itt ecseteli nekem a boldogságát és hogy
miket tervez még ma estére én pedig nem is figyelek rá.
- Claire, mi van ma veled? – Sara hangja számon kérő volt
és egyben értetlen. Tudtam, hogy most már ideje lenne elmondani neki a tegnap
történteket, de nem tudtam, hogy-hogy kezdjek bele.
- Tudod... Tegnap délután történt valami vagyis nem
tudom... Tony a főnököm fia megbetegedett, ezért Carmennek haza kellett mennie
én pedig, hogy segítsek neki elvállaltam a műszakját, ezért is van nálam a
kulcs, mert én zártam a boltot, de mindegy ez most nem is lényeges. Szóval
miután Carmen elment én neki láttam a
munkának, de kis idővel később valaki befutott az üzletbe aki nem más volt,
mint Derick.
- Derick? Milyen Derick? – kérdezte Sara némi
kíváncsisággal hangjában.
- Walker.
- Walker?! Már, mármint az a Walker, akit én is ismerek. A
híres nemes Derick Walker az utcátokból?
- Igen. Ő – válaszoltam egyszerűen.
- De hát, mit akart?
- Azt, hogy segítsek neki.
- Miben? – vágott szavamba hirtelen
- Elbújni a rendőrök elől.
- És te segítettél neki? - nem válaszoltam. Tudtam, hogy
nem tetszene neki az, amit mondok. – Na ne... Ugye nem?
- Ugye de. Segítettem és ne kérdezd, hogy mért, mert azt én
sem tudom csak azt, hogy megtettem. Ja és azt majd’ elfelejtettem, hogy még
hazudni is hazudtam a kedvéért és nem is akárkinek, hanem a rendőrségnek.
- MIII??? Ugye ez most csak vicc? – kérdezte hitetlenkedve
legjobb barátnőm.
- Nem Sara nem az, de kérlek erről senkinek egy szót sem.
- Jól van oké, ez csak természetes, de akkor is. Alig
hiszem el.
- Én is – értettem vele azonnal egyet. – De képzeld, egy
valamire rájöttem.
- Igen? És mire?
- Arra, hogy még mindig emlékszik ránk, vagyis a velünk
eltöltött idejére.
- Ezt honnan veszed? – Kérdezte kíváncsian
- Onnan, hogy mielőtt elment volna, gyorsan megköszönte a
segítségemet és nem azt mondta, hogy köszönöm Claire, hanem, hogy „Még
egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél Törpilla.” Törpilla érted?
Emlékszik! Régen mindig így hívott.
- Jajj igen, arra én is emlékszem. Ő pedig a törperős volt
nem de bár?
- De igen – válaszoltam kérdésére, majd elnevettem magamat.
Már maga az emlék is mosolyt csalt az arcomra. Mikor megérkeztünk a
könyvesbolthoz Sara-val az oldalamon beléptem az üzletbe és megkerestem
Carment. Épp a pult mögött állt egy édes kis gyermekkel a karjaiban, miközben
egy hölgynek segített választani két könyv közül.
- Sziasztok lányok. – köszönt Carmen, mikor meglátott
minket.
- Szia! – köszöntünk vissza neki barátnőmmel szinte
teljesen egyszerre. - Vissza hoztam a kulcsot.
- Óh... Nagyon szépen köszönöm Claire és azt is hogy
segítettél. Hálám jeléül ma nem kell bejönnöd, szabadnapot kapsz.
- Jajj köszönöm szépen Carmen. Akkor én mennék is, hétfőn
jövök. – mondtam, majd elindultam a kijárat felé.
- Várj Claire. Esetleg még tudnál segíteni egy kicsit? –
kérdezte kíváncsian Carmen – Tényleg csak egy icike-picike szívességről lenne
szó. Ez a hölgy itt Mrs. Clarke a lányának most lesz a születés napja és mivel
szeret olvasni, könyvet szeretne neki ajándékozni. Már megnéztünk többet is, de
ez a kettő az, ami megfelelő lenne. A gond csak az, hogy Katherina nem tud
dönteni és ebben sajnos én sem tudok neki segíteni.
- Persze, szívesen segítek. Melyik két könyvről lenne szó?!
- A Visszanyert boldogság és a Karácsonyi égbolt.
- Hm... Ezek közül tényleg nem olyan könnyű választani. Én
személy szerint már mind a kettőt olvastam. Mindegyik nagyon jó volt, de ha
választani kéne akkor talán a Karácsonyi égboltot választanám. Nekem az
jobban tetszett. Jobban beletudtam élni magamat a szereplők helyébe, de a végső
döntést úgy sem nekem kell meghoznom, azt magának kell tudnia, hogy a lánya mit
szeret. Egy apró tanácsot azonban még adnék. Csak gondoljon bele, hogy a lánya
milyen típus. Ha szereti a tragikus történeteket akkor mindenképp a Karácsonyi
égboltot ajánlanám, azonban, ha jobban szereti a bonyodalommal teli, ám
mégis boldog történeteket, akkor a másik jobb választás lenne. Csak gondoljon
bele, próbáljon meg egy kicsit a lánya szemével látni és tudni fogja, hogy
melyiket válassza. – ajánlottam, az előttem álló hölgynek.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget, azt hiszem már tudom
is, hogy melyiket is választom.
- Szívesen máskor is, de ha nem bánják akkor mi most
mennénk.
- Persze menjetek csak és további szép napot lányok.
- Köszi Carmen, nektek is. Hétfőn találkozunk. – mondtam
neki, majd kiléptem az üzlet ajtaján nyomomban drága barátnőmmel Sara-val. - Na
ha már dolgoznom sem kell, nem csinálunk valamit? Egy kis vásárlás vagy séta a
parkban?
- Ez nagyszerű ötlet, de szerintem ma ne vásároljunk, ott a
múlthéten voltunk. Inkább menjünk el a Central parkba.
- Menjünk – egyeztem bele azonnal, majd Sarat karon ragadva
elindultam a park irányába. Mindig is
szerettem azt a helyet, mert nagyon megnyugtató érzés ott lenni és bár így is a
városban vagyunk, de mégsem érzem azt a nyomasztó légkört, mint itt az autók és
emberek hadában. Sok emlékfűz ahhoz a helyhez, mert bár erről még Sara sem tud,
de van ott egy kisebb tisztás, ami sok emléket és titkot őriz magában. Egy hely
ahova régen mindig kijártam és melynek létezéséről csak két személy tud. Én és
Derick. Gyerek korunkban, mikor még Derick-kel is barátok voltunk mindig
idejöttünk ki beszélgetni sőt néha napján még játszani is.
- Eszünk egy fagyit? - kérdezte kíváncsian Sara, ezzel
kizökkentve engem gondolataim világából.
- Persze – válaszoltam azonnal, majd odamentünk a fagyishoz
és kértünk magunknak két-két gombóc isteni finom fagylaltot. Ezután pedig
kerestünk egy üres padot, leültünk rá és elkezdtünk beszélgetni. Mindenféle
dologról beszéltünk. A sulitól kezdve a pasikon át egészen Sara ma esti
randáig.
- Mennyi az idő? - kérdezte barátnőm órákkal később
- Fél hét – válaszoltam egyszerűen, miután elraktam a
telefonomat.
- MII?? - kérdezte ijedten – Bocsi Claire, de nekem most
azonnal mennem kell, már csak egy órám van Peter érkezéséig és még a ruhámat
sem választottam ki. - mondta, majd felpattant mellőlem és elindult haza felé.
- Semmi gond, de akkor siess, mert még a végén elkésel –
kiabáltam még utána, miközben távolodó alakját néztem. Én egy ideig még
maradtam, de aztán sajnos sötétedni kezdett, ezért nekem is mennem kellett. A
hazafelé vezető úton nagyon sok mindenen gondolkodtam, köztük a tegnapi napon
is és arra jutottam, hogy Derick akár mennyire is megváltozott és rossz lett,
de ő akkor is a barátom volt és ezt nem tudom csak úgy elfelejteni.
- Halihó szép lány – köszöntött egy fiatal, úgy 22-23 éves
csávó, miközben elém állt. Jobbnak láttam, hogyha inkább meg sem szólalok és
csak úgy elmegyek, ezért egyet jobbra léptem, hogy kitudjam kerülni, majd
folytattam az utamat tovább, azonban most már egy kicsit gyorsabban. Sajnos nem
jött össze, mert nem telt bele egy percbe az, hogy az illető utolérjen és
karomnál fogva vissza rántson magához.
- Eresszen el – kiáltottam rá, majd kezemet megpróbáltam
kirántani vasmarkai közül, de sajnos nem sikerült. Minél jobban próbáltam
szabadulni, annál jobban szorított. Kétségbe estem, nem tudtam, hogy mit
tegyek. – Segítség – kiáltottam el magam, annak reményében, hogy valaki meghall
és segít nekem, de mind hiába. Senki sem jött segítséget nyújtani, a csávó
pedig elkezdett ráncigálni. – Segítség – Próbáltam még egyszer, de most is
hiába.
- Ha még egyszer segítségért mert kiáltani, esküszöm, hogy
megöllek. – fenyegetett mérgesen fogva tartóm. Nagyon megijedtem és egyre
jobban féltem. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, nem akarok meghalni, de azt sem
hagyhatom, hogy csak úgy bántson. Teljesen kikészültem, könnyeim potyogni
kezdtek és hangosan sírni kezdtem. – Ne bőgjél már! – Szólt rám kemény hangon a
pasi, ki épp karomat szorongatta és próbált egy fa mögé taszítani. Egyre kevesebb
erőm volt ellenállni neki. Nem tudtam és már nem is bírtam harcolni ellene.
Végül aztán sikerül betaszigálnia a fa mögé, és mikor takarásba kerültünk egyik
kezét levette enyémről és már csak egy kézzel szorított. Eközben másik kezével
testemet simogatta mindenhol, ahol csak érte. Azonban egy óvatlan pillanatban
másik kezét is levette enyémről, ekkor ismét elöntött a remény érzete. Mikor
már mind a két kezem szabad volt, kicsit távolabb löktem magamtól a pasit, majd
egy jól irányzott rúgással tökön rúgtam. Kezét azonnal legbecsesebb kincséhez
kapta és szinte ezzel egy időbe a földre rogyott. Kicsit megsajnáltam, mert
biztos vagyok benne, hogy fájt neki, de jobbnak láttam ha most inkább elfutok,
így talán nem ér majd utol. –gondoltam magamban, majd elkezdtem szaladni. Olyan
gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. A könnyeim megállás nélkül potyogtak, de
ez most valahogy nem érdekelt. Sokkal inkább az, hogy végre kikerüljek innen.
Már majdnem kiértem a parkból, mikor hirtelen valaki elkapott a karomnál fogva.
Nagyon meg ijedtem. Számat egy kisebb sikoly is elhagyta, a levegőt csak úgy
kapkodtam és szívem vagy ötször olyan gyorsan vert, mint általában. Féltem és
szinte egész testemben remegtem. Nem mertem hátra nézni, nem akartam látni,
hogy ki az, próbáltam szabadulni, de mindhiába. Végül erőt véve magamon
megfordultam, hogy megnézzem ki az, aki elkapott. Arcomat fogva tartóm felé
fordítottam és mikor észrevettem, hogy ki van mögöttem hatalmas kő esett le a
szívemről. Derick volt az. Mikor szemeimbe nézett kicsit meglepődött, majd
tekintete aggódóvá vált.
- Claire... Mi a baj? Mi történt? – Kérdezte aggódó hangon,
miközben ujjaival könnyeimet törölgette. Nem tudtam és nem is akartam neki
válaszolni. Csak biztonságban akartam magamat érezni, ezért nem törődve Derick
meglepettségével és azzal sem, hogy még csak nem is vagyunk barátok szorosan
hozzá bújtam. Úgy éreztem, hogy most muszáj közel lennem hozzá, hogy
biztonságba érezzem magam és hogy ne essek nyomban össze.
- Ssss... – csitított kedvesen, miután a meglepettségből
„felébredve” szorosan magához húzott. Nagyon jó érzés volt a biztonságot nyújtó
karjai közt lenni. Egy kis ideig még azt is elfelejtettem, ami nem sokkal
ezelőtt azzal a mocskos alakkal történt. Vajon mi történt volna, ha nem tudok
elszabadulni? Mit tett volna? Megerőszakol? Komolyan gondolhatta, hogy megöl? –
Annyi kérdésem van, de választ egyre sem kapok... Csak álltam ott Őt ölelve,
miközben megpróbáltam megnyugodni. Szerencsére nem kellett sokat várnom a
nyugalom érzetére hamarosan úrrá lett rajtam, amit részben Derick-nek
köszönhetek, aki szótlanul, anélkül, hogy kíváncsiskodna, karjaiban tartott és
megvigasztalt. – Mi történt Claire? – kérdezte Derick kicsivel később, mikor
már hazafelé sétáltunk.
- E..Egy pa.. srác megtámadott. Go..gondo.. gondolom meg
akart erőszakolni. – válaszoltam neki akadozva, még mindig sírós hangon. Bár
már biztonságban vagyok, távolt attól a szeméttől, még sem tudok teljesen
megnyugodni, úgy érzem, hogy a félelemtől, szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
- Hogy micsoda? – Kérdezte döbbenten Derick.
- Jó..Jól hallottad. Eredetileg Sara is velem volt. Egész
nap a parkban voltunk, de aztán neki el kellett mennie haza én pedig úgy
gondoltam, hogy maradok még egy kicsit. Tehát ott maradtam egyedül, aztán mikor
elkezdett sötétedni úgy gondoltam, hogy elindulok haza én is, de nem jutottam
messzire, me... mert az a ...a szemét beállt elém. Először megpróbáltam őt
kikerülni, sikerült is, de karomnál fogva visszarántott magához. Aztán
megpróbáltam elszabadulni tőle, de minél jobban mozogtam, annál szorosabban
tartott. Utána megpróbáltam segítségért kiáltani, de senki sem segített, majd
mikor ugyanezt még egyszer megtettem megfenyegetett, hogy megöl. Aztán már nem
volt erőm és végül szinte már hagytam magam. Utána belökdösött egy fa mögé és
tapogatni kezdett, de szerencsémre kezeit levette enyémekről így eltudtam lökni
magamtól, aztán mivel már más nem jutott az eszembe csak úgy szimplán tökön
rúgtam, majd elszaladtam és végül neked mentem. Röviden ennyi lenne a történet.
– miközben meséltem, hangom itt-ott megremegett, sőt néha még el is csuklott,
de nem bántam, mert jól esett, hogy elmondhattam valakinek a történteket.
- Sajnálom Claire – mondta Derick együtt érző hangon és
most éreztem, hogy teljesen őszintén beszél.
- Nem a te hibád. – sóhajtottam végül. – Ezen már úgy sem
változtathatunk.
- Ebben igazad van – mondta, majd hirtelen megállt és
szembe fordított magával. – Ahogy a múlton sem – ezt a pár szót úgy ejtette ki
a száján, hogy közben mélyen a szemebe nézett. Volt egy olyan érzésem, hogy
ezzel utalni akar valamire, de sajnos nem értettem, hogy mire.
- Igen – helyeseltem én is, még mindig a szürkéskék
tekintetébe mélyedve. Meghitt pillanat volt, az egyszer biztos. Egy olyan
pillanat, mely olyan érzéseket keltett életre bennem, mint még soha. Ez egy
tökéletes pillanat volt, melynek legszívesebben sosem vetettem volna véget,
azonban úgy vettem észre, hogy ezt más nem így gondolja. Megszólalt a
telefonom, ezzel tönkre vágva a pillanat varázsát. – Bocsi – mondtam Derick-nek
bocsánatkérően pillantva rá.
- Semmi gond. Vedd csak fel, biztos fontos – mondta megértő
hangon, majd pár lépéssel arrébb sétált.
- Mond! – Hangom
idegesen csengett, bár ennek miértjére még én sem tudtam a választ.
- Na mi van húgi?! Ki húzott fel ennyire?
- Senki Tay, mondd mit szeretnél!? – szóltam rá kissé
idegesebben a kelleténél.
- Nyugi húgi, nem kell leharapni a fejem. Csak azt akartam
megkérdezni, hogy mikor érsz haza. Lizzy itt van és szeretne beszélni még
veled, de sajnos hamarosan mennie kell.
- Óh... Lizzy ott van nálunk? – kérdeztem meglepetten, most
már sokkal nyugodtabb hangnemben.
- Igen. Szóval? Mikor jössz?
- Már itt vagyok az utcánkban. Két perc és otthon vagyok. –
válaszoltam bátyám kérdésére, majd el sem köszönve tőle megszakítottam a
vonalat, a telefont pedig zsebre tettem.
- Haza kell menned? – Kérdezte kíváncsian Derick, hangjában
nemi szomorúsággal, mikor odasétáltam hozzá.
- Igen. Lizzy a bátyám barátnője ott van nálunk és beszélni
szeretne velem, de sajnos hamarosan neki is haza kell mennie szóval... –
hagytam függőben a mondatot tudván, hogy úgy is megérti.
- Hát jó... Akkor szia és jó éjszakát Törpilla. – mintha a
végén egy kicsit elmosolyodott volna, bár ebben nem lehetek biztos, ilyen
sötétben pedig aztán pláne.
- Neked is törperős – válaszoltam neki mosolygós hangon,
szám szélében egy apró mosollyal, majd gyorsan megöleltem őt és elindultam haza
felé.
- Sziasztok – köszöntem hangosan családomnak, mikor beértem
a házba.
- Szia kicsim, milyen volt a napod?
- Nagyszerű! Ma nem kellett dolgoznom, ezért Sara-val egy
kicsit kimentünk a parkba. Remélem nem baj, hogy ilyen későn értem haza úgy,
hogy nem is szóltam csak olyan jól elvoltunk, hogy az idő szinte csak úgy
elrepült. – meséltem anyámnak, azt a bizonyos incidenst kihagyva, ami azután
történt, hogy Sara hazament. Nem akartam elmondani neki, mert nem szerettem
volna feleslegesen felidegesíteni őt, így is eleget aggodalmaskodik, néha még
ok nélkül is.
- Ennek örülök, de mond csak mi a baj? – kérdezte hirtelen
anyám. Először nem tudtam, hogy mért kérdezi ezt, majd pár pillanatnyi
gondolkozás után leesett. Hát persze a szemem... – gondoltam magamban. Nem
akartam elmondani neki a történteket ezért végül úgy döntöttem, hogy gyorsan
elterelem a figyelmét.
- Semmi baj sincs anya!
Lizzy itt van még? – kérdeztem hirtelen ezzel másra terelve a szót.
- Igen kincsem. A bátyád szobájában megtalálod- mondta anya
egy apró mosollyal ajkain.
- Akkor én megyek is, még beszélnem kell vele. – mondtam
anyának, majd gyorsan felszaladtam az emeletre, meg sem állva egészen Tay
szobájáig. Mikor az ajtóhoz értem illedelmesen bekopogtam, majd benyitottam.
Tay és Lizzy épp egymás szájának
tanulmányozásával voltak elfoglalva. Pedig tudták, hogy ott vagyok, de ők még
sem zavartatták magukat.
- Khm... Khkhkhm... – „köhögtem” hogy végre észrevegyenek,
de ők még mindig nem figyeltek rám.- Ha végeztetek a biosszal léci szóljatok. A
szobámban leszek ha kellenék. – mondtam nekik most már kissé mérgesen.
- Hé húgi, nyugi. Várj! – Szólt utánam drága bátyám, épp
mikor kiakartam nyitni az ajtót.
- Igen?
- Először is bocsi, az előbbiekért – kezdte szégyenlősen
Lizzy, majd folytatta – Másodszor pedig... Az unokatesóm, holnapra szervez egy
kisebb bulit. Haverok, meg ilyesmi. Én és a bátyád is megyünk, esetleg nincs
kedved eljönni velünk? – kérdezte kíváncsian Lizzy.
- Jól hangzik, de azért lenne egy kérdésem. Sara is jöhet?
Csak mert tudod én ott rajtatok és Hilary-n kívül senkit sem ismerek és
gondolom, ti ketten úgyis egymással lesztek elfoglalva, Hilary- nek pedig
szintén ott lesznek a barátai szóval...
- Óh, hát persze. Felőlem Sara is jöhet, most egyel több
vagy kevesebb, nem tök mindegy? –tette fel a költői kérdést leendő sógornőm.
- De igen szívem, igazad van- válaszolta szerelme kérdésére
bátyám, majd közelebb hajolt hozzá és megcsókolta őt. Ekkor jött el az a
pillanat, mikor úgy gondoltam, hogy ideje lelépnem, ezért egy gyors „Sziasztok”
után, kijöttem bátyám szobájából és átmentem a sajátomba. Beérve azonnal
becsuktam magam mögött az ajtót, majd hátamat nekidöntve lecsúsztam a padlóra
és sírni kezdtem. Összezavarodottnak éreztem magamat. Nem értettem semmit sem,
se az érzelmeimet, se gondolataimat. Sok volt nekem ez egy napra. Először az a
szemét, majd Derick és az érzelmeim. Nem tudom, hogy mi van velem. Úgy érzem
most, hogy Derick ismét belépett az életembe minden megváltozott, pedig
egyáltalán nincs így. Mindegyikőnk éli a kis életét távol egymás tárasságától.
– gondoltam magamban, bár már ez az egy gondolat foszlány is mélyen érintett.
Bőgni akartam, kiadni magamból azt a feszültséget, mely bennem van és végre
megnyugodni. Milyen jó lenne, ha minden olyan lenne mint régen. Gyereknek
lenni, nem érteni semmit és játszani addig, míg szusszal bírjuk. Félórával
később nagy nehezen összeszedtem magamat, felkeltem a földről, lezuhanyoztam és
bebújtam az ágyba.
***
Reggel, kissé kómásan, de
mégis vidáman keltem ki az ágyból. A tegnap este történtek ellenére is jól
éreztem magamat. A boldogságom szintje csaknem az eget súrolta és ezt nem csak
én vettem észre, hanem a többiek is. Anya, apa és még drága bátyám is
értetlenül állt a dolgok hátterében, nem értve semmit sem. De ez nekem most nem
számított fő, hogy boldognak éreztem magamat. A délelőtt folyamán telefonon
beszéltem Sara-val és kifaggattam a randin történtekről. Minden apró kis
részletet tudni akartam, aztán miután mindent megbeszéltünk, megkértem, hogy
este jöjjön el velem bulizni Hilery-hez. Azonnal bele egyezett mondván, hogy
már úgy is régen rúgott ki a hámból. Az idő hihetetlen sebességgel szárnyalt,
mert egyik pillanatról a másikra, hirtelen csak azt vettem észre, hogy Sara-val
az oldalamon épp a gardróbomban állok, azon gondolkodva, hogy mit vegyek fel a
bulira. Sara ruhája már meg volt egyedül én voltam az aki képtelen volt
dönteni. Több, mit félórán át törtem azon a fejem, hogy vajon mit vegyek fel,
de sajnos sehogy sem jutottam egyről a kettőre. Végül drága barátnőm oldotta
meg, az ideiglenes ruha krízist. Kitaszigált a gardróbomból, majd ő vissza ment
és pár perc elteltével egy rózsaszín denevérujjú felsővel és egy farmer
szoknyával tért vissza.
- Ezt vedd fel – parancsolt rám
tettetett szigorral hangjában. – Ez tökéletes lesz. Veszel fel hozzá egy
balerina cipőt és még a lábad sem fog megfájdulni. Itt a fülbevalód is, ez
amúgy is illik ehhez az összeállításhoz.
- Igen is anyuci - mondtam vékonyka hangon, úgy mintha egy
ötéves kislány lennék.
- Csajszi, komolyan mondom, hogy nem értelek. Mi van veled?
Ma totál be vagy zsongva. Esetleg történt valami érdekes, amiről én nem tudok?
– Kérdezte gyanakvó hangnemben drága barátnőm.
- Majd később elmesélem. – mondtam neki kicsit
feszültebben.
- Atya Úr Isten! Tényleg történt valami! – Kiáltotta el
magát, meghallva hangom árulkodó csengését. – Mi történt?
- Majd holnap elmesélem, mert hosszú és hamarosan úgy is
megyünk – mondtam neki, majd a ruháimat kezembe véve bementem a fürdőszobába,
átöltözni. Miután végeztem, bele néztem a tükörbe és meglepetten vettem észre,
hogy Sara-nak ismét igaza lett. Ez a felső és a szoknya együtt tökéletes
párosításnak bizonyult. Jobbat nem is választhatott volna.
- Mondtam én, hogy jó lesz – hallottam meg barátnőm
csilingelő hangját, valahonnan a hátam mögül.
- Tényleg, igazad volt. Nagyon jól néz ki. – mondtam neki én is egy halvány mosollyal
ajkaimon.
- Na jó akkor gyere, most megcsinálom a hajadat, aztán
pedig a sminkedet és már kész is vagy – vázolta fel terveit drága barátnőm,
majd leültetett egy székre és elkezdte kivasalni a hajamat. Mikor végzett vele
elővett egy hullámcsatot, majd a frufrumat hátra tűzte és végül de nem utolsó
sorban kifestett. Sara épp akkor tette a szempilla spirálomat, mikor drága
bátyám kopogás nélkül, csak úgy berontott a szobámba.
- Kész vagytok már csajok? – kérdezte türelmetlen
hangnemben Tay, majd mikor ránk pillantott alig hitt a szemének. – Sara?
Claire? – bátyám hangja döbbenten csengett
- Igen? – kérdeztük egyszer Sara-val
- Dögösek vagytok – válaszolta egy idétlen vigyorral a
képén.
- Köszi
- Mikor végeztek?
- Ami azt illeti már készen vagyunk, egy perc és
indulhatunk – mondtam neki, majd gyorsan zsebre raktam a telefonomat és még
egyszer utoljára belenéztem a tükörbe. Mehetünk is.- mondtam neki, majd
mindannyian elhagytuk a szobát. Mikor leértünk a földszintre, szóltunk
anyáéknak, hogy elmegyünk, majd felvéve a cipőinket elhagytuk a házat.
- Gyalog megyünk? – kérdeztem értetlenül bátyámat, mikor
csak úgy elsétált a kocsi mellett.
- Igen. Mért mit gondoltál? Hilary-ék nem laknak messze.
Különben is, nem szeretnék egész este/éjjel vizet inni... – hallgatott el
jelentőségteljesen. Tudtam, hogy ezzel mire akar célozni, piálni akar „A kis
alkesz!” – gondoltam magamban, ekkor még nem is sejtve, hogy milyen
váratlan fordulatok várnak még rám, az éjszaka folyamán. Mikor elértük
Hilaryék-hez, nagyon ledöbbentem. Először is mert nem számítottam rá, hogy
ilyen sokan lesznek, másodszor pedig, mert pár perc alatt több ismerőssel
futottam össze, mint az elmúlt egy héten. Szinte minden ismerősöm jelen volt
köztük Deryck és a bandája is. Lucas, Sam, Tom és Josh. Beérve a házba Tay
elnézésünket kérve magunkra hagyott, hogy megkereshesse barátnőjét. Sara és én
eközben összefutottunk Peter-rel és az egyik haverjával Gareth-el
- Sziasztok lányok. Hogy-hogy itt? – kérdezte kíváncsian
Peter.
- És ti? – felet kérdéssel a kérdésre drága barátnőm.
- Csak bulizni jöttünk, Hilary- vel egy osztályba járunk és
minket is meghívott... – válaszolta azonnal Peter Sara kérdésére.
- Értem, amúgy Claire bátyának a barátnője hívott el
minket. Hilary és ő unokatesók – mondta most Sara mélyen Peter szemébe nézve.
Tudtam, hogy lesz itt még valami, főleg azután ami a tegnap estén történt
köztük.
- Óh... – Peter válasza csak ennyi volt, majd közelebb
hajolt barátnőmhöz és megcsókolta őt. Nagyon édesek voltak együtt és bevallom
őszintén, hogy egy kicsit irigyeltem is ezért Sarat. Végre van valakije, akit
szerethet és aki viszont szereti őt is. Nem tudom, hogy mennyi ideig is
gondolkozhattam ezen, mikor hirtelen meghallottam Gareth hangját egészen közel
a fülem mellől.
- Nem akarsz táncolni- kérdezte érzékien a fülemhez
hajolva. Kicsit meglepődtem, majd mikor felfogtam, hogy mit is szeretne,
azonnal válaszoltam neki.
- Bocs, de most nincs kedvem- mondtam neki, majd ott
hagytam és bementem a konyhába, hogy igyak egy kicsit. Először úgy gondoltam,
hogy csak vizet iszok, de mikor észrevettem a pulton egy félig üres tequilás
üveget azonnal meggondoltam magamat. Nem számított, hogy ki ivott előttem sem
az, hogy illetlenség üvegből inni, levettem a kupakot, majd egy kicsit
meghúztam az üveget. Csak pár kortyot ittam belőle, de rögtön meg is bántam és
éreztem a hatását. Sokkal jobb kedvem lett és jobban is éreztem magam. Ezután
gyorsan visszatettem az üveget a helyére, majd visszamentem a többiekhez.
Útközben összefutottam Tay-el és Lizzy-vel is , akik épp egy másik csajjal
dumáltak, de őt sajnos nem ismertem. Mikor barátnőmékhez értem észrevettem,
hogy milyen jól is érzik magukat ők ketten. Nem akartam bele rondítani az édes
együttlétbe ezért fogtam magam és kimentem a teraszra a számomra idegen emberek
közé és táncolni kezdtem. Egyedül éreztem magam, de nem igazán érdeket sem az,
hogy nincs partnerem csak táncoltam és nem érdekelt semmi sem. Kicsivel később
azonban két kéz simult a derekamra, amik aztán egy határozott mozdulattal maguk
felé fordítottak. Nem ijedten meg, ahhoz túl jól éreztem magam, mikor szembe
találtam magamat támadómmal elöntött a boldogság. Testemet átjárta az öröm.
Derick állt velem szemben. Szemei fátyolosak voltak a sok piától és szerintem
szívott is ma már egy kettőt.
- Szia szívi nincs kedved inni valamit? – kérdezte
botladozó nyelvvel. Először úgy gondoltam, hogy nem lenne jó ötlet többet inni,
hisz ennek a pár korty tequilának is éreztem már a hatását, de nem éreztem azt,
hogy baj lehet belőle, ezért azonnal bele egyeztem. Deryck válaszom hallatán
elmosolyodott, majd még mindig derekamat ölelve elindult velem a piás asztalhoz
és töltött nekem egy kis italt. Nem tudtam, hogy mi volt az, de őszintén szólva
nem is érdekelt. Mikor belekortyoltam a pohárba kicsit furcsa ízt éreztem sosem
éreztem még ilyet. A pia egyszerre volt édes és keserű, de ezt leszámítva
isteni finom. Nem álltam meg egy pohárnál egyre csak többet és többet ittam. A
végén már nem láttam tisztán és azt sem tudtam, hogy mit teszek. Alig tudtam
megállni a saját lábamon, de ez most nem zavart, nem érdekelt sem ez, se semmi
más a világon egyszerűen csak jól akartam érezni magamat. Ami hogy őszinte
legyek nagyszerűen sikerült. Csodásan éreztem magam és szinte a föld felett
lebegtem.
- Nem akarsz táncolni? – kérdezte hirtelen egy hang a hátam
mögül. Derick volt az, a hangját ezer közül is felismerném.
- Hisz a lábamon is alig bírok megállni, szerintem úgy is
elesnék nem gondolod? – kérdeztem egy kacér mosoly kíséretében.
- Ó... Emiatt ne fájjon a kis fejed drága. Nem hagyom, hogy
eless. Majd jó szorosan tartalak – mondta majd, hogy bizonyságot tegyen
ígéretéről szorosan magához húzott. Kezeit derekamon pihentette, miközben
mélyen a szemembe nézett. Elindultunk a táncoló embersereg közé, majd megállva
egymással szembefordultunk és táncolni kezdtünk. Derick volt olyan kedves és
közben elengedett, hogy és is akadály nélkül táncolhassak. Azonban jobban
belegondolva terve, már nem is látszott olyan jónak, mert mikor kezeit levette
rólam és táncolni kezdtem azonnal el is estem. Vártam a „becsapódást” de láss
csodát, nem történet semmi sem, mert egyik pillanatról a másikra két kar
fonódott derekam köré, ezzel megakadályozva abban, hogy elessek. Mikor
megmentőmre pillantottam elöntött a vágy. A szürkéskék tekintet, mellyel szembetaláltam
magamat magába szippantott és nem eresztett. Percekig voltunk így Derick-kel
egymás tekintettébe mélyedve, majd pillantásom lejjebb vándorolt egészen formás
ajkaiig, melyek szinte vonzották tekintetemet. Végül aztán nem is tudom igazán,
hogy mi ütött belém, de egyszer csak közelebb hajoltam hozzá és egy puszit
nyomtam édes ajkaira. Ő azonban ennyivel nem elégedett meg, szorosan magához
húzott és megcsókolt. Ajkaink édes táncot jártak, miközben Derick felsegített.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de vissza csókoltam neki. Most nem érdekelt
semmi más csak ő és én és a csókunk. Nem számított sem a külvilág, melynek
létezéséről szinte meg is feledkeztem, sem pedig a tudat, hogy ezt nem
szabadna. Nem érdekelt semmi és senki sem. A pillanatnak éltem és annak, hogy
édes ajkai enyémeket kényeztetik. Percekig csókoltuk egymást, majd Derick
gyengéden végig simított először alsó, majd felső ajkamon ezzel bebocsájtást
kérve számba. Nem haboztam sokáig, azonnal megadtam neki az engedélyt. Nyelve
vad, de mégis érzékien táncolt enyémmel... Percekig csókoltuk így egymást,
azonban a levegőhiány végett képtelenek voltunk elszakadni egymástól. Alig
kaptam levegőt, bár ezt most a legkevésbé sem bántam, nem akartam távol lenni
tőle, érezni akartam őt, az érintéseit a csókjait. Mindent rózsaszínben láttam,
csak rá tudtam gondolni és a csókjára. A levegőt csak úgy kapkodtam, mellkasom
fel-le mozgott, szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Nem bírtam és nem is
akartam megszólalni, ezzel elrontva a pillanat varázsát. Szeretni akartam itt
és most. Nem érdekelt semmi se az idő, se a hely sem pedig a társaság. Azt
hiszem Ő is valami hasonlóra gondolhatott, mert a következő pillanatban
elkezdett húzni a lépcső irányába, majd fel az emeletre, meg sem állva az egyik
szoba ajtajáig. Derick szinte becsapta az ajtót mögöttünk, mikor átléptük a
helység küszöbét. Testét enyémnek nyomta, engem pedig az ajtóhoz préselt és
ismét megcsókolt. Vad volt és szenvedélyes. Kezei felfedező útra indultak és
ott simogattak ahol csak értek, felsőm alá is benyúlt és melleimet kezdte
kényeztetni... Ekkor azonban minden megváltozott. Derick egyre csak többet
akart én pedig megijedtem. Hirtelen változott meg körülöttem minden. Már nem
csókoltam vissza többé, már nem vágytam a közelségére, sokkal inkább a távolságra.
Azonnal kijózanodtam és mikor tudatosultak bennem a dolgok és nem akartam mást
csak szabadulni, de nem tudtam. Derick erősen tartott és nem eresztett, kezei
pedig még mindig a pólóm alatt matattak. Kicsit megpróbáltam távolabb lökni
magamtól, de nem igazán jött össze.
- Ne.. neh... - szóltam rá azonnal, mikor kezeivel elkezdte
felfelé húzni a pólómat.
- Mért? - kérdezte elcsukló hangon. Még mindig részeg volt
és ez a szemein is jól látszott. Tekintete még most is fátyolos volt az
alkoholtól.
- Mert nem akarom – válaszolt kérdésére, majd hogy jobban
megértse szándékaimat ellöktem magamtól.
- Dehogy nem, hisz látom rajtad. Te is épp annyira akarod,
mint én. - mondta, majd egész testével az ajtóhoz préselt.
- Nem, nem akarom – válaszoltam határozottan kissé sírós
hangnemben.
- De igen, és az sem érdekel, ha ellenállsz, akkor is az
enyém leszel - mondta, majd kezeit
enyémekre csúsztatta és kicsit megszorította őket, majd vadul csókolni kezdett.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ilyen az én formám két nap alatt kétszer akarnak
megerőszakolni, azt hiszem jobb lesz ha ki sem mozdulok otthonról, akkor talán
nem kell újra és újra átélnem ugyanazt a szörnyűséget... - gondoltam magamban,
majd erőt vettem magamon és egy határozott lökéssel ellöktem magamtól, a még
kissé kábult Dericket, majd hátra sem nézve kiszaladtam a szobából, majd le a
lépcsőn és megkerestem Sara-t. Barátnőm épp Peter-rel és Hilary-vel
beszélgetett egy-egy ital társaságában. Tudtam, hogy nem mehetek el csak úgy
szó nélkül, de abban is biztos voltam, hogy nem maradhatok itt. El kell mennem,
hogy minél távolabb legyek Derick Walker-től és az ő perverz vágyitól.
- Sara én... én haza megyek – mondtam azonnal barátnőmnek,
mikor elértem hozzájuk.
- De hát mért? Mi történt? - kérdezte aggódó hangon
- Semmi, de nekem most el kell mennem – mondtam, majd meg
sem várva válaszát eljöttem onnan. Mikor kilépte a ház ajtaján gyors futásba
kezdtem és meg sem álltam a házunkig. Nem érdekelt semmi sem, csak egyedül
akartam lenni és biztonságban érezni magamat. Mikor haza értem, azonnal
felszaladtam az emeletre, egyenest a szobámba, majd beérve oda, bezártam magam
mögött az ajtót, elterültem az ágyamon és sírni kezdtem. Könnyeim
megállíthatatlanul csorogtak végig arcomon, küzdeni próbáltam ellene, de nem
tudtam. Végül feladtam a harcot, érzelmeimnek pedig szabad utat engedtem, majd
órákon át tartó szenvedés után végül álomba sírtam magamat.
***
Reggel vagyis inkább kora
délután hangos dörömbölésre ébredtem, mely az ajtóm irányából jött. Nagy
nehezen és a sok sírástól duzzadt szemekkel felkeltem az ágyból, majd az
ajtóhoz sétálva elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam azt. Drága
bátyám állt velem szemben hideg, érzelemmentes arckifejezéssel. Egyedül szemei
mutatták ki valódi érzelmeit, melyen nem mások voltak, mint az aggodalom és a
harag.
- Na végre, hogy kinyitottad, már azt hittem, hogy be kell
törnöm. - mondta kissé mérgesen, de ez most egy cseppet sem zavartat.
- Így is majdnem megtetted, nem igaz? - tettem fel a költői
kérdést, de mikor szembetaláltam magamat Taylor gyilkos pillantásával, azonnal
elhallgattam.
- Ne humorizálj itt nekem húgi?! Mért jöttél csak úgy el?!
Mi történt, hogy ilyen hirtelen eljöttél és ami a legfőbb, mért néz ki úgy a
szemed, mint két paradicsom?! - kérdezte Taylor mérgesen, ám mégis aggódón. -
Duzzadtak és a színe akár, mint két érett paradicsomé. - mondta azonnal,
értetlen arckifejezésem láttán. - Szóval mi történt? - kérdezte még egyszer,
most már kissé nyugodtabban.
- Semmi... Nem akarok róla beszélni – válaszoltam, majd nem
törődve kérdő pillantásával, bementem a fürdőszobába, hogy egy kicsit rendbe
hozam magamat. Az nap délután csak úgy mint barátnőm, ő is rákérdezett
szomorúságom és zavartságom okára, de mind hiába, egyikőjüknek sem válaszoltam.
/Egy héttel később/
Ez volt életem legszörnyűbb és
egyben legrosszabb hete. Aznap este óta sok minden megváltozott. Taylor, Sara
és már a szüleim is együttes erővel próbálják kiszedni belőlem, hogy mi történt
velem, de mindhiába. Még most sem mondtam el nekik. Végtelenül megbántottnak és szomorúnak érzem magam és
ezt nem pont arra a bizonyos estére értem, amikor besokalltam, hanem az előtte
vallóra. És bár tudom, hogy Derick mindent, amit tett az alkohol és a drog
hatása alatt tette, de még sem vagyok képes megbocsájtani neki. Egyszerűen nem
megy, főleg azután, ami a bulit megelőző estén történt. Képtelen vagyok
elhinni, hogy akaratom ellenére megakart fektetni, mikor jól tudta, hogy már
csak az a pár érintés is, amit az a mocsok ejtett rajtam péntek este milyen rosszul
esett?! Tudta, mert elmondtam neki és még csak bele sem gondolt, hogy ez nekem
milyen rosszul esik. - gondolat menetemet a telefonom pittyegése zavarta meg,
mikor megszólalt ezzel felhívva a figyelmemet ara, hogy valaki beszélni
szeretne velem. Igazából semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy bárkivel is
beszéljek, de azért mégis elővettem a telefonomat, azonban, mikor észrevettem,
hogy a kijelzőn „Derick” neve van azonnal ki is nyomtam. Nem érdekelt se
ő, sem pedig a magyarázata. Teljesen tisztában voltam a dolgokkal és nem volt
szükségem arra, hogy ismét végig hallgassam, anélkül is tudtam, hogy mit
szeretne mondani. Még mindig emlékszem arra a napra, mikor a könyvesboltban épp
az egyik vásárlót szolgáltam ki, mikor megjelent ő.
„ - Kérlek Claire bocsájts
meg! - kért megbánó hangon Derick, miközben épp az egyik vásárlónak kerestem
egy könyvet. „Egy megsebzett lány élete” - ez volt a könyvcíme, melyet épp a
kezemben tartottam. Ironikus - gondoltam magamban, utalva ezzel az elmúlt pár
napomra.
- Nem Gondolod, hogy ezzel már egy kicsit elkéstél? -
kérdeztem megtört hangon, mert bár lehet, hogy megbántott, de még sem
haragudtam rá igazán, csak megbocsájtani nem tudtam neki.
- De igen és ebben igazad van, de aznap csak az alkohol és
a drog keveréke beszélt belőlem/ irányított. Sajnálom és a bocsánatodat kérem a
történtekért, de ahogy azt már a múltkor is mondtuk a múlton már sajnos nem
változtathatunk. Nem tudom, hogy mi ütött belém aznap este, de kérlek érts meg
semmit sem gondoltam komolyan és az összes tettemet megbántam, amivel
megbántottalak.
- Derick kérlek figyelj rám, mert csak egyszer mondom el.
Nem érdekel a magyarázatok. Pontosan tudom, hogy mi történt az nap este és hogy
teljesen kiszámíthatatlan állapotban voltál te is, de nem tudok megbocsájtani neked.
Úgy gondolom, hogy előbb gondolkoznod kellet volna és utána cselekedni... És ez
most nem csak rád, hanem rám is épp úgy vonatkozik. Az elején még én is
akartam, de utána már nem és te... - nem bírtam befejezni hangom elcsuklott,
szememből pedig egy kósza könny csepp csordult ki.
- De az alko... - nem hagytam, hogy befejezze. Azonnal a
szavába vágtam.
- Ne mentegetőzz! Nem érdekel! Pontosan tudom, hogy minek a
hatása alatt voltál akkor, de úgy őszintén, mikor nem vagy? Az életed csak a
piálásról, a drogról és a haverokról szól! Nem gondolod, hogy ideje lenne
megváltozni és normális életet élni, rendes barátokkal és viselkedéssel? -
kérdeztem, de őszintén szólva választ nem vártam.
- De igen... - suttogta maga elé, én pedig alig hittem a fülemnek.
- Csak így nyerhetem el a bocsánatodat, ha megváltozom.
- Talán, de még akkor sem biztos- közöltem vele érzelem
mentes hangon, majd ott hagytam és visszaálltam a pult mögé.
Azóta a nap óta nem
próbálkozott többé, egészen a mai napig. Éreztem, hogy a torkomban hatalmas
gombóc keletkezik és legszívesebben elbőgném magam, de nem akartam, hogy
szüleim és testvérem még jobban aggódjanak miattam, ezért úgy döntöttem, hogy
elmegyek itthonról. Gyorsan felvettem egy kardigánt, majd cipőt húztam a
lábamra és elindultam egy olyan helyre, ahol már évek óta nem voltam a közös
helyünkre, mert úgy éreztem, hogy most csak ott tudok megnyugodni. Siettem,
már-már szinte futottam és ennek köszönhetően szerencsére hamar oda is értem.
Mikor elértem a parkhoz egy pillanatra megtorpantam és azt kérdeztem magamtól,
hogy Biztos ezt akarom? Biztos
voltam magamban és abban is, hogy most erre van szükségem, így tehát nem
törődve kicsiny aggályaimmal melyek arról szóltak, hogy Mi van ha újra
találkozom azzal a pasassal?! Beléptem
a park területére és futni kezdtem, egészen addig a helyig, ahova régen mindig
kijártam. Egy ideig a járdán mentem, majd letérve arról beléptem a fák sűrűjébe
és bebotorkáltam egészen addig a pontig, ahol a bokrok és fák ritkulni nem
kezdtek. Azonban, mikor kiértem a kis „rétre” melyet a különféle fák és bokrok
körbeöleltek meglepődve vettem észre, hogy rajtam kívül más is ott van. Egyből
felismertem azt a személyt, ki nem messze tőlem egy fa alatt üldögélt, fejét
szomorkásan lehajtva. Először csak úgy szimplán elakartam menni, de úgy éreztem
az most nem lenne helyes döntés, ezért fogtam magam és egy kicsit beljebb
merészkedtem.
- Mi a baj? - kérdeztem lágy hangon, ezzel felhívva magamra
a figyelmét. Nem szólalt meg, csak rám nézett, de nem mikor fejét felemelte egy
kisebb sokk ért. Arca és egész teste tiszta seb, s vér volt. Szemei lilák,
szemöldöke csak úgy mint ajkai széle felrepedt és véres. Teste 80%-án kék,zöld,
s lila foltok éktelenkedtek. Nem értette ennek miértjét, s leginkább azt, hogy
mi történt vele. Még soha életemben nem láttam őt ilyen állapotban. - Mi
történt? - kérdeztem ismét mikor végre sikerült felocsúdnom a kezdeti sokkból.
- Semmi – válaszolta tömören. Tudtam, hogy ez nem semmi,
hisz, akkor nem nézne így ki.
- Mi történt? - kérdezte ismét
- Semmi – válaszolta még egyszer, majd felállt és hátat
fordított nekem.
- Nem hiszem el – hangom határozottan és keményen csengett.
- Pedig tényleg nem történt semmi olyan, ami téged
érdekelne és most kérlek menj el, hagyj magamra. – vágta hozzám, most már ő is
kemény hangnemben, majd a kis tavacskához sétált és leült annak szélére.
- Derick! - hangomra kissé összerezzent, de tartotta magát
– Tudom, hogy történt valami és Istenemre esküszöm, hogy addig innen el nem
megyek, míg ki nem szedem belőled, hogy mi történt veled!
- Tényleg tudni akarod, hogy mi történt? - kérdezte feszült
hangon, még mindig háttal állva nekem.
- Igen- hangom határozott volt, de mégis kíváncsi
- Te történtél velem!
- Hogy? - kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam, hogy hogyan
is érti ezt.
- Jól hallottad. Meg változtam, csak miattad és csak azért,
hogy megbocsájts nekem. Lemondtam mindenről, az alkoholról, a drogról és a
haverokról. Ők tették ezt velem Lucas és a többiek. Nem tudták elfogadni, hogy
új életet akarok kezdeni és ott akarom hagyni őket.
- Édes Istenem... - suttogtam magam elé a hallottak után. -
Ez.. ez most komoly? - kérdeztem kételkedve
- Igen. Elszeretném érni, hogy megbocsájts nekem, de
beláttam, hogyha nem változom meg sosem bocsátasz meg. Sajnálom azt, amit
tettem. Hülye voltam, de akkor és ott nem tudtam, hogy mit teszek. Sajnálom,
mindent sajnálom. Minden egyes rossz cselekedetemet, amit elkövettem ellened. -
sorolta végig szinte levegő vétel nélkül. Alig hittem a fülemnek, nem tudtam
felfogni azt, amit az imént mondott. - Claire! Kérlek bocsájts meg és kezdjük
tiszta lappal. - kért könyörgő hangon, majd felém fordult.
- É..én... Nem is tudom, hogy mit mondhatnék most –
motyogtam össze vissza, mert tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tennem.
- Kezdetnek talán annyi is elég, hogy megbocsátasz vagy
sem?! - ajánlotta egy nagyon halvány mosollyal ajkain. De nekem nem volt elég
ennyi. Tudnom kell!
- Ezt tényleg értem tetted, a bocsánatomért? - válasz
helyet csak halványan bólintott egyet. Nem tudtam megszólalni, nem volt hozzá
elég erőm. Válasza, bár csak egy erőtlen bólintás volt, mégis szívemig hatolt.
Úgy éreztem, hogy menten odarohanok hozzá és megcsókolom őt, de sajnos ezt most
nem tehettem. - Rendben megbocsájtok! - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében
- Azonban sajnos el kell, hogy mondjam mi nem lehetünk barátok. Sajnálom. - mondtam neki bűnbánó hangon, mélyen a
szemébe nézve. De ott nem láttam mást csak fájdalmat, szomorúságot és talán
némi értetlenséget is.
- Mért? - kérdezte erőtlen hangon – Hisz, mint azt te is
láthatod megváltoztam és ha kell még jobban megváltozom csak... - mondta és
mondta, de már nem bírtam tovább.
- Mert... - kezdtem, majd mellé sétáltam és folytattam –
már nem tudnék rád csak barátként tekinteni. Sajnálom, de én már nem csak
szimpla barátságot érzek irántad – vallottam be neki mélyen a szemébe nézve.
Mikor mondandómat befejeztem, fejemet lehajtottam, hogy zavaromat némiképp
enyhíteni tudjam.
- És ha én nem akarom, hogy CSAK barátként tekints rám? -
kérdezte erőteljesen megnyomva a CSAK szót.- Ha azt mondom, hogy én is
többet érzek irántad szimpla barátságnál? -
Kérdezte megint. Erre azonnal felkaptam a fejem és értetlenül néztem rá.
- Szeretlek Claire, mióta csak megláttalak abban a könyvesboltban, sőt talán már
régebb óta. Ezt sajnos nem tudom, mert egy balfasz voltam és képes voltam ott
hagyni téged és a többieket csak azért, hogy aztán az életemet a drognak, az
alkoholnak és a haveroknak szenteljem. Sajnálom – mondta, majd olyat tett amire
most a legkevésbé sem számítottam. Kezeit derekamra csúsztatta, majd gyengéden
magához rántva, egy édes csókot nyomott ajkaimra.- Szeretlek Claire, mindig is
szerettelek.
- Én is szeretlek téged! - vallottam meg neki érzéseimet,
majd most én nyomtam csókot ajkaira,
karjaimat nyaka köré fontam és szorosan hozzá bújtam. Ekkor és ott, abban az
pillanatban, számomra minden megszűnt létezni, csak ketten voltunk. Ő és én,
senki más csak mi ketten. És végre biztonságban éreztem magam. ott az ölelő
karok között, melyek számomra a megnyugvást, az otthont és a szerelmet
jelentették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése