2011. november 23., szerda

Beky novellája


Döntések ára
 
  Minden attól függ, hogy hogyan döntesz. Egy rossz döntés megváltoztathatja a jövődet és te még csak nem is tudsz róla. Csak egy döntés, ennyi kell ahhoz, hogy talán minden elvesszen, mi oly’ fontos számodra. Valóban így volna, csak ennyi kell ahhoz, hogy minden megváltozzon és a boldogsá, mit eddig éreztél, elvesszen? Talán.
- Lana – szólt valaki, miközben kopogott az ajtón. Rögtön tudtam, hogy ki az.
- Gyere – szóltam, nem túl hangosan, majd az ajtó felé fordultam. Az ajtó kinyílt, és ott állt Ronnie, a legjobb barátnőm. Már kiskorom óta ismerem, azaz 20 éve.
Hosszú szőke haja egyenesen lógott vállaira. Szemei fényesen csillogtak. Vékony testalkatú, éppen ezért a rajta lévő ruha roppant jól állt neki. Rámosolyogtam, közben megannyi vidám emlék jutott eszembe a gyerekkorunkból. A vidámpark, ahova a szüleink vittek el. Akkor még Ronnie édesapja is élt. Vagy a park, ahol gyerekek lévén a galambokat hajkurásztuk, olyan nagy élménnyel, hogy a tóban kötöttünk ki. Persze a szüleink majdnem szívrohamot kaptak, de mi csak nevettünk.
- Hát te hova öltöztél ki ennyire? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Tudod, nem rég hívott Jeremy és megkérdezte, hogy volna-e kedvünk lemenni? – mosolygott folyamatosan. Jeremyvel, már vagy két hónapja ismerik egymást, de még mindig nem járnak. Pedig biztos vagyok benne, hogy mindketten többet éreznek egymás iránt a puszta barátságnál.
- Szóval, akkor kezdjek el öltözködni? – kérdeztem, de valójában már tudtam rá a választ.
- Igen – mondta határozottan. Én csak mosolyogva csóváltam a fejem, majd Ronnie-val a nyomomban a szekrényemhez léptem. Sokáig gondolkoztunk azon, hogy mit vegyek fel. Végül a választás egy szoknyára esett és egy mélyen kivágott fehér felsőre. A hajamat kiengedve hagytam. Miután mindennel elkészültem, elköszöntünk anyától, majd Ronnie autójába ülve indultunk le a partra. Lévén, hogy nem laktunk messze, hamar odaértünk. Meglepően sokan voltak. A zene hangosan dübörgött, a fiatalok már kicsit sem voltak józan állapotban. Ugrándoztak, ami szerintem táncolás akart lenni. Ronnie meg sem állva ment a pulthoz, ahol egy 1000 wattos mosollyal Jeremy várta a barátnőmet. A tömegen áthaladva azonban egy olyan embert pillantottam meg, akitől a szívem hevesebben kezdett el verni. Ezt a férfit elég rég óta ismerem. Eleinte nagyon jóba voltunk, de pár éve valami megváltozott, egyre kevesebbet találkoztunk és sokszor láttam a város rosszfiúival együtt lógni. Végül ott lyukadtunk ki, hogy már nem is beszélgettünk. Sokan tudták, hogy miket csinál a bandával együtt, de eddig még nem kapta el őket a rendőrség. Szerencséjükre. Wen Miller-nek hívják őt, aki már jó pár éve meghódított. Viszont az, ami történt ráébresztett arra, hogy talán jobb is, hogy nem alakult ki semmi a mi kapcsolatunkból. Ami azonban meglep, hogy körülbelül egy hónapja már mindig körülöttem legyeskedik. Bevallom, ez belül tetszik is, azonban nem szeretnék egy olyan pasival járni, aki bűnöző. Gondolatmenetemből Jeremy szakított ki.
- Szia Lana, jó téged is látni – kacsintott rám, de szemei már vissza is tértek Ronnie-ra, aki csak zavartan lesütötte a tekintetét amint ezt meglátta.
- Mit adhatok a szép hölgyeknek? – mosolygott tovább.
- Én egy koktélt kérek. Rád bízom, hogy milyen legyen. – Mondtam.
- És te Ronnie?
- Én is azt, amit Lana.
Jókat beszélgettünk. Az alkohol kezdett a fejünkbe szállni, és meghozta a hatását. Egyre felszabadultabbak lettünk. Mire feleszméltem, a barátnőmmel már a táncparketten álltunk és csak úgy, mint a többiek, mi is ugráltunk és a csípőnket ráztuk. Néha Jeremy-re néztem, aki vággyal és szerelemmel teli szemekkel bámulta Ronnie-t. Ő is elég sűrűn nézett felé. Szerintem én lennék a legboldogabb, ha összejönnének. Azonban, ahogy a pult felé néztem megláttam Went és a bandát. Ő persze engem nézett. Nem értem, hogy akkor most mit is szeretne tőlem.
- Látom Wen megint megtalált – próbálta túlordítani a hangos zenét barátnőm. Én csak rámosolyogtam.
- Igen, meg – mondtam.
- Miért nem beszélsz vele? - nézett rám kíváncsian.
- Tudod jól, hogy miért nem.
- Gyere – ragadta meg a kezem majd elkezdett kifelé húzni a tömegből. Még Wen-re néztem, aki szintén engem nézett. Szívem felgyorsult és egy furcsa érzés járta át a testem, amit nem lehetett megmagyarázni.
Ronnie még mindig húzott maga után, egészen le a partig, ahol már nem volt olyan nagy zaj így nyugodtan tudtunk beszélgetni.
– Tudod, szerintem mielőtt ítélsz meg kellene vele beszélned a dolgokat.
- De te is jól tudod, hogy miket csinálnak – néztem rá és láttam az arcán, hogy pontosan érti, mire gondolok.
- Tudom, de szerintem jobb lenne, hogyha beszélnél vele, ahogy ezt már az előbb is mondtam. Ha jól tudom, már pedig jól, akkor te még mindig szereted – nézett rám mindentudóan. Valóban így van, még mindig szeretem. Amikor megismerkedtünk teljesen más volt. Egyetemre járt, besegített a családi cégnél, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Már nem jártunk el sehová és egyre ritkábban találkoztunk. Belekeveredett egy bandába, ahová nem kellett volna neki tartoznia, hisz ő nem bűnöző, aki kocsikat lop és kifoszt különböző boltokat. Elváltunk, én próbáltam őt hívni, de már fel sem vette. Elmentem nyaralni és mindvégig abban reménykedtem, hogy mire visszajövök, minden megváltozik és ugyanolyan lesz, mint azelőtt. De nem így történt. Visszatérve szembesültem csak azzal, hogy az a Wen akit én ismertem már nem létezik. De még mindig szeretem, az érzéseim cseppet sem múltak el, és még mindig felgyorsul a szívem, hogyha meglátom, az a furcsa érzés is elárasztja testem. Talán, ha akkor lezártam volna magamban mindent, akkor már el tudtam volna engedni és nem fájna ennyire a hiánya akkor, ha meglátom. 
- Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. - Néztem magam elé miközben az újammal a homokba rajzolgattam.
Egy döntés mely, nagy teherrel bír. Egy döntés mely megváltoztat mindent. Ilyenkor azt kívánjuk, bár látnánk a jövőt, hogy tudjuk, hogyan döntsünk, de ez lehetetlen. Nincs más lehetőség, csak az, ha a szívemre hallgatok és reménykedem abban, hogy jól döntök. Ekkor még nem is sejtettem, hogy e- döntésen mennyi minden múlik.
– Csak adj neki egy esélyt – mosolygott rám barátnőm. Most már tudom, hogy mit fogok csinálni.
 – Köszönöm - öleltem át Ronnie-t. Annyi mindent köszönhetek neki, ha ő nem lenne, nem tudom, hogy én most hol lennék. Néha még jobban ismer, mint én saját magamat.
- Nincs mit – ölelt ő is vissza.
 – Na gyere, menjünk vissza bulizni. – Felálltunk, majd miután leporoltuk magunkat visszamentünk a pulthoz, Wen már nem volt ott, nagy sajnálatomra, de lehet, hogy a sors is azt akarja, hogy ne találkozzak vele.
– Jó a buli, nem? – kérdezte Jeremy, miközben odakönyökölt a pultra. Ronnie csillogó szemekkel bámulta. Látszik rajta, hogy szerelmes belé és hogy teljesen odavan érte.
 – Tényleg jó – mondtam, amire Ronnie csak bólintott egyet, minthogyha itt sem lenne.
 – Kértek valamit? – kérdezte meg Jeremy, de szemét le sem vette barátnőmről. Milyen jó lenne, hogyha ők is összejönnének és én is Wen-nel, akkor mehetnénk dupla randira. Te jó ég, miken gondolkodok én, jobb lesz, hogyha leállítom magam. De az valóban jó lenne, hogyha megosztanák egymással az érzéseiket.
 – Igen azt, amit az előbb mondtam - Ronnie is azt kért, amit én, majd elszakítva pillantását Jeremy hátsó fertályáról fülembe súgta, hogy mindjárt jön, csak kimegy a mosdóba. Én mosolyogtam ezen. Mindig is jó tanácsokat tudott adni, de magának valahogy ez sosem sikerült. Ideje, hogy most én segítsek rajta.
- Hát Ronnie hova tűnt?  - kérdezte Jeremy az italainkkal a kezében.
– Mosdóba ment. - Mondtam majd beleszürcsöltem a most már előttem levő koktélomba.
 – Tudod valamit nem értek. Látszik rajtad, hogy többet érezel iránta, mint barátság, akkor miért nem közelítesz felé? – Kérdésem valószínűleg meglepte, mert igen csak megdöbbent arcot vágott, majd pár percnyi halogatás után megszólalt.
– Mi van, ha ő nem érez irántam semmit? – nézett rám.
– Ha nem kérdezed meg, akkor sohasem fogod megtudni, legyél bátor. – mondtam neki, de a végét szinte már a táncparkett közepéről. Jeremy csak értetlenül nézett rám, én viszont csak rámosolyogtam, majd tovább lépkedtem. Csakhogy mindez háttal történt, valakinek nekimentem. Hogyha az a valaki nem kap el, akkor a földön kötöttem volna ki. Persze a poharam tartalma a ruhámon kötött ki, amitől egy kicsit pipa is lettem, azonban én voltam a hibás és amint megláttam, hogy ki tart meg, a maradék dühöm is elszállt és helyét boldogság, meglepettség és legfőképpen szerelem vette át. Ugyanis Wen kezei között voltam nagyon is közel az arcához. Barna szemei elkábítottak és egy percre azt sem tudtam hogy hol vagyok.
– Sa..sajnálom próbáltam meg kinyögni egy értelmes szót, miközben Wen talpra állított.
– Semmi baj – mosolygott rám, istenem a mosolya...
– A francba - mondtam miközben a ruhámra néztem, majd elindultam a mosdó felé. Ha kiöblítem, akkor biztos, hogy nem marad benne, legalábbis remélem. Ez a kedvenc felsőm. Beszaladtam a mosdóba és mivel senki nem volt bent lekaptam a felsőmet, majd gyors a víz alá dugtam, csak arra nem számítottam, hogy Wen utánam jön. Nem voltam előtte szégyenlős, hiszen látott ő már ennél kevesebb ruhában is, de az arcomon mégis megjelentek a piros rózsák.
 –  Sajnálom - jött oda mögém és szinte a fülembe súgta ezt az egy szót, amitől megborzongtam. Megfordultam, csakhogy ő szinte már a testemnek simult, egyik kezét a falnak támasztotta a fejem mellett, majd így hajolt közelebb hozzám. Volt még annyi erőm, hogy a csapot elzárjam, de szemeimet nem vettem le róla. Egyre közelebb hajolt és én nem tudtam, hogy most mit csináljak, az lenne a helyes, hogyha ellökném magamtól és elmennék, de ezt nem tudom megcsinálni. A bűvkörében voltam, amiből nehéz kiszabadulni. Szája már szinte súrolta az enyémet, legszívesebben már rég megcsókoltam volna, de mi lesz azután?
Mielőtt ez megtörtént volna kinyílt az ajtó és belépett rajta az egyik bulizó kicsit sem józan állapotban. Wen, amikor kinyílt az ajtó hátrább lépett, így volt időm előkapni a táskámban tartott tartalék felesőm. Rájöttem, hogy soha sem árt, ha van egy tartalék. Belegyűrtem a vizes pólót, majd már rohantam is ki.
- Lana… Lana várj – halottam a hátam mögül Wen hangját, de lépteimet csak még jobban megszaporáztam. Majd eszembe jutott az, amit Ronnie mondott. Lehet, hogy meg kellene hallgatnom. Megálltam, majd vártam, hogy beérjen.
– Beszélnünk kell – nézett rám kérlelően. A szemeiben valami olyasmit láttam, amit már régen nem. Lehet, hogy nem kellene vele beszélnem hisz ő egy tolvaj, de a szívem azt súgta, hogy most itt az alkalom és ezt meg kell ragadnom. Csak bólintottam egyet mire megfogta a kezem, majd elkezdett húzni. Keze nyomán a bőröm bizsergett és egy kicsit gyorsabban kezdtem el venni a levegőt. Értetlenül néztem, de mivel ezt nem látta ezért megkérdeztem.
– Mégis hová megyünk? – de válasz helyett csak tovább húzott. A parkolóban jártunk, amikor meg állt egy nagy kocsi előtt, majd kitárva az ajtaját finoman betessékelt. Miután ő is beült, becsukta az ajtót. Ismét értetlenül néztem, hiszen nem tudtam, hogy mit is keresünk a kocsijában. De valahol örültem is, hisz ismét olyan közel kerülhettem hozzá, mint már régen.
 – Lana meg szeretném magyarázni azt, hogy mi miért történt. – Nem akartam hallani hangosan is, amit gondolatban már tudtam, nem akartam hallani, hogy nem vagyok elég jó neki, és hogy már nem szeret. Tudtam, hogyha ezeket meghallom, akkor már minden elveszett.
- Ne, kérlek, nem akarom hallani, hogy mennyire nem vagyok hozzád való, és hogy utálsz és azért hagytál el. Kérlek, ne mond ki hangosan, akkor inkább ne is beszéljünk egymással úgy min...- mondtam volna tovább, de kezét számra téve hallgattatott el. Szemei ragyogtak és mélyen az enyémbe nézett, ezzel mindent elfelejtetve, amit eddig mondani akartam neki.
- Ilyenről szó sincs, olyan buta vagy – mondta majd kezeit lecsúsztatva számról egyre közelebb hajolt. Bennem az izgalom a tetőfokára hágott. Oly régóta vártam már ezt, hogy újra érezhessem ajkai ízét. Majd minden megszűnt létezni, amikor ajkai megérintették enyémet, ezzel lassú táncba hívva azt. Mintha megannyi tűzijáték durrogna az égen, szívem egyre gyorsabban kalimpált. Kezeim bátortalanul hajába túrtak, s reménykedtem benne, hogy ez nem csak egy álom, amiből mindjárt felébredek. De ez nem így történt és meggyőződtem arról, hogy ez a valóság és most tényleg itt ülök Wen-nel a kocsiban. Ő elhúzódott hisz már szinte levegőt se kaptunk, habár engem ez sem zavart. Bár tudtam jól, hogy van mit megbeszélnünk.
– Habár nehéz erről beszélnem mégis tudom, hogy el kell, hogy magyarázzam neked mit miért is tettem – nézett mélyen a szemembe. – Amikor minden megromlott az azért volt, mert kiderült, hogy anya rákos. – A szemeibe csak fájdalmat láttam. - Úgy éreztem, hogy nem bírom ki. A szüleim mondogatták, hogy minden rendben lesz, de még ők maguk sem hitték el. Tudtam, hogy mi lesz és egyszerűen valahogy nem tudtam felfogni. Ekkor kezdtünk el eltávolodni. Nem akartam, hogy így láss, egy szenvedő gyenge embernek. Belekeveredtem olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna, de valahogy muszáj volt elnyomnom magamban. Egyik nap azonban apa hívott, hogy anya meghalt – mondta és a szemei csak úgy, mint az enyémek könnyesek voltak. Hogy lehet az, hogy én erről nem tudtam? Csak magamra gondoltam, egy önző alak vagyok.
– Én erről miért nem tudtam? – kérdeztem.
- Ha jól tudom, te akkor éppen nem voltál a városban - mondta miközben letörölte a könnyeimet.
– Melletted kellett volna lennem. Én meg önző módon magamra gondoltam.
– Kérlek, ne hibáztasd magad. Akkor lehet jobb is, hogy nem voltál ott, hisz csak rajtad vezettem volna le a feszültséget még akkor is, ha még mindig szeretlek. – Az utolsó szó az, amire vágytam, amiről álmodtam, és amiről reménykedni se mertem, hogy hallom még a szájából. És mégis halottam. Szemeim felcsillantak és boldogan néztem rá.
– Most ezt komolyan mondtad? – néztem reményteljesen.
– A legkomolyabban - mosolyodott el. – A nyakába ugrottam, amitől az ajtónak nyomódott és úgy csókoltam tovább ott, ahol értem. Annyira boldog voltam, és mindezt Ronnie-nak köszönhetem. Ha ő nincs, akkor talán ezeket még mindig nem tudnám.
– Szóval, akkor már nem haragszol? – nézett rám félve, de szerintem már tudta a válaszomat.
- Persze hogy nem, szeretlek – csókoltam meg ismét. El sem tudom hinni.
– Tudod nagyon hiányoztál már és talán én vagyok a legszerencsésebb férfi, hogy még nem találtál valakit helyettem. – Nézett rám. Egyszerűen nem tudtam betelni  vele. Olyan furcsa, hogy most itt van velem.
– Ki fogok lépni a bandából és soha többé nem fogok őrültséget csinálni. – Ölelt át szorosan. Odabújtam hozzá és az arcom a nyakába fúrtam, beszippantottam édes illatát.
– Szerettelek volna én is megkérni erre, de úgy gondoltam, hogy nincs hozzá jogom. Én szeretlek úgy, ahogy vagy és nem érdekel semmi más. – Néztem fel az arcára.
– Ezentúl szeretném, ha elmondanád a véleményed, te mostantól az életem része vagy. – nézett rám. Jól estek a szavai és tényleg úgy éreztem, hogy az, amit mond igaz is.
– Ha kilépek a bandából, akkor minden olyan lesz, mint régen volt. – Lelkesedett fel és öröm volt nézni, hogy boldogságtól csillog a szeme. Éppen mondani szerettem volna valamit, amikor bekopogtak a kocsi ablakán. Elhúzódtam Wen-től, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Amikor kiszálltam öt idegen fiú állt előttem.
– Á haver, már mindenhol kerestünk – szólalt meg egy igen furcsán kinéző srác, olyan 24 éves lehetett. Szemei pirosak, haja fekete, arca borostás. Az biztos, hogyha egy sötét utcán ő jönne velem szembe, visszafordulnák, de most, hogy itt van Wen nincs félni valóm.
– És ki ez a szépség? – nézett rám – hangjából lehetett hallani, hogy nem józan. Mielőtt azonban Wen vagy én válaszolhattunk volna egy másik szólt közbe.
– Már értem, hogy miért tűntél el. – Mért végig egy szőkés-barnás hajú fiú. Valamivel jobban nézett ki, mint a másik, de rajta is lehetett látni, hogy nem józan, ahogy a többieken is.
– Srácok had mutassam be nektek Lana Gray – t, ő a barátnőm. –Mosolyodott el, majd összekulcsolta a kezünket. Melegség járt át és az a furcsa megmagyarázhatatlan érzés. Lana ők itt Tim – ő volt az aki először megszólalt – Chris – ő volt a második aki hozzánk szólt – Kevin – mutatott egy szintén szőke kékszemű fiúra. – Zack és végül Jack.
– Sziasztok – mosolyogtam, miközben intettem.
– Szia – köszöntek egyszerre. Idegesített, hogy mindenki engem bámul, de nem nagyon tudok mit tenni ellene.
– Tim, valamit meg kell beszélnünk – nézett rá komolyan Wen.
– Mond csak – de még beszéd közben is engem nézett. Valószínűleg ezt Wen is észrevette, mert elém ált.
– Kilépek a bandából. –Ahogy ezek a szavak elhagyták Wen száját úgy változott meg minden. A fiúk mind Timre néztek, valószínűleg ő lehetett a bandavezér és minden tőle függ. Tim, tekintetét Wen-re kapta, majd egyenesen a szemébe nézett. Szemei szikráztak. – Nem! Nem lépsz ki. – mondta határozottan.
 – Ezt nem te döntöd el, ha ki akarok lépni, akkor kilépek – vált egyre dühösebbé Wen is.
- Azt mondtam, hogy nem -  lépett egyet előrébb Tim, amire a fiúk is léptek egyet. Wen viszont jobban magamögé húzott. Érzem, hogy ebből nem sül ki semmi jó.
 –Wen nem léphetsz csak úgy ki, amikor megjelenik valami liba. – mondta Kevin. Szerintem itt szakadt el Wen-nél a cérna. Mint egy oroszlán úgy támadt rá Kevinre, a ruháját megfogva húzta közelebb magához.
– Még egyszer ne merj ilyet mondani. És nem érdekel, hogy ki mit gondol vagy mond, én kiléptem.
- Tudod jól, hogy nem léphetsz ki, tartozol ennyivel, mi befogadtunk a bandába, te meg egy hülye tyúk miatt kilépsz. - Ragadta meg Tim is Went, majd a kocsinak nyomta. – Wen ellökte magától majd behúzott neki egyet. Megijedtem. Nem akarok verekedést, még a végén megsérülne, de ez elkerülhetetlen volt. Tim nem hagyhatta ezt szó nélkül, ezért ő is megpróbálta megütni Went. Valószínűleg nem csak én gondoltam úgy, hogy nem kéne verekedni. Ha jól láttam Kevin és Zeck megragadta Tim-et míg a másik három Went. Én közéjük álltam.
- Elég legyen. Wen gyere. Még csak meg sem érdemli, hogy rá pocsékold az időt. – Látszott, hogy kezd kitisztulni a feje.
- Igazad van. – Nézett még mindig dühösen, majd kézen ragadt és elkezdett maga után húzni.
– Ezzel itt még nincs vége. Ezt nem úszod meg csak így. – Mondta fenyegetően Tim, de mi nem álltunk meg, hanem tovább haladtunk. Wen-re néztem, akin látszott, hogy nagyon fel van dúlva. Mikor már kellő távolságban voltunk a többiektől megalítottam őt, majd magam felé fordítottam.
– Jól vagy?
– Nem, senki nem mondhat rád ilyet. – Nézett és a szemeiben ott csillogott a harag, a féltés és a szerelem.
– Semmi baj, nyugodj meg, most már kiléptél. Ennyi volt, majd elkerüljük egymást. – közben tovább haladtunk a part felé, majd amikor odaértünk, leültünk. Olyan gyönyörű volt, ahogy a hold fénye megvilágított mindent.
– Tudod, Tim nem adja fel és mindig eléri a célját. Félek, hogy valami baromságot fog csinálni és valaki megsérül - nézett rám jelentőségteljesen.
– Engem ne félts, én tudok magamra vigyázni. – Mosolyogtam rá, majd közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Elfeküdtünk a homokban és úgy öleltük és csókoltuk tovább egymást. Elmondhatatlan az-az érzés, amikor van valakid, akit szeretsz, aki mindennél fontosabb számodra, és akiért mindet odaadnál.
–Szeretlek. – mondtam miután ajkaink elváltak egymástól.
– Én is – ölelt meg, majd újra elfeküdtünk a homokba. Éreztem, hogy feszült és tudtam, hogy Tim miatt ilyen és lehet, hogy nem is ok nélkül. Majd hirtelen eszembe jutott valami és felpattantam.
– Elfelejtettem. Gyere – ragadtam meg a kezét majd elkezdtem húzni.
– Mégis hova megyünk? – nézett rám értetlenül.
– Ronnie-nak még el sem mondtam, hogy kibékültünk és, hogy együtt vagyunk. Tudod, ezt neki köszönhetjük. – Mondtam, mire értetlenül nézett rám. – Ha ő nem beszél a fejemmel, akkor most nem lennénk együtt.
– Akkor ezt nekem is meg kell köszönnöm neki. – Mondta, majd átkarolta a derekamat és egy puszit nyomott az arcomra. – Visszaérve a pulthoz még mindig ugyan olyan sokan voltak, ha nem többen, mondjuk még csak fél 11 van.
– Szia Jeremy. Ronnie hol van? – kérdeztem vidáman.
- Szia. Éppen téged keres, mert már elég régen eltűntél és aggódott, azt hiszem a parkoló felé indult. – mondta miközben rám mosolygott.
– Ú akkor megyek és megkeresem. – mondtam, majd Wen-nel együtt elindultunk. Valahogy rossz érzésem támadt, ezért gyorsabban kezdtem el szedni a lábam. Pár perc keresés után meg is láttam a barátnőmet amint éppen felém közelít. Már majdnem odaért hozzánk, amikor egy kocsi jelent meg mögötte. Reflektora bevilágított mindent. A rossz érzésem csak még erősebb lett. Ronnie elkezdett gyorsabban jönni felénk, amikor meglátta, hogy Wen-nel kézen fogva sétálunk. Arcára kiült a mosoly és boldogan szaladt felénk.
Az autó egyre gyorsabban jött és nem akart lefékezni. Tudtam, hogy mi fog következni mégsem tehettem semmit, arcomról lefagyott a mosoly.
– Ronnie vigyázz! - kiáltottam, de már késő volt, Az autó nem fékezett, nem kerülte ki, hanem egyenesen nekiment. Lesokkoltam, fejemben csak a mosolya volt, ahogy szaladt felénk boldogan. Az elhaladó kocsiban mellettünk, aki elütötte Ronniet nem más volt, mint Tim.
Nem törődve semmivel kiszakítottam kezem Wen kezéből. Meg sem állva szaladtam hozzá. Múlandó az élet és sohasem tudhatjuk, hogy mikor lesz vége, ezért minden napot úgy kell megélni mintha az az utolsó lenne. Könnyáztatta szemeimtől szinte már semmit sem láttam. Letérdelve mellé, úgy kezdem szólongatni.
 – Ronnie, Ronnie hallasz? Kérlek, mondj valamit. – elkezdtem zokogni, de nem szólalt meg, csak lassan kinyitotta a szemeit. – Kérlek Ronnie tarts ki, mindjárt jön a mentő.
- Valaki hívja a mentőket! - néztem fel és láttam, hogy nagyon sokan gyűltek körénk. Kétségbeesetten néztem vissza Ronnie-ra.
– Kérlek, tarts ki, nem hagyhatsz itt. - Szorítottam magamhoz. – Kérlek, tedd meg értem.
– Nem bírom már, fáj a fejem és álmos vagyok. – mondta alig hallhatóan. – Kérlek vigyázz magadra. – Már nem bírtam és hangos zokogásba kezdtem.
– Nem Ronnie, minden rendben lesz és felépülsz, majd megyünk négyes randira, és a vidámparkba csak kérlek, tarts ki. – Könyörögtem. – Nekem kellene most a helyedben lennem, minden az én hibám - szorítottam magamhoz.
– Lana ez nem a te hibád. Legyél boldog Wen-nel. És mond meg anyának és Jeremynek, hogy szeretem őket és hogy.. hogy majd vigyázok rájuk odafentről. Ígérd meg – nézett rám immáron könnyes szemekkel.
– Majd te megmondod - suttogtam a fülébe.
– Kérlek, mond meg. 
– Megteszem, de erre úgy sem lesz szükség minden rendben lesz – hol vannak már azok a nyavalyás mentők?
– Nem Lana, itt már nem lesz semmi rendben. Köszönöm, hogy mindig jó barátnőm és hogy testvérem helyett testvérem voltál – mondta, de a szemei elkezdtek lecsukódni. - Vigyázz magadra – mondta még, majd szemeit lehunyta.
– Nem Ronnie nem hagyhatsz itt, kérlek, maradj velem. – De nem válaszolt, szemei csukva maradtak és élettelenül feküdt az ölemben. Már hallottam a mentők hangját. Talán még van remény. A mentők amint megérkeztek, szaladtak ide hozzánk. Wen megpróbált elhúzni onnan.
– Ne, hagy, nem hagyom őt egyedül! – mondtam még mindig zokogva és Ronnie testét szorongatva.
– Így nem tudnak neki segíteni – próbált elhúzni ismét, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Felálltam, majd szorosan Wen-hez bújtam. Szorosan ölelt magához és most erre volt szükségem, hogy valaki velem legyen.
– Ssss nyugodj meg minden rendben lesz – dörzsölgette a hátam. Ronnie-ra néztem, akit a mentősök vizsgáltak. Élettelen teste ott feküdt és még a szívem is belesajdult a látványba. A rendőrök is megjelentek és kikérdeztek minket. Nem akartam elválni barátnőmtől egy percre sem, de tudtam, ha meg akarom bosszulni azt, ami vele történt, akkor mindent el kell mondanom, amit láttam. Miután ezzel is végeztünk rohantunk be Ronnie-hoz a korházba, ahol rögtön a recepcióhoz szaladtam.
– Jó napot, hol találom Ronnie Harrison-t? – szemeim valószínűleg vörösek lehettek és eléggé szétfolyhatott rajta a smink is, mert amikor felnézett a hölgy, elégé ijedt arcot vágott.
– Egy pillanat – mondta majd elkezdte nézni a gépét. Türelmetlenül doboltam a lábammal.
– Nyugodj meg! – súgta a fülembe Wen.
– Az intenzíven van – mondta azt a szót, amit a legkevésbé sem akartam hallani. Wen kézen ragadott, majd elkezdett felfelé húzni. Fent már vagy fél órája vártunk. Nagyon hálás vagyok Wennek amiért itt van mellettem és segít, nélküle nem tudom, mi lenne velem. Szorosan ölelt magához és vigasztalt. A könnyeim csak hullottak, amikor visszaemlékeztem a közös perceinkre, ami valójában mindkettőnk eddigi élete. Azokra a csínytevéseinkre, amiket a szüleink ellen követtünk el.
– Ne sírj, minden rendben lesz – törölte le Wen a könnyeimet. Hiába is szerettem volna optimista lenni mégis mindig ott lebegett szemeim előtt Ronnie élettelen teste.
 – Félek, mi van akkor, hogyha már..már.. – nem tudom kimondani. Egyszerűen az nem lehet. Megfizet az a rohadék mindenért.
– Sss nyugodj meg, ne is gondolj ilyenre, Ronnie erős és nem lesz semmi baja. – Épp hogy befejezte a mondatot, megjelent a doktor. Felpattantam Wen öléből, majd szaladtam is a dokihoz.
 – Hogy van Ronnie?
– Maguk a hozzátartozói?- nézett ránk kérdőn
 – Igen mi vagyunk azok.
 – Nos, amikor behozták leállt a szíve. –Ekkor nem bírtam tovább és sírva fakadtam. Wen-hez bújtam és úgy zokogtam. Nem.. az nem lehet.. Hiszen ő mindig olyan erős volt. Lehetetlen hogy nem élte túl… - A műtőben viszont mindent megtettünk, hogy visszahozzuk és sikerült is. Viszont sajnos Eltört a jobb lába, kisebb agyrázkódása van és a jobb kezén is megrepedt a csont. Most bevisszük az egyik kórterembe és akkor bemehetnek hozzá - Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és öleltem meg Went.  Pár perc múlva valóban hozták Ronnie-t és egy terembe tolták. Amint lehetett be is mentünk hozzá. Amikor bementünk még aludt, így csak leültünk az ágyára és vártuk, hogy felkeljen. Fél óra múlva elkezdte nyitogatni szemeit. Boldogság töltött el, hogy nincs semmi baja. Elmeséltük, hogy mi történt, mert nem nagyon tudta.  Beszélgetés közben csörgött Wen telefonja. A rendőrök voltak és azt mondták, hogy elkapták Timet és a bandáját. Boldogok voltunk. Jeremy is bejött Ronnie-hoz miután hallotta, hogy mi történt. Azonban mindketten meglepődtünk, amikor megcsókolták egymást. Boldogan bújtam oda Wen-hez és nézem őket. Ha valaki reggel azt mondja nekem, hogy még ma összejövök Wen-nel, akkor valószínűleg kiröhögtem volna. De mégis együtt vagyunk habár nem ment minden simán és Ronnie majdnem meghalt, mégis boldogok vagyunk, hiszen egy olyan ember van mellettem, akit imádok.
– Szeretlek – súgta a fülembe Wen, amire jólesően megborzongtam.
Én is téged. Mondtam majd még jobban hozzá bújtam és tovább figyeltük Ronnie-t és Jeremy-t ahogy boldogan ölelik egymást.
 
Egy héttel később:
-Wen, ezt még visszakapod. – töröltem le orromról a Wen által rám kent fagylaltot, miközben Ronnie és Jeremy mellettem nevettek. –Ti meg ne nevessetek ki, mert ti is kaphattok a bosszúmból – mosolyogtam rájuk gonoszan.
- Beteget nem illik bántani – mutatott Ronnie a járógipszére.
Meg amúgy is nem rajtad nevettünk csak.. éppen egy viccet meséltem Ronnie-nak – mondta Jeremy
-Aha, persze, én meg Szűz Mária vagyok.
Hát azt nem tudom, hogy Mária vagy e, de hogy szűz nem az biztos – Mondta Wen miközben hátulról átölelt és ajkaimhoz közelített.
-Ühüm.. – mormoltam miközben közelebb hajolt, majd mikor mál elég közel volt, a kezemben lévő fagyit az arcához nyomtam. Először döbbenet látszott az arcán, majd mind a négyen nevetésben törtünk ki. Jó, hogy tudunk nevetni a múlt hét szörnyűségei után. Pont ma van egy hete, hogy Tim elütötte gyerekkori barátnőmet, hál Istennek azonban nem történt komolyabb baj, Ronnie már egészen felépült, csak a lába van begipszelve, aminek azért van előnye is, legalábbis Jeremy szerint, ugyanis szinte mindig karjaiban cipeli Ronniet arra hivatkozva, hogy nehogy megsérüljön a lába, hiszen még nincs összeforrva a csont.
Ami viszont a leg meglepőbb volt, hogy kiderült, hogy Wen apukája, még a házassága elején egyszer félrelépet, amikor is összevesztek a feleségével, és ebből a félrelépésből aztán született egy gyermek. A gyermek neve nem más, mint Ronnie Harrison, a legjobb barátnőm.
 

2011. november 21., hétfő

Fontos!

Amint látjátok a nyolc novellából eddig négy van meg...hát akár hogyan számolom ez csak a fele :( 
Szóval kaptok még egy kis időt...hátha szoros volt a határidő, vagy nehéz a feladat. Viszont nem sokat adok!
Nov. 25.-én tényleg lezárom! És akik nem küldték azokat nagyon sajnálom majd, mert annak ellenére, hogy kaptak esélyt, még többen kiestek, és játszhattak volna...nem teljesítették a feladatot. Szóval elvették másoktól a lehetőséget.
Valószínűleg látszik, hogy kicsit mufurc hangulatom van.... :( de amúgy csak szeretném ha mind a 8 novella nálam lehetne és nyolc emberből választhatnék ki három győztest!
Szóval továbbra is várom a novellákat
Puszi
Tiszti

2011. november 20., vasárnap

Sarah Sparkle novellája


Hullámok

By Sarah Sparkle


Ahányszor csak erre az üveg ablakra nézek, az emlékek mint a szökőkút habjai törnek fel bennem. Kékes-zöldes színe, amely leginkább a tengerére emlékeztet, hullámzó mintát hagy az üres, fehér falon az ággyal szemben, és ahogy a tekintetem odatéved, mintha egy vízalatti világba csöppennék, ahol senki és semmi nem zavarja meg a nyugalmam.
De ez csak a látszat. A képzelet, hogy egyedül vagyok az örökkévalóságig, csak hiú ábránd. Az ajtó fél óránként feltárul, és számomra ismeretlen látogatók érkeznek.
Egy nő és egy férfi, talán középkorúak. Nem tudnám pontosan megmondani. Szemükben szomorúság csillan, ahányszor rámnéznek, de nem mondják soha, miért.
Azt mondják, elvesztettem az emlékezetemet. Mekkorát tévednek! Tudom, hogy ehhez a két emberhez semmi közöm, és tudom, hogy ha elveszítettem volna bármiféle emlékemet, akkor nem emlékeznék arra az estére.
De emlékszem. Minden egyes pillanat, ami abban az órában történt éles színekben pompázik a tudatoban, mint egy rossz horrorfilm. Csakhogy ezt a filmet nem tudom leállítani. Újra és újra lepereg a szemem előtt, mintha valaki örökös visszajátszásra állította volna az élet lejátszóját.
Tíz óra volt. A hideg, őszi estén a hold sem világított, és az elhagyott házban sem gyújtott senki villanyt. Nem volt rá szükségük, hisz amit ők terveztek, az minden csepjében a sötétséghez kötődött.
Pontosan érkeztünk. Keira félt. Ujjai ojan erővel szorították az enyémeket, hogy azok elfehéredtek. Mégsem szóltam rá. Talán titokban én is féltem, de ezt a világ összes pénzéért se vallottam volna be a barátnőmnek. Ő olyan kis naív, egyke gyerek volt, nem akartam elvenni tőle az érettebb, védelmező nővér képzeletét, ami neki soha nem adatott meg.
Mély levegőt vettem, és még egyszer, utoljára rápillantottam a telefonom kijelzőjére, hogy meggyőződjek arról, időben érkeztünk. Bár azt ígérték, nem kezdik el nélkülünk, azért nem akartam késni.
– Gyerünk! – adtam ki a parancsszót határozottan, és Keirát maga után vonszolva a sötét ház bejárata felé vettem az irányt.
A csengő éles hangja rémisztően hatott a kihalt utcán, de úgy tűnt, a házban senki nem hallotta, mivel pár perc elteltével sem érkezett senki, hogy beengedjen minket. Újra megnyomtam az apró, hideg fémgombot, de ezúttal sem érkezett válasz.
– Ta-talán nincs is itt senki – suttogta halkan Keira. Hangjából kiszűrődött a remény, de talán épp ez volt az, ami miatt döntésre jutottam.
Ujjaimat a hideg, vaskilincsre fontam, majd lassan, nagyon lassan lenyomtam.
Az ajtó halkan nyikorogva engedett a nyomásnak, és én gyorsan becsusszantam a résen. Keira követett, át éreztem, hogy kelletlenül. Fogai hangosan csattogtak, ahogy próbálta visszatartani a remegését.
Nem szóltam semmit, otthagytam az ajtó mellett, és tapogatózva elindultam arra, ahonnan valami fényt sejtettem. Tudtam, hogy Keira követni fog, de ha indenképp magammal rángattam volna, nem tett volna így. Nála makacsabb teremtéssel még nem találkoztam.
Mikor elértem az ajtót, ami mögűl a falakon táncoló fény szűrődött ki, bevártam Keirát, és csak azután löktem be az ajtót.
Ott ültek mind, szabályos kört alkotva három darab gyertya körűl. Rövidre vágott hajukon, mely a fajtájukat jellemezte, meg-megcsillant a halvány fény.
Mikor beléptünk, csak az egyikük fordult felénk, a többiek tovább ültek, csukott szemmel, mintha semmi sem történt volna. Matt odalépett elénk, karján két kötél lógott, amiket felénk nyújtott. Szó nélkül elvettük őket, és mikor én nyúltam a karja felé, éreztem, hogy a sötétben finoman végigsimít a hátamon.
Elmosolyodtam, de most nem volt itt az ideje a romantikának. Az majd csak ezután következett, mikor végre én is olyanná válok, mint ő, és nem kell félnem attól, hogy elveszítem.
Matt a körhöz vezetett minket, és a földre mutatva jelezte, hogy foglaljunk helyet. Engedelmesen leültünk a hat fiú közé, miközben a kötelet szorosan a csuklónk fölé csavartuk.
Mikor Matt is leült, a többiek, mint egy varázsütésre kinyitották a szemüket, és teljes lényükkel ránk fókuszáltak. Matt, mintha csak erre várt volna, odasétált  egy öreg komódhoz, és az egyik fiókjából egy hatalmas, éles kést vett elő.
Egy pillanatra – de csakis annyira – elöntött a félelem. Éreztem, hogy a jobbomon Keira már nem bírja sokáig, de nem törődtem vele.Kizártam az elmémből, hogy teljességgel Mattre és a feladatra tudjak koncentrálni.
Matt leült mellém, majd beszélni kezdett. Hangja kísértetiesen lengte be a szotát, mintha egy szellem lett volna, aki a túlvilágról intézi hozánk a szavait. Csakhogy a szavakat, amiket kiejtett, nem érthettem. Még nem.
A szavak lassan elhalkultak, és Matt felém fordult. Tudtam, mit kell tennem, már elmondták. Kinyújtottam az elkötött karom, és Matt tenyerébe fektettem. Matt lassan leszedte a szorítókötelet a csuklómról, majd hirtelen, mint egy kobra, lecsapott, és a fájdalmat már csak akkor éreztem, mikor a vöröslő vérem már patakokban folyt le a csuklómon.
Hallottam, ahogy Keira felsikolt mellettem, majd rohanó léptek zaja, és egy ajtó csattanása hallatszott. Keira elment. Akármennyire is fájt ez nekem, most nem tudtam arra fókuszálni. A fájdalom elviselhetetlenebb volt bárminél, amit eddig éreztem. Éreztem, ahogy a vér pumpálódik ki a szervezetemből, és a testem küzd ellene.
Lassan minden elhomályosodott, és tudtam, nem sokáig leszek képes magamnál maradni. Éreztem, ahogy Matt óvatosan hanyat fektet, majd az ajkai lágyan súrolják az enyémeket. Még ilyen állapotban is szédülés fogott el az érintésétől. Idáig még sosem jutottunk el! Erre vártam egészen azóta, hogy megláttam az utcán.
Az öröm azonban nem tudott visszatartai az eszméletlenségtől sem, és lassan belefordultam a sötétségbe.
Legközelebb már a kórházban ébredtem. Először a kék üvegablakot pillantottam meg, majd jobbra néztem, és a szívem hevesen dobbant. Matt ült ott. Először csak őt vettem észre, majd feltűnt, hogy ott ül mellette Keira is. Gyors pillantást vetettem a csuklómra, hogy lássam, valóban Matthez tartozom már. Azonban a csuklómon vastag, fehér kötés éktelenkedett, eltakarva előlem a bőröm látványát.
Örjöngve próbáltam letépni magamról, de Keira megállított. Olyan jósággal, olyan kedvességgel beszélt le róla, hogy úgy éreztem, nincs mégegy ember a világon, akit így szeretek. Talán csak Matt.
Mikor Keira elment, és egyedül maradtam Mattel, úgy éreztem, a szívem a kétszeresére gyorsul. Matt leült mellém az ágyra, és puha tenyerével arrébb simította a hajamat a homlokomról, majd lágyan megcsókolt.
Nem szóltunk egy szót sem, egyikünk sem akart beszélgetni. Ám mikor a férfi és a nő bejöttek, a kapcsolat kettőnk között hirtelen eltűnt. Matt gyors ígérete, mielőtt távozott, hogy még meglátogat boldogsággal töltött el, de nyugalmam azonnal emúlt, amint a nő mesélni kezdett.
A kék üvegtől falon táncoló, tenger hullámait idéző foltok tehát ezt hozzák fel bennem. Ezt, és nem lehet törölni, mert az az üveg ott van, és senki nem takarja le, hiába kérem. Az idegesség, ami elfog, valahányszor a férfi és a nő megérkeznek, nem múlik. A szívem csak akkor lassul le – vagy épp gyorsu fel -, mikor Keira és Matt meglátogatnak. Ők a családom. És akárki akármit mond, én emlékszem jól az életemre. Mert az az egy óra, az volt az életem. 

Minie95 novellája


Az érem két oldala: Minie95
Claire és Derick szerelme, mely még a legnehezebb akadályokat is képes legyőzni

Hűvös tavaszi reggel volt, mely ugyan úgy kezdődött, mint a többi. Mikor felébredtem furcsa érzés kerített hatalmába. Egy olyan érzés, mely azt sugallta, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Sose éreztem még ilyet és őszintén szólva nem is hittem abban, hogy bekövetkezhet, de ez még sem így lett. Egészen addig a pillanatig, míg délután meg nem érkeztem abba a könyves boltba, ahol suli után dolgozni szoktam minden olyan volt, mint szokott. Átlagos és unalmas...
-   Szervusz Claire – köszönt kedvesen Carmen, mikor átléptem a bolt küszöbét.
-   Szia Carmen – köszöntem neki én is, miközben levettem magamról a kardigánomat.
-   Hogy- hogy ilyen korán itt vagy? – Kérdezte kíváncsian drága főnököm egy csepp reménnyel a hangjában, melynek miértjére nem tudtam a választ.
-   Öhm... Elmaradt az utolsó két órám, ezért gondoltam ma hamarabb bejövök. Mért talán baj, hogy ilyen korán jöttem? - kérdeztem viccelődve.
-   Óh nem, dehogyis épp ellenkezőleg. Nagyon örülök, hogy itt vagy. – tiltakozott azonnal, majd tekintete megváltozott és komolyan nézett rám. – Esetleg tudnál nekem segíteni?
-   Miben?
-   Tudod... Tony a fiam megbetegedett és sajnos nem találtam senkit sem, aki vigyázni tudna rá, ezért haza kéne mennem, csak az a gond, hogy az üzletet sem hagyhatom csak úgy itt. Esetleg áttudnád vállalni a műszakom?
-   Mi? Mármint, hogy estig? – kérdeztem hangomban némi kíváncsisággal.
-   Igen- válaszolta tömören Carmen.
-   Persze, semmi gond. Holnapra úgy sem kell olyan sokat tanulnom és amit mégis azt, majd itt átveszem. Nyugodtan menj csak haza. A kis Tony-nak most úgy is nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Elleszek, nem kell aggódnod, ha pedig mégis adódna valami, amit nem tudok megoldani, majd hívlak csak kérlek maradj telefon közelben és akkor nem lesz semmi gond sem.
-   Jajj Claire... Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked.
-   Sehogy sem kell Carmen szívesen teszem és most a legfontosabb az, hogy a fiad meggyógyuljon.
-   Köszönöm szépen – mondta, majd elkezdte összepakolni a cuccait. – Itt van a pótkulcs ezzel bezárhatod az üzletet és most kivételesen még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz. De azért kérlek holnap hozd vissza a kulcsot, mert még szükségem lesz rá.
-   Értettem. Te pedig kérlek nyugodj meg, nem lesz semmi gond sem és a holnap a kulcsot is vissza kapod. – mondtam neki, mert láttam rajta, hogy kissé ideges.
-   Jól van... Még egyszer nagyon szépen köszönöm. Akkor holnap.
-   Igen holnap. Szia!
-   Szia! - köszönt ő is, majd kilépett az ajtón. Miután Carmen elhagyta az üzletet gyorsan lepakoltam a cuccaimat, majd beállva a pult mögé neki láttam a munkának... Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy neki kezdtem a dolgomnak, de egyszer csak meghallottam egy csilingelő hangot, melyet az ajtó feletti csengőből jött. Tekintetemet azonnal oda kaptam és meglepődve vettem észre, hogy nem más áll velem szemben, mint Derick Walker. Láttam rajta, hogy kissé zihál, a levegőt pedig kapkodja. Ránéztem ő is rám nézett szemében láttam, hogy meglepődik, azonban egy szót sem szólt. Kis idővel később tekintetét elfordította felőlem, majd kinézett az ablakon. Ekkor hirtelen hangos zajra lettem figyelmes, szirénák hangja visított a levegőben. Derick ismét rám nézett, tekintetét enyémbe fúrta és segélykérően pillantott rám. Nem értettem mért teszi ezt és legfőképp, hogy mit szeretne, de valahol éreztem, hogy segítségre van szüksége.
-  A francba – suttogta maga elé, mikor egy rendőrkocsi parkolt le az üzlet elé.
-   Mi a baj? – kérdeztem kíváncsian, mert nem értettem a viselkedését. Láttam rajta, hogy fél, de azt is, hogy férfiúi becsülete miatt próbálja ez elrejteni előlem.
-   Ezek itt... – kezdte, miközben az ablak felé mutatott. – Engem követnek vagyis keresnek.
-   Mi?- Kérdeztem értetlenül – Mármint mért?
-   Hosszú... A lényeg az, hogy a haverokkal épp üzleteltünk, mikor megjelentek és rajta kaptak bennünket. És most elszeretnének kapni minket. Esetleg segítenél? Eltudnál valahova bújtatni? - kérdezte könyörgő hangon
-   Hát... Nem is tudom- válaszoltam tétován, mert nem tudtam, hogy mit tegyek.
-   Kérlek Claire – kért még egyszer miközben segélykérően nézett rám. Tudtam, hogy segítenem kéne neki, de még sem éreztem úgy, hogy ez lenne a helyes. Végül mégis beadtam a derekam, mert ugyan a segítségemet nem érdemli meg, azonban akármilyen is most, régen ő volt a legjobb barátom.
-   Gyere!- szóltam neki, majd egy ajtóhoz sétáltam - Az irodába bemehetsz, de ha bármihez is hozzá mersz nyúlni, nem érdekel hogy erősebb vagy, akkor is kitekerem a nyakadat. - fenyegettem meg, mert féltem, hogy még a végén valamit tönkre tesz vagy csak szimplán ellop.
-   Jó-jó nyugi. Nem fogok semmihez sem nyúlni, de azért megnézném, hogy te azzal a kemény 50 kilóddal hogyan is tekered ki a nyakamat. - mondta nyugtatásképp de a mondat végén mégis elnevette magát.
-   Vigyázz a szádra, mert még a végén eltalálom szólni magam – vágtam vissza, majd kinyitottam neki az iroda ajtaját. Erre már nem tudott mit válaszolni, biztos érezte, hogy minden egyes szót komolyan gondoltam. Miután Deryck bement, becsuktam mögötte az ajtót, majd mintha mi sem történt volna vissza álltam a pult mögé dolgozni. Csak pár perc telt el azóta, hogy ismét nekiláttam a munkámnak, mikor két egyenruhás férfi lépett be az üzletbe. Az egyikőjük idősebb volt úgy 51-52 éves, haja rövid és ősz, arca pedig kissé ráncos, de mégis aranyos. A másik fiatalabb talán 28-29 éves, haja sötétbarna és csak úgy, mint a társának rövid... Miután becsukódott mögöttük az ajtó körbepillantottak, majd mikor észrevettek elém sétáltak.
-   Jó Napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesen, hangomba némi kíváncsiságot csempészve, mikor elértek hozzám.
-   Önnek is kisasszony! - köszönt vissza az idősebbik férfi – Kérdezhetnék öntől valamit?
-   Természetesen. Miben segíthetek? – kérdeztem ismét, várakozón tekintve rá.
-   Azt szeretném tudni, hogy nem-e látott erre szaladni egy fiút!? Nagyából egy idős lehet önnel, fekete hajú és úgy 180 cm magas. Fekete nadrágot, fehér pólót és szürke cipzáros pulóvert viselt. – magyarázta az idősebbik férfi. Pár pillanatig gondolkodtam, vagyis csak úgy tettem, mintha gondolkodnék, majd határozottan válaszoltam neki.
-   Nem... Sajnos nem láttam. De szabad tudni, hogy mért keresik? – kérdeztem kíváncsian, mert bár Derick azt elmondta, hogy épp üzleteltek, de azt nem, hogy mivel.
-   Maradjuk annyiban, hogy Ő és a társai törvénytelen üzleteket folytatnak más emberekkel. De kérem, próbáljon meg emlékezni. Biztos, hogy nem látta? – kérdezte ismét tekintetét rám szegezve, mintha tudná, hogy hazudok neki.
-   Igen biztos! De ha látom őt, akkor azonnal szólok önnek. – válaszoltam kicsit felszültebben és csak reménykedni mertem abban, hogy nem hallotta meg hangon árulkodó csengését.
-   Jól van. Azért köszönjük a segítséget. Viszontlátásra kisasszony!
-   Viszontlátásra Uram!
-   Szia! – köszönt a fiatalabbik férfi is, majd társával az oldalán kilépett az üzletből. Miután mind a ketten elhagyták a bolt területét meg könnyebbülten sóhajtottam egyet, majd bementem az irodába, hogy szóljak Derick-nek.
-   Elmentek! Remélem örülsz?! Segítettem neked, bár nem tudom, hogy mért. Meg sem érdemled. – mondtam neki keményen. Utálok hazudni, főleg hivatalos személyeknek és régen ezt ő is nagyon jól tudta.
-   Igen drága Claire örülök. – válaszolta Der-ck, majd kilépett mellettem az ajtón.
-   Remélem nem nyúltál semmihez sem, mert nem szeretnék miattad felelni a főnököm előtt..
-   Nyugi, nem nyúltam semmihez sem és ha akarod, akár le is ellenőrizheted.
-   Jól van. Hiszek neked, bár nem biztos, hogy kéne. Azonban nekem most vissza kell mennem dolgozni. Ha akarsz még maradhatsz pár percet, de csak is a biztonság kedvéért aztán, hogy utána hova mész, nagyon nem érdekel, de kérlek, hogy amíg itt vagy próbálj meg viselkedni, mert ez egy könyvesbolt, ahova vásárlók is szoktak járni. – mondtam neki, majd rá se nézve visszamentem az irodába az új könyvekért, melyeket ma hoztak. Épp a polcok között kutakodtam, hogy rendet rakjak a könyvek közt, mikor az ajtó feletti kis csengő ismét megszólalt ezzel jelezve nekem, hogy vendégem jött. Gyorsan lepakoltam azokat a könyveket, melyek épp a kezemben voltak, majd a pult mögé sétáltam, hogy fogadhassam a vásárlókat.
-   Szia! Miben segíthetek? – Kérdeztem kíváncsian az előttem álló lánytól.
-   Szia! Egy könyvet keresek cím szerint a Rómeó és Júliát.
-   Úh... Kötelező? – kérdeztem együtt érző hangon. Sajnáltam szegény lányt, mert ugyan imádok olvasni, de a kötelezőkkel mindig meggyűlik a bajom, valahogy sosem olyan, amit én is szeretek.
-   Igen. Hétfőre ki kell olvasnom.
-   Értem. Az ajtótól jobbra lévő oszlop 4. sorában megfogod találni. Ott van az össze Shakespeare könyvünk. Esetleg segítsek?
-   Nem... Azt hiszem boldogulok egyedül is.- mondta, majd sarkon fordult és elindult abba az irányba, amerre az előbb mondtam neki.
-   És önnek segíthetek? – Kérdeztem kedvesen az épp soron következő idős hölgytől.
-   Tulajdonképen igen! A fiamnak szeretnék könyvet venni. Valamilyen háborúsra gondoltam, mert azokat nagyon szereti. Esetleg tudnál ajánlani ilyet?
-   Persze ez csak természetes. Kérem várjon egy percet, gyorsan hozok ide önnek párat, hogy választani tudjon.
-   Köszönöm kedvesem.
-   Nem tesz semmit asszonyom. Egy pillanat és jövök – mondtam a néninek, majd a bolt azon részére siettem, ahol az ilyen kategóriájú könyveket szoktuk tartani. Pár perc elteltével pedig már négy olyan könyvel a kezemben mentem vissza a nénihez, melyről azt gondoltam, hogy megfelel a hölgy elvárásainak.
– Itt is volnék. Hoztam önnek négy könyvet. Ezek tudnám ajánlani, bár ha választani kéne akkor leginkább ezt a Ken Floett által írt Hat nap múlva telihold című könyvet tudnám ajánlani. Ez a II. világháború idején játszódik és ha a fia tényleg szereti a háborús könyveket akkor ez is tetszeni fog neki.
-  Jól van kedvesem, akkor ezt kérném.
-   Rendben - válaszoltam neki, majd a pulthoz sétálva a könyvet beleraktam egy táskába. Miután a hölgy is fizetett megköszönte a segítségem, majd elment.
-   Meg is vagyok. Akkor ezt kérném – mondta a fiatal lány, aki az előbb még Shakespeare könyvei között keresgélt.
-   Nagyszerű. Add ide, berakom egy táskába.
-   Ó nem, nem szükséges itt az iskolatáskám, majd abba berakom.
-   Jól van akkor ez 7 dollár lesz.
-   Tessék a többit pedig nyugodtan tartsd meg. Köszönöm, hogy segítettél.
-   Szívesen, hisz ez a dolgom. Szia
-   Szia – köszönt ő is, majd elment. Ezután én gyorsan visszamentem a dolgomra, hogy végre befejezzem azt, amit elkezdtem. Pár perc volt mindössze az, míg nyugodtan pakolászhattam, mert egyszer csak valaki megkopogtatta a vállamat. Hátra néztem és meglepetten vettem észre, hogy Derick volt az.
-   Mit szeretnél? – Kérdeztem kíváncsian
-   Csak szólni akartam, hogy elmegyek.
-   Jól van – válaszoltam kicsit sem kedves hangnemben, majd nem is törődve vele igazán, tovább pakoltam a temérdek könyv között.
-   Na Claire... Ne légy már ilyen. Régen sem voltál ilyen és most sem vagy, ismerlek.
-   Aha. Régen tényleg nem voltam ilyen, de te sem. Amúgy pedig annak, hogy ismertél már vagy 5 éve. Azóta nagyon sok minden megváltozott, akkor lehet, hogy jóban voltunk, de már nem. És ez valljuk be nem miattam van, hanem miattad.
-   Mi? Miattam?
-   Igen Derick jól hallottad, miattad!
-   És mégis mért ha szabad kérdezni?
-   Mert megváltoztál. Hirtelen már nem voltunk számodra fontosak, sem én, sem Sara, se a többiek a bandából. Elhagytál minket, hogy csatlakoz Lukasékhoz.
-   Igen... Ebben igazad van.
-   Na látod. És kérlek most már menj, épp eleget rontottad már így is a levegőmet. Csak azt nem tudom, hogy eddig is mért segítettem neked.
-   Talán, a régi barátságunk emlékére. – motyogta maga elé
-   Meglehet, de kérlek most már menj. Még sok dolgom van.
-   Hát jó. Azért, örülök, hogy ismét találkoztunk. – mondta, majd egy kicsit közelebb lépett hozzám. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél Törpilla. – a végét szinte már csak suttogta, majd válaszom meg sem várva elhagyta a boltot. Percekkel később én még mindig ugyan abban a helyzetben álltam, mint mikor Derick elment. Nem tudtam vagyis inkább nem bírtam felfogni azt, amit az imént mondott. Törpilla  még mindig ez járt a fejemben, az utolsó szava. Istenem de rég volt már. Régen midig így szólított. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még jóban voltunk és számítottunk neki. Sajnos ez ma már nincs így. Elhagyott minket csak azért, hogy Lucassal és a bandájával rosszabbnál-rosszabb dolgokat vigyen végbe. Ha még mindig velünk lenne és nem a drog és az alkohol töménytelen fogyasztása lenne számára fontos, akkor most nem tartanánk ott ahol és ő még mindig a barátunk lenne. De mi nem kellettünk neki, nem voltunk elég jók. Csak azt sajnálom, hogy erre az egész hercehurcára ráment a barátságunk is. – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben folytattam a munkámat, majd miután végeztem ránéztem az órára, ami negyed hetet mutatott. Ekkor felidéztem magamban Carmen szavait, melyeket nem sokkal azelőtt mondott, hogy elment. „Kivételesen még azt sem bánom ha ma hamarabb zársz...”   Jajj Istenem nem tudom, hogy mit tegyek?! Már csak háromnegyedóra van zárásig, de én nem bírom. Dericnek sikerül felbolygatnia az napomat. Nem igaz! Mért kellett neki megjelennie, vagy épp rossz helyen lenni-e rossz időben? Mért gondolok rá ennyit? Hisz még csak beszélni sem szoktunk. Sőt az elmúlt pár évben még az is csodának számított, hogyha köszöntünk egymásnak, akkor most mért? Nem értem, de úgy érzem, hogy nekem most muszáj lesz friss levegőt szívnom és haza mennem, mert ha egy perccel is tovább kell itt maradnom és biztos, hogy megőrülök. – gondoltam magamban, majd mit sem törődve azzal, hogy még nincs zárás idő, összeszedtem a cuccaimat, felvettem a kardigánomat, kikapcsoltam a számítógépet, a kasszából kivettem a pénz, amit aztán beraktam a széfbe, majd leoltva magam után a villanyokat, bezártam az üzletet és elindultam haza felé. Kint eléggé hűvös volt, bár nem is tudom, hogy mit is vártam, hisz még csak április eleje van, ilyenkor még nincsenek 30 fokok napközben, hogy jó idő legyen... Igazam volt a friss levegő tényleg jótékony hatással volt rám.
-   Sziasztok! – köszöntem hangosan, mikor hazaértem, ezzel családom tudtára adva, hogy megérkeztem.
-   Szervusz kincsem. Milyen volt a napod és ami a legfőbb, hogy mért ilyen későn jöttél haza? – kérdezte hangosan anyám valahonnan a konyha irányából.
-   Szia anya! A napom egész jó volt, bár kissé zagyva. Amúgy pedig azért csak most jöttem, mert Tony a főnököm kisfia megbetegedett és nem volt aki vigyázni tudott volna rá, ezért Carmennek haza kellett mennie én pedig, hogy segíteni tudjak neki egy kicsit elvállaltam a műszakját, így el tudott menni. – válaszoltam anyám kérdésére, már a konyha ajtajában állva.
-   Apa és Taylor merre vannak? – kérdeztem kíváncsian, mert sehol sem láttam a őket.
-   Apád a dolgozószobájában, Taylor pedig Lizzy-nél.
-   Oké... Akkor én most felmegyek apához, beköszönök neki is, aztán pedig átmegyek a szobámba, ott megtalálsz ha kellenék – mondtam anyának, majd gyorsan felszaladtam az emeletre, hogy apának is köszönni tudjak. Mikor felértem a dolgozószoba elé illedelmesen bekopogtam, majd miután apám válaszolt benyitottam.
-   Szia apa – köszöntem neki, majd mellé sétáltam és egy apró puszit nyomta arcára.
-   Szia kicsim! Mit szeretnél? – Kérdezte mosolyogva
-   Igazából semmit sem, csak beszerettem volna köszönni neked is. Aztán úgy is tanulnom kell szóval nem is zavarlak tovább. Jó éjt apa.
-   Neked is kicsim és jó tanulást
-   Köszi – mondtam, majd sarkon fordultam, kimentem a dolgozóból és elindultam a szobám irányába. Mikor beléptem az ajtón elöntött a nyugalom érzete. Ha eddig a levegőn nem sikerült kellőképp lenyugodnom a ma délután történtek után, akkor most sikerült. Ezt szeretem annyira a szobámban, hogy ténylegesen engem tükröz és hogy bármikor képes arra, hogy lenyugtasson. Az összhang és a hangulat, mely erősen jellemző rá képes teljesen ellazítani. Miután végre sikerül teljesen lenyugodnom, lepakoltam a cuccaimat, majd a CD-lejátszóhoz siettem és kapcsoltam be magamnak egy kis zenét. Ezután előszedtem a tankönyveimet és neki láttam a tanulásnak. Először a törit néztem át, majd az irodalmat és az angolt. Már jócskán este volt, mikor végeztem az összes leckémmel, de nem bántam, mert nem éreztem magamat fáradtnak. Gyorsan összepakoltam a könyveimet, majd lementem a konyhába vacsorázni. Mikor végeztem az evéssel felmentem a fürdőszobába zuhanyozni. Nagyon jó érzés volt a forró víz alatt állni, teljesen ellazított. Nem tetveztem, hogy sokáig fürdök, de így is majd’ félórán á folyattam a vizet megállás nélkül. Mikor már úgy éreztem, hogy elég volt elzártam a csapot, kiszálltam a zuhanyzófülkéből és gyorsan megtörölköztem, majd visszamentem a szobámba, felvettem a pizsimet és bebújtam az ágyba. Először nem jött álom a szememre, majd kis idő elteltével és némi gondolkodás után végre sikerül átlépnem a valóéletből az álmok mezejére.
***
Reggel az ébresztőm csörgésére ébredtem. Nem volt semmi kedvem sem felkelni, de mivel nem akartam elkésni a suliból jobbnak láttam, ha kikelek az ágyból. Miután kiszálltam a jó meleg takaróból rögtön a fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcomat, annak reményében, hogy attól talán egy kicsit felébredek. Ahogy a hideg víz meleg bőrömhöz ért, azonnal frissebbnek éreztem magamat. A hideg mindig is ilyen hatással volt rám. Felébresztett, bár ezt sosem bántam, főleg ilyenkor, mikor legszívesebben a sulit és a korán kelést is a pokolra kívánnám. Mikor már kellően fittnek éreztem magamat elzártam a csapot, majd megtöröltem az arcomat és bementem a gardróbomba, hogy ruhát válasszak magamnak a mai napra. Nem gondolkoztam sokáig sőt... Egyszerűen csak elővettem egy fekete csőnadrágot és hozzá egy citromsárga tunikát választottam. Gyorsan felöltöztem, majd elővettem egy táskát, elpakoltam a könyveimet és füzeteimet, majd a további szükséges dolgokat, amik a suliba kellhetnek. Mikor végeztem visszamentem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe hozzam magamat. A hajamat kifésültem, majd felkötöttem és kicsit ki is festettem magamat. Mikor végeztem ránéztem az órára, ami fél nyolcat mutatott. Remek, még épp időben vagyok- gondoltam magamban, majd fogtam a táskámat és lesiettem a földszintre. Már épp lépcső aljánál jártam, mikor hirtelen neki mentem valaminek vagyis inkább valakinek.
-  Hova-hova ilyen sietősen? - kérdezte apám álmoskás hangon.
-   Suliba – válaszoltam egyszerűen, majd kikerülve őt bementem a konyhába, hogy gyorsan megreggelizzek. Mivel nem voltam igazán éhes, de azt sem akartam, hogy üres gyomorral menjek el itthonról elővettem a szekrényből egy müzli szeletett és azt kezdtem el enni, mikor végeztem vele kidobtam a papírját és gyorsan az előtérbe rohantam, hogy felvegyem a cipőmet.
-   Elmentem, délután jövök – kiáltottam fel szüleimnek az emeletre, majd válaszukat meg sem várva kiléptem az ajtón és elindultam a suli irányába. Út közben nagyon sokat gondolkodtam, főként a tegnap történtekről. Sosem hittem volna, hogy valaha az életben beszélek még vele. Még most is alig hiszem el, hogy emlékszik. Emlékszik a nevemre, melyen csak ő szólított. Emlékszem még egészen kislány koromban kaptam tőle ezt a nevet.

2003. 04. 12. /szombat/
„ –Te leszel a törpilla én pedig a törperős – mondta Derick, miközben a Hupikék törpikék című mesét néztük a Tv-ben.
-  Nem! Szerintem te inkább az okoska vagy. Te is mindig okoskodsz csak úgy, mint ő. Nincs igazam? – kérdeztem viccelődve, bár ősszintén szólva egy csepp igazság sem volt abban, amit az imént mondtam. Sőt...
-      Mi? Nem! Ez kikérem magamnak, én egyáltalán nem vagyok olyan, mint az az okoskodó szamár. – mondta durcásan és tüntetőleg, még a kezeit is karba tette és hátat fordított nekem. - Én erős vagyok épp úgy, mint törperős. Vagy te nem így gondolod? – kérdezte felháborodottan.
-      A-a – válaszoltam neki játékosan – Egyáltalán nem vagy erős, szerintem még én is simán megvernélek – hangom határozott volt, mégis bizonytalan.
-      Tényleg így gondolod? – kérdezte most már felém fordulva, egy ördögi mosollyal ajkain.
-      Igen így!
-      Oké! Te akartad. – mondta, majd kicsit közelebb lépett hozzám és elkezdett csikizni. Nagyon jól tudta, hogy hol vagyok csikis és ezt ki is használta.
-      Ne..neh... Derick... Kérlek Ne... Hagy abba! – kértem őt, a nevetéstől elfulló hangomon.
-      Nem. Addig nem, míg bennem ismered, hogy én vagyok az erősebb.
-      Okh...Oké. Igazad van te vagy az erősebb, de most már léci hagyj békén, mert még a végén megfulladok. Kérlek! – kértem őt még egyszer, de mindhiába. Csak nem engedett.
-      Oké, de lenne itt még valami.
-      És mi?
-      Okoska vagy Törperős?- kérdezte felhúzott szemöldökkel, mélyen a szemembe nézve. – Előre szólók, hogy csak egy jó válasz van, ha nem jót mondasz megint megcsikizlek. – Hangja figyelmeztető volt, mégis kedves, de mindez nem is érdekelt, mert nagy szerencsémre, hacsak pár pillanatra is de abbahagyta a csikizésem.
-      Jó-jó. Oké. Nyertél. Törperős vagy. Most már jobb? –kérdeztem szemrehányóan
-      Sokkal – válaszolta elégedetten, majd visszaült a helyére.”

Istenem de régen is volt már. Több, mint öt év telt el azóta és még csak álmomban sem hittem volna, hogy emlékezni fog. Annyira elmerengtem a gondolataim között, az emlékek világában, hogy még azt sem vettem észre, hogy megérkeztem az iskolához. Mikor beértem azonnal az osztályomhoz siettem, majd belépve az ajtaján a padomhoz sétáltam, ahol kedvenc barátnőm már türelmetlenül várt rám.
-  Szia Sara – köszöntem barátnőmnek, miután leültem a helyemre.
-   Szia neked is. Mizujs? – kérdezte kíváncsi hangom.
-   Semmi érdekes. Unalom, unalom és még több unalom. Veled?- kérdeztem most én tőle. Valahogy nem volt kedvem most elmesélni neki a tegnap történteket, mert így is eléggé megrémiszt a tudat, hogy egyfolytában arra a marhára gondolok, holott össz-vissz pár mondatok beszéltünk.
-   Hááát... Azon kívül, hogy... – kezdte el mondani sejtelmes hangon, de hirtelen abba hagyta.
-   Hogy? – kérdeztem vissza, mert nagyon kíváncsivá tett. Tapasztalatból tudom, hogy csak akkor szokott ilyen lenni, mikor valami olyan dolog történik vele, ami tényleg érdekes.
-   Peter randira hívott. – újságolta nagy mosollyal ajkain.
-   Komolyan? – kérdeztem meglepetten
-   Igen. Este moziba megyünk. Jajj Claire, el sem tudod képzelni, hogy most milyen boldog vagyok. – mondta, majd örömében, olyan szorosan megölelt, hogy szinte levegőt sem kaptam.
-   Hidd el Sara. El tudod képzelni. De léci ne szoríts ilyen érősen, mert még a végén eltöröd a csontjaimat – kértem drága barátnőmet elhaló hangon, mert már nem kaptam levegőt.
-   Upsz, bocsi. Csak annyira boldog vagyok.
-   Uh... Semmi gond csak már levegőt sem kaptam- nyugtattam megkönnyebbült hangon, miután elengedett. Ezután sajnos már nem volt több időnk beszélgetni, mert be jött a tanár és elkezdte az órát, aminek szinte meglepően gyorsan vége is lett. Mire észhez kaptam, már rég túl voltam a matekon, a törin, a föci, a bioszon és a magyaron is. Már csak akkor eszméletem fel, mikor kicsengettek az utolsó órámról és Sara-val  az oldalamon l nem indultam a könyvesbolt irányába, hogy Carmennek vissza tudjam adni a kulcsot. Hallottam, hogy Sara mellettem csacsog valamit a ma estéről, meg Peter-ről és a moziról, de most nem tudtam rá figyelni, sőt. Egyszerűen semmi másra sem. Még mindig Dericken járt az eszem, csak azt nem értettem, hogy mért.
-   Claire! Figyelsz te rám egyáltalán?- kérdezte kétkedő hangom barátnőm, már vagy negyedszerre, ezzel visszarántva gondolataim világából.
-   Mi? Mit is mondtál? - kérdeztem vissza zavartan, kicsit szégyelltem magamat azért, hogy ő itt ecseteli nekem a boldogságát és hogy miket tervez még ma estére én pedig nem is figyelek rá.
-   Claire, mi van ma veled? – Sara hangja számon kérő volt és egyben értetlen. Tudtam, hogy most már ideje lenne elmondani neki a tegnap történteket, de nem tudtam, hogy-hogy kezdjek bele.
-   Tudod... Tegnap délután történt valami vagyis nem tudom... Tony a főnököm fia megbetegedett, ezért Carmennek haza kellett mennie én pedig, hogy segítsek neki elvállaltam a műszakját, ezért is van nálam a kulcs, mert én zártam a boltot, de mindegy ez most nem is lényeges. Szóval miután Carmen elment én neki láttam  a munkának, de kis idővel később valaki befutott az üzletbe aki nem más volt, mint Derick.
-   Derick? Milyen Derick? – kérdezte Sara némi kíváncsisággal hangjában.
-   Walker.
-   Walker?! Már, mármint az a Walker, akit én is ismerek. A híres nemes Derick Walker az utcátokból?
-   Igen. Ő – válaszoltam egyszerűen.
-   De hát, mit akart?
-   Azt, hogy segítsek neki.
-   Miben? – vágott szavamba hirtelen
-   Elbújni a rendőrök elől.
-   És te segítettél neki? - nem válaszoltam. Tudtam, hogy nem tetszene neki az, amit mondok. – Na ne... Ugye nem?
-   Ugye de. Segítettem és ne kérdezd, hogy mért, mert azt én sem tudom csak azt, hogy megtettem. Ja és azt majd’ elfelejtettem, hogy még hazudni is hazudtam a kedvéért és nem is akárkinek, hanem a rendőrségnek.
-   MIII??? Ugye ez most csak vicc? – kérdezte hitetlenkedve legjobb barátnőm.
-   Nem Sara nem az, de kérlek erről senkinek egy szót sem.
-   Jól van oké, ez csak természetes, de akkor is. Alig hiszem el.
-   Én is – értettem vele azonnal egyet. – De képzeld, egy valamire rájöttem.
-   Igen? És mire?
-   Arra, hogy még mindig emlékszik ránk, vagyis a velünk eltöltött idejére.
-   Ezt honnan veszed? – Kérdezte kíváncsian
-   Onnan, hogy mielőtt elment volna, gyorsan megköszönte a segítségemet és nem azt mondta, hogy köszönöm Claire, hanem, hogy „Még egyszer nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél Törpilla.” Törpilla érted? Emlékszik! Régen mindig így hívott.
-   Jajj igen, arra én is emlékszem. Ő pedig a törperős volt nem de bár?
-   De igen – válaszoltam kérdésére, majd elnevettem magamat. Már maga az emlék is mosolyt csalt az arcomra. Mikor megérkeztünk a könyvesbolthoz Sara-val az oldalamon beléptem az üzletbe és megkerestem Carment. Épp a pult mögött állt egy édes kis gyermekkel a karjaiban, miközben egy hölgynek segített választani két könyv közül.
-   Sziasztok lányok. – köszönt Carmen, mikor meglátott minket.
-   Szia! – köszöntünk vissza neki barátnőmmel szinte teljesen egyszerre. - Vissza hoztam a kulcsot.
-   Óh... Nagyon szépen köszönöm Claire és azt is hogy segítettél. Hálám jeléül ma nem kell bejönnöd, szabadnapot kapsz.
-   Jajj köszönöm szépen Carmen. Akkor én mennék is, hétfőn jövök. – mondtam, majd elindultam a kijárat felé.
-   Várj Claire. Esetleg még tudnál segíteni egy kicsit? – kérdezte kíváncsian Carmen – Tényleg csak egy icike-picike szívességről lenne szó. Ez a hölgy itt Mrs. Clarke a lányának most lesz a születés napja és mivel szeret olvasni, könyvet szeretne neki ajándékozni. Már megnéztünk többet is, de ez a kettő az, ami megfelelő lenne. A gond csak az, hogy Katherina nem tud dönteni és ebben sajnos én sem tudok neki segíteni.
-   Persze, szívesen segítek. Melyik két könyvről lenne szó?!
-   A Visszanyert boldogság és a Karácsonyi égbolt.
-   Hm... Ezek közül tényleg nem olyan könnyű választani. Én személy szerint már mind a kettőt olvastam. Mindegyik nagyon jó volt, de ha választani kéne akkor talán a Karácsonyi égboltot választanám. Nekem az jobban tetszett. Jobban beletudtam élni magamat a szereplők helyébe, de a végső döntést úgy sem nekem kell meghoznom, azt magának kell tudnia, hogy a lánya mit szeret. Egy apró tanácsot azonban még adnék. Csak gondoljon bele, hogy a lánya milyen típus. Ha szereti a tragikus történeteket akkor mindenképp a Karácsonyi égboltot ajánlanám, azonban, ha jobban szereti a bonyodalommal teli, ám mégis boldog történeteket, akkor a másik jobb választás lenne. Csak gondoljon bele, próbáljon meg egy kicsit a lánya szemével látni és tudni fogja, hogy melyiket válassza. – ajánlottam, az előttem álló hölgynek.
-   Nagyon szépen köszönöm a segítséget, azt hiszem már tudom is, hogy melyiket is választom.
-   Szívesen máskor is, de ha nem bánják akkor mi most mennénk.
-   Persze menjetek csak és további szép napot lányok.
-   Köszi Carmen, nektek is. Hétfőn találkozunk. – mondtam neki, majd kiléptem az üzlet ajtaján nyomomban drága barátnőmmel Sara-val. - Na ha már dolgoznom sem kell, nem csinálunk valamit? Egy kis vásárlás vagy séta a parkban?
-   Ez nagyszerű ötlet, de szerintem ma ne vásároljunk, ott a múlthéten voltunk. Inkább menjünk el a Central parkba.
-   Menjünk – egyeztem bele azonnal, majd Sarat karon ragadva elindultam a  park irányába. Mindig is szerettem azt a helyet, mert nagyon megnyugtató érzés ott lenni és bár így is a városban vagyunk, de mégsem érzem azt a nyomasztó légkört, mint itt az autók és emberek hadában. Sok emlékfűz ahhoz a helyhez, mert bár erről még Sara sem tud, de van ott egy kisebb tisztás, ami sok emléket és titkot őriz magában. Egy hely ahova régen mindig kijártam és melynek létezéséről csak két személy tud. Én és Derick. Gyerek korunkban, mikor még Derick-kel is barátok voltunk mindig idejöttünk ki beszélgetni sőt néha napján még játszani is.
-   Eszünk egy fagyit? - kérdezte kíváncsian Sara, ezzel kizökkentve engem gondolataim világából.
-   Persze – válaszoltam azonnal, majd odamentünk a fagyishoz és kértünk magunknak két-két gombóc isteni finom fagylaltot. Ezután pedig kerestünk egy üres padot, leültünk rá és elkezdtünk beszélgetni. Mindenféle dologról beszéltünk. A sulitól kezdve a pasikon át egészen Sara ma esti randáig.
-   Mennyi az idő? - kérdezte barátnőm órákkal később
-   Fél hét – válaszoltam egyszerűen, miután elraktam a telefonomat.
-   MII?? - kérdezte ijedten – Bocsi Claire, de nekem most azonnal mennem kell, már csak egy órám van Peter érkezéséig és még a ruhámat sem választottam ki. - mondta, majd felpattant mellőlem és elindult haza felé.
-   Semmi gond, de akkor siess, mert még a végén elkésel – kiabáltam még utána, miközben távolodó alakját néztem. Én egy ideig még maradtam, de aztán sajnos sötétedni kezdett, ezért nekem is mennem kellett. A hazafelé vezető úton nagyon sok mindenen gondolkodtam, köztük a tegnapi napon is és arra jutottam, hogy Derick akár mennyire is megváltozott és rossz lett, de ő akkor is a barátom volt és ezt nem tudom csak úgy elfelejteni.
-   Halihó szép lány – köszöntött egy fiatal, úgy 22-23 éves csávó, miközben elém állt. Jobbnak láttam, hogyha inkább meg sem szólalok és csak úgy elmegyek, ezért egyet jobbra léptem, hogy kitudjam kerülni, majd folytattam az utamat tovább, azonban most már egy kicsit gyorsabban. Sajnos nem jött össze, mert nem telt bele egy percbe az, hogy az illető utolérjen és karomnál fogva vissza rántson magához.
-   Eresszen el – kiáltottam rá, majd kezemet megpróbáltam kirántani vasmarkai közül, de sajnos nem sikerült. Minél jobban próbáltam szabadulni, annál jobban szorított. Kétségbe estem, nem tudtam, hogy mit tegyek. – Segítség – kiáltottam el magam, annak reményében, hogy valaki meghall és segít nekem, de mind hiába. Senki sem jött segítséget nyújtani, a csávó pedig elkezdett ráncigálni. – Segítség – Próbáltam még egyszer, de most is hiába.
-   Ha még egyszer segítségért mert kiáltani, esküszöm, hogy megöllek. – fenyegetett mérgesen fogva tartóm. Nagyon megijedtem és egyre jobban féltem. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, nem akarok meghalni, de azt sem hagyhatom, hogy csak úgy bántson. Teljesen kikészültem, könnyeim potyogni kezdtek és hangosan sírni kezdtem. – Ne bőgjél már! – Szólt rám kemény hangon a pasi, ki épp karomat szorongatta és próbált egy fa mögé taszítani. Egyre kevesebb erőm volt ellenállni neki. Nem tudtam és már nem is bírtam harcolni ellene. Végül aztán sikerül betaszigálnia a fa mögé, és mikor takarásba kerültünk egyik kezét levette enyémről és már csak egy kézzel szorított. Eközben másik kezével testemet simogatta mindenhol, ahol csak érte. Azonban egy óvatlan pillanatban másik kezét is levette enyémről, ekkor ismét elöntött a remény érzete. Mikor már mind a két kezem szabad volt, kicsit távolabb löktem magamtól a pasit, majd egy jól irányzott rúgással tökön rúgtam. Kezét azonnal legbecsesebb kincséhez kapta és szinte ezzel egy időbe a földre rogyott. Kicsit megsajnáltam, mert biztos vagyok benne, hogy fájt neki, de jobbnak láttam ha most inkább elfutok, így talán nem ér majd utol. –gondoltam magamban, majd elkezdtem szaladni. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. A könnyeim megállás nélkül potyogtak, de ez most valahogy nem érdekelt. Sokkal inkább az, hogy végre kikerüljek innen. Már majdnem kiértem a parkból, mikor hirtelen valaki elkapott a karomnál fogva. Nagyon meg ijedtem. Számat egy kisebb sikoly is elhagyta, a levegőt csak úgy kapkodtam és szívem vagy ötször olyan gyorsan vert, mint általában. Féltem és szinte egész testemben remegtem. Nem mertem hátra nézni, nem akartam látni, hogy ki az, próbáltam szabadulni, de mindhiába. Végül erőt véve magamon megfordultam, hogy megnézzem ki az, aki elkapott. Arcomat fogva tartóm felé fordítottam és mikor észrevettem, hogy ki van mögöttem hatalmas kő esett le a szívemről. Derick volt az. Mikor szemeimbe nézett kicsit meglepődött, majd tekintete aggódóvá vált.
-   Claire... Mi a baj? Mi történt? – Kérdezte aggódó hangon, miközben ujjaival könnyeimet törölgette. Nem tudtam és nem is akartam neki válaszolni. Csak biztonságban akartam magamat érezni, ezért nem törődve Derick meglepettségével és azzal sem, hogy még csak nem is vagyunk barátok szorosan hozzá bújtam. Úgy éreztem, hogy most muszáj közel lennem hozzá, hogy biztonságba érezzem magam és hogy ne essek nyomban össze.
-   Ssss... – csitított kedvesen, miután a meglepettségből „felébredve” szorosan magához húzott. Nagyon jó érzés volt a biztonságot nyújtó karjai közt lenni. Egy kis ideig még azt is elfelejtettem, ami nem sokkal ezelőtt azzal a mocskos alakkal történt. Vajon mi történt volna, ha nem tudok elszabadulni? Mit tett volna? Megerőszakol? Komolyan gondolhatta, hogy megöl? – Annyi kérdésem van, de választ egyre sem kapok... Csak álltam ott Őt ölelve, miközben megpróbáltam megnyugodni. Szerencsére nem kellett sokat várnom a nyugalom érzetére hamarosan úrrá lett rajtam, amit részben Derick-nek köszönhetek, aki szótlanul, anélkül, hogy kíváncsiskodna, karjaiban tartott és megvigasztalt. – Mi történt Claire? – kérdezte Derick kicsivel később, mikor már hazafelé sétáltunk.
-   E..Egy pa.. srác megtámadott. Go..gondo.. gondolom meg akart erőszakolni. – válaszoltam neki akadozva, még mindig sírós hangon. Bár már biztonságban vagyok, távolt attól a szeméttől, még sem tudok teljesen megnyugodni, úgy érzem, hogy a félelemtől, szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
-   Hogy micsoda? – Kérdezte döbbenten Derick.
-   Jó..Jól hallottad. Eredetileg Sara is velem volt. Egész nap a parkban voltunk, de aztán neki el kellett mennie haza én pedig úgy gondoltam, hogy maradok még egy kicsit. Tehát ott maradtam egyedül, aztán mikor elkezdett sötétedni úgy gondoltam, hogy elindulok haza én is, de nem jutottam messzire, me... mert az a ...a szemét beállt elém. Először megpróbáltam őt kikerülni, sikerült is, de karomnál fogva visszarántott magához. Aztán megpróbáltam elszabadulni tőle, de minél jobban mozogtam, annál szorosabban tartott. Utána megpróbáltam segítségért kiáltani, de senki sem segített, majd mikor ugyanezt még egyszer megtettem megfenyegetett, hogy megöl. Aztán már nem volt erőm és végül szinte már hagytam magam. Utána belökdösött egy fa mögé és tapogatni kezdett, de szerencsémre kezeit levette enyémekről így eltudtam lökni magamtól, aztán mivel már más nem jutott az eszembe csak úgy szimplán tökön rúgtam, majd elszaladtam és végül neked mentem. Röviden ennyi lenne a történet. – miközben meséltem, hangom itt-ott megremegett, sőt néha még el is csuklott, de nem bántam, mert jól esett, hogy elmondhattam valakinek a történteket.
-   Sajnálom Claire – mondta Derick együtt érző hangon és most éreztem, hogy teljesen őszintén beszél.
-   Nem a te hibád. – sóhajtottam végül. – Ezen már úgy sem változtathatunk.
-   Ebben igazad van – mondta, majd hirtelen megállt és szembe fordított magával. – Ahogy a múlton sem – ezt a pár szót úgy ejtette ki a száján, hogy közben mélyen a szemebe nézett. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel utalni akar valamire, de sajnos nem értettem, hogy mire.
-   Igen – helyeseltem én is, még mindig a szürkéskék tekintetébe mélyedve. Meghitt pillanat volt, az egyszer biztos. Egy olyan pillanat, mely olyan érzéseket keltett életre bennem, mint még soha. Ez egy tökéletes pillanat volt, melynek legszívesebben sosem vetettem volna véget, azonban úgy vettem észre, hogy ezt más nem így gondolja. Megszólalt a telefonom, ezzel tönkre vágva a pillanat varázsát. – Bocsi – mondtam Derick-nek bocsánatkérően pillantva rá.
-   Semmi gond. Vedd csak fel, biztos fontos – mondta megértő hangon, majd pár lépéssel arrébb sétált.
-   Mond! –  Hangom idegesen csengett, bár ennek miértjére még én sem tudtam a választ.
-   Na mi van húgi?! Ki húzott fel ennyire?
-   Senki Tay, mondd mit szeretnél!? – szóltam rá kissé idegesebben a kelleténél.
-   Nyugi húgi, nem kell leharapni a fejem. Csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor érsz haza. Lizzy itt van és szeretne beszélni még veled, de sajnos hamarosan mennie kell.
-   Óh... Lizzy ott van nálunk? – kérdeztem meglepetten, most már sokkal nyugodtabb hangnemben.
-   Igen. Szóval? Mikor jössz?
-   Már itt vagyok az utcánkban. Két perc és otthon vagyok. – válaszoltam bátyám kérdésére, majd el sem köszönve tőle megszakítottam a vonalat, a telefont pedig zsebre tettem.
-   Haza kell menned? – Kérdezte kíváncsian Derick, hangjában nemi szomorúsággal, mikor odasétáltam hozzá.
-   Igen. Lizzy a bátyám barátnője ott van nálunk és beszélni szeretne velem, de sajnos hamarosan neki is haza kell mennie szóval... – hagytam függőben a mondatot tudván, hogy úgy is megérti.
-   Hát jó... Akkor szia és jó éjszakát Törpilla. – mintha a végén egy kicsit elmosolyodott volna, bár ebben nem lehetek biztos, ilyen sötétben pedig aztán pláne.
-   Neked is törperős – válaszoltam neki mosolygós hangon, szám szélében egy apró mosollyal, majd gyorsan megöleltem őt és elindultam haza felé.
-   Sziasztok – köszöntem hangosan családomnak, mikor beértem a házba.
-   Szia kicsim, milyen volt a napod?
-   Nagyszerű! Ma nem kellett dolgoznom, ezért Sara-val egy kicsit kimentünk a parkba. Remélem nem baj, hogy ilyen későn értem haza úgy, hogy nem is szóltam csak olyan jól elvoltunk, hogy az idő szinte csak úgy elrepült. – meséltem anyámnak, azt a bizonyos incidenst kihagyva, ami azután történt, hogy Sara hazament. Nem akartam elmondani neki, mert nem szerettem volna feleslegesen felidegesíteni őt, így is eleget aggodalmaskodik, néha még ok nélkül is.
-   Ennek örülök, de mond csak mi a baj? – kérdezte hirtelen anyám. Először nem tudtam, hogy mért kérdezi ezt, majd pár pillanatnyi gondolkozás után leesett. Hát persze a szemem... – gondoltam magamban. Nem akartam elmondani neki a történteket ezért végül úgy döntöttem, hogy gyorsan elterelem a figyelmét.
-   Semmi baj sincs anya!  Lizzy itt van még? – kérdeztem hirtelen ezzel másra terelve a szót.
-   Igen kincsem. A bátyád szobájában megtalálod- mondta anya egy apró mosollyal ajkain.
-   Akkor én megyek is, még beszélnem kell vele. – mondtam anyának, majd gyorsan felszaladtam az emeletre, meg sem állva egészen Tay szobájáig. Mikor az ajtóhoz értem illedelmesen bekopogtam, majd benyitottam. Tay és Lizzy  épp egymás szájának tanulmányozásával voltak elfoglalva. Pedig tudták, hogy ott vagyok, de ők még sem zavartatták magukat.
-   Khm... Khkhkhm... – „köhögtem” hogy végre észrevegyenek, de ők még mindig nem figyeltek rám.- Ha végeztetek a biosszal léci szóljatok. A szobámban leszek ha kellenék. – mondtam nekik most már kissé mérgesen.
-   Hé húgi, nyugi. Várj! – Szólt utánam drága bátyám, épp mikor kiakartam nyitni az ajtót.
-   Igen?
-   Először is bocsi, az előbbiekért – kezdte szégyenlősen Lizzy, majd folytatta – Másodszor pedig... Az unokatesóm, holnapra szervez egy kisebb bulit. Haverok, meg ilyesmi. Én és a bátyád is megyünk, esetleg nincs kedved eljönni velünk? – kérdezte kíváncsian Lizzy.
-   Jól hangzik, de azért lenne egy kérdésem. Sara is jöhet? Csak mert tudod én ott rajtatok és Hilary-n kívül senkit sem ismerek és gondolom, ti ketten úgyis egymással lesztek elfoglalva, Hilary- nek pedig szintén ott lesznek a barátai szóval...
-   Óh, hát persze. Felőlem Sara is jöhet, most egyel több vagy kevesebb, nem tök mindegy? –tette fel a költői kérdést leendő sógornőm.
-   De igen szívem, igazad van- válaszolta szerelme kérdésére bátyám, majd közelebb hajolt hozzá és megcsókolta őt. Ekkor jött el az a pillanat, mikor úgy gondoltam, hogy ideje lelépnem, ezért egy gyors „Sziasztok” után, kijöttem bátyám szobájából és átmentem a sajátomba. Beérve azonnal becsuktam magam mögött az ajtót, majd hátamat nekidöntve lecsúsztam a padlóra és sírni kezdtem. Összezavarodottnak éreztem magamat. Nem értettem semmit sem, se az érzelmeimet, se gondolataimat. Sok volt nekem ez egy napra. Először az a szemét, majd Derick és az érzelmeim. Nem tudom, hogy mi van velem. Úgy érzem most, hogy Derick ismét belépett az életembe minden megváltozott, pedig egyáltalán nincs így. Mindegyikőnk éli a kis életét távol egymás tárasságától. – gondoltam magamban, bár már ez az egy gondolat foszlány is mélyen érintett. Bőgni akartam, kiadni magamból azt a feszültséget, mely bennem van és végre megnyugodni. Milyen jó lenne, ha minden olyan lenne mint régen. Gyereknek lenni, nem érteni semmit és játszani addig, míg szusszal bírjuk. Félórával később nagy nehezen összeszedtem magamat, felkeltem a földről, lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba.
***
Reggel, kissé kómásan, de mégis vidáman keltem ki az ágyból. A tegnap este történtek ellenére is jól éreztem magamat. A boldogságom szintje csaknem az eget súrolta és ezt nem csak én vettem észre, hanem a többiek is. Anya, apa és még drága bátyám is értetlenül állt a dolgok hátterében, nem értve semmit sem. De ez nekem most nem számított fő, hogy boldognak éreztem magamat. A délelőtt folyamán telefonon beszéltem Sara-val és kifaggattam a randin történtekről. Minden apró kis részletet tudni akartam, aztán miután mindent megbeszéltünk, megkértem, hogy este jöjjön el velem bulizni Hilery-hez. Azonnal bele egyezett mondván, hogy már úgy is régen rúgott ki a hámból. Az idő hihetetlen sebességgel szárnyalt, mert egyik pillanatról a másikra, hirtelen csak azt vettem észre, hogy Sara-val az oldalamon épp a gardróbomban állok, azon gondolkodva, hogy mit vegyek fel a bulira. Sara ruhája már meg volt egyedül én voltam az aki képtelen volt dönteni. Több, mit félórán át törtem azon a fejem, hogy vajon mit vegyek fel, de sajnos sehogy sem jutottam egyről a kettőre. Végül drága barátnőm oldotta meg, az ideiglenes ruha krízist. Kitaszigált a gardróbomból, majd ő vissza ment és pár perc elteltével egy rózsaszín denevérujjú felsővel és egy farmer szoknyával tért vissza.
-  Ezt vedd fel – parancsolt rám tettetett szigorral hangjában. – Ez tökéletes lesz. Veszel fel hozzá egy balerina cipőt és még a lábad sem fog megfájdulni. Itt a fülbevalód is, ez amúgy is illik ehhez az összeállításhoz.
-   Igen is anyuci - mondtam vékonyka hangon, úgy mintha egy ötéves kislány lennék.
-   Csajszi, komolyan mondom, hogy nem értelek. Mi van veled? Ma totál be vagy zsongva. Esetleg történt valami érdekes, amiről én nem tudok? – Kérdezte gyanakvó hangnemben drága barátnőm.
-   Majd később elmesélem. – mondtam neki kicsit feszültebben.
-   Atya Úr Isten! Tényleg történt valami! – Kiáltotta el magát, meghallva hangom árulkodó csengését. – Mi történt?
-   Majd holnap elmesélem, mert hosszú és hamarosan úgy is megyünk – mondtam neki, majd a ruháimat kezembe véve bementem a fürdőszobába, átöltözni. Miután végeztem, bele néztem a tükörbe és meglepetten vettem észre, hogy Sara-nak ismét igaza lett. Ez a felső és a szoknya együtt tökéletes párosításnak bizonyult. Jobbat nem is választhatott volna.
-   Mondtam én, hogy jó lesz – hallottam meg barátnőm csilingelő hangját, valahonnan a hátam mögül.
-   Tényleg, igazad volt. Nagyon jól néz ki. –  mondtam neki én is egy halvány mosollyal ajkaimon.
-   Na jó akkor gyere, most megcsinálom a hajadat, aztán pedig a sminkedet és már kész is vagy – vázolta fel terveit drága barátnőm, majd leültetett egy székre és elkezdte kivasalni a hajamat. Mikor végzett vele elővett egy hullámcsatot, majd a frufrumat hátra tűzte és végül de nem utolsó sorban kifestett. Sara épp akkor tette a szempilla spirálomat, mikor drága bátyám kopogás nélkül, csak úgy berontott a szobámba.
-   Kész vagytok már csajok? – kérdezte türelmetlen hangnemben Tay, majd mikor ránk pillantott alig hitt a szemének. – Sara? Claire? – bátyám hangja döbbenten csengett
-   Igen? – kérdeztük egyszer Sara-val
-   Dögösek vagytok – válaszolta egy idétlen vigyorral a képén.
-   Köszi
-   Mikor végeztek?
-   Ami azt illeti már készen vagyunk, egy perc és indulhatunk – mondtam neki, majd gyorsan zsebre raktam a telefonomat és még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe. Mehetünk is.- mondtam neki, majd mindannyian elhagytuk a szobát. Mikor leértünk a földszintre, szóltunk anyáéknak, hogy elmegyünk, majd felvéve a cipőinket elhagytuk a házat.
-   Gyalog megyünk? – kérdeztem értetlenül bátyámat, mikor csak úgy elsétált a kocsi mellett.
-   Igen. Mért mit gondoltál? Hilary-ék nem laknak messze. Különben is, nem szeretnék egész este/éjjel vizet inni... – hallgatott el jelentőségteljesen. Tudtam, hogy ezzel mire akar célozni, piálni akar „A kis alkesz!” – gondoltam magamban, ekkor még nem is sejtve, hogy milyen váratlan fordulatok várnak még rám, az éjszaka folyamán. Mikor elértük Hilaryék-hez, nagyon ledöbbentem. Először is mert nem számítottam rá, hogy ilyen sokan lesznek, másodszor pedig, mert pár perc alatt több ismerőssel futottam össze, mint az elmúlt egy héten. Szinte minden ismerősöm jelen volt köztük Deryck és a bandája is. Lucas, Sam, Tom és Josh. Beérve a házba Tay elnézésünket kérve magunkra hagyott, hogy megkereshesse barátnőjét. Sara és én eközben összefutottunk Peter-rel és az egyik haverjával Gareth-el
-   Sziasztok lányok. Hogy-hogy itt? – kérdezte kíváncsian Peter.
-   És ti? – felet kérdéssel a kérdésre drága barátnőm.
-   Csak bulizni jöttünk, Hilary- vel egy osztályba járunk és minket is meghívott... – válaszolta azonnal Peter Sara kérdésére.
-   Értem, amúgy Claire bátyának a barátnője hívott el minket. Hilary és ő unokatesók – mondta most Sara mélyen Peter szemébe nézve. Tudtam, hogy lesz itt még valami, főleg azután ami a tegnap estén történt köztük.
-   Óh... – Peter válasza csak ennyi volt, majd közelebb hajolt barátnőmhöz és megcsókolta őt. Nagyon édesek voltak együtt és bevallom őszintén, hogy egy kicsit irigyeltem is ezért Sarat. Végre van valakije, akit szerethet és aki viszont szereti őt is. Nem tudom, hogy mennyi ideig is gondolkozhattam ezen, mikor hirtelen meghallottam Gareth hangját egészen közel a fülem mellől.
-   Nem akarsz táncolni- kérdezte érzékien a fülemhez hajolva. Kicsit meglepődtem, majd mikor felfogtam, hogy mit is szeretne, azonnal válaszoltam neki.
-   Bocs, de most nincs kedvem- mondtam neki, majd ott hagytam és bementem a konyhába, hogy igyak egy kicsit. Először úgy gondoltam, hogy csak vizet iszok, de mikor észrevettem a pulton egy félig üres tequilás üveget azonnal meggondoltam magamat. Nem számított, hogy ki ivott előttem sem az, hogy illetlenség üvegből inni, levettem a kupakot, majd egy kicsit meghúztam az üveget. Csak pár kortyot ittam belőle, de rögtön meg is bántam és éreztem a hatását. Sokkal jobb kedvem lett és jobban is éreztem magam. Ezután gyorsan visszatettem az üveget a helyére, majd visszamentem a többiekhez. Útközben összefutottam Tay-el és Lizzy-vel is , akik épp egy másik csajjal dumáltak, de őt sajnos nem ismertem. Mikor barátnőmékhez értem észrevettem, hogy milyen jól is érzik magukat ők ketten. Nem akartam bele rondítani az édes együttlétbe ezért fogtam magam és kimentem a teraszra a számomra idegen emberek közé és táncolni kezdtem. Egyedül éreztem magam, de nem igazán érdeket sem az, hogy nincs partnerem csak táncoltam és nem érdekelt semmi sem. Kicsivel később azonban két kéz simult a derekamra, amik aztán egy határozott mozdulattal maguk felé fordítottak. Nem ijedten meg, ahhoz túl jól éreztem magam, mikor szembe találtam magamat támadómmal elöntött a boldogság. Testemet átjárta az öröm. Derick állt velem szemben. Szemei fátyolosak voltak a sok piától és szerintem szívott is ma már egy kettőt.
-   Szia szívi nincs kedved inni valamit? – kérdezte botladozó nyelvvel. Először úgy gondoltam, hogy nem lenne jó ötlet többet inni, hisz ennek a pár korty tequilának is éreztem már a hatását, de nem éreztem azt, hogy baj lehet belőle, ezért azonnal bele egyeztem. Deryck válaszom hallatán elmosolyodott, majd még mindig derekamat ölelve elindult velem a piás asztalhoz és töltött nekem egy kis italt. Nem tudtam, hogy mi volt az, de őszintén szólva nem is érdekelt. Mikor belekortyoltam a pohárba kicsit furcsa ízt éreztem sosem éreztem még ilyet. A pia egyszerre volt édes és keserű, de ezt leszámítva isteni finom. Nem álltam meg egy pohárnál egyre csak többet és többet ittam. A végén már nem láttam tisztán és azt sem tudtam, hogy mit teszek. Alig tudtam megállni a saját lábamon, de ez most nem zavart, nem érdekelt sem ez, se semmi más a világon egyszerűen csak jól akartam érezni magamat. Ami hogy őszinte legyek nagyszerűen sikerült. Csodásan éreztem magam és szinte a föld felett lebegtem.
-   Nem akarsz táncolni? – kérdezte hirtelen egy hang a hátam mögül. Derick volt az, a hangját ezer közül is felismerném.
-   Hisz a lábamon is alig bírok megállni, szerintem úgy is elesnék nem gondolod? – kérdeztem egy kacér mosoly kíséretében.
-   Ó... Emiatt ne fájjon a kis fejed drága. Nem hagyom, hogy eless. Majd jó szorosan tartalak – mondta majd, hogy bizonyságot tegyen ígéretéről szorosan magához húzott. Kezeit derekamon pihentette, miközben mélyen a szemembe nézett. Elindultunk a táncoló embersereg közé, majd megállva egymással szembefordultunk és táncolni kezdtünk. Derick volt olyan kedves és közben elengedett, hogy és is akadály nélkül táncolhassak. Azonban jobban belegondolva terve, már nem is látszott olyan jónak, mert mikor kezeit levette rólam és táncolni kezdtem azonnal el is estem. Vártam a „becsapódást” de láss csodát, nem történet semmi sem, mert egyik pillanatról a másikra két kar fonódott derekam köré, ezzel megakadályozva abban, hogy elessek. Mikor megmentőmre pillantottam elöntött a vágy. A szürkéskék tekintet, mellyel szembetaláltam magamat magába szippantott és nem eresztett. Percekig voltunk így Derick-kel egymás tekintettébe mélyedve, majd pillantásom lejjebb vándorolt egészen formás ajkaiig, melyek szinte vonzották tekintetemet. Végül aztán nem is tudom igazán, hogy mi ütött belém, de egyszer csak közelebb hajoltam hozzá és egy puszit nyomtam édes ajkaira. Ő azonban ennyivel nem elégedett meg, szorosan magához húzott és megcsókolt. Ajkaink édes táncot jártak, miközben Derick felsegített. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de vissza csókoltam neki. Most nem érdekelt semmi más csak ő és én és a csókunk. Nem számított sem a külvilág, melynek létezéséről szinte meg is feledkeztem, sem pedig a tudat, hogy ezt nem szabadna. Nem érdekelt semmi és senki sem. A pillanatnak éltem és annak, hogy édes ajkai enyémeket kényeztetik. Percekig csókoltuk egymást, majd Derick gyengéden végig simított először alsó, majd felső ajkamon ezzel bebocsájtást kérve számba. Nem haboztam sokáig, azonnal megadtam neki az engedélyt. Nyelve vad, de mégis érzékien táncolt enyémmel... Percekig csókoltuk így egymást, azonban a levegőhiány végett képtelenek voltunk elszakadni egymástól. Alig kaptam levegőt, bár ezt most a legkevésbé sem bántam, nem akartam távol lenni tőle, érezni akartam őt, az érintéseit a csókjait. Mindent rózsaszínben láttam, csak rá tudtam gondolni és a csókjára. A levegőt csak úgy kapkodtam, mellkasom fel-le mozgott, szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Nem bírtam és nem is akartam megszólalni, ezzel elrontva a pillanat varázsát. Szeretni akartam itt és most. Nem érdekelt semmi se az idő, se a hely sem pedig a társaság. Azt hiszem Ő is valami hasonlóra gondolhatott, mert a következő pillanatban elkezdett húzni a lépcső irányába, majd fel az emeletre, meg sem állva az egyik szoba ajtajáig. Derick szinte becsapta az ajtót mögöttünk, mikor átléptük a helység küszöbét. Testét enyémnek nyomta, engem pedig az ajtóhoz préselt és ismét megcsókolt. Vad volt és szenvedélyes. Kezei felfedező útra indultak és ott simogattak ahol csak értek, felsőm alá is benyúlt és melleimet kezdte kényeztetni... Ekkor azonban minden megváltozott. Derick egyre csak többet akart én pedig megijedtem. Hirtelen változott meg körülöttem minden. Már nem csókoltam vissza többé, már nem vágytam a közelségére, sokkal inkább a távolságra. Azonnal kijózanodtam és mikor tudatosultak bennem a dolgok és nem akartam mást csak szabadulni, de nem tudtam. Derick erősen tartott és nem eresztett, kezei pedig még mindig a pólóm alatt matattak. Kicsit megpróbáltam távolabb lökni magamtól, de nem igazán jött össze.
-   Ne.. neh... - szóltam rá azonnal, mikor kezeivel elkezdte felfelé húzni a pólómat.
-   Mért? - kérdezte elcsukló hangon. Még mindig részeg volt és ez a szemein is jól látszott. Tekintete még most is fátyolos volt az alkoholtól.
-   Mert nem akarom – válaszolt kérdésére, majd hogy jobban megértse szándékaimat ellöktem magamtól.
-   Dehogy nem, hisz látom rajtad. Te is épp annyira akarod, mint én. - mondta, majd egész testével az ajtóhoz préselt.
-   Nem, nem akarom – válaszoltam határozottan kissé sírós hangnemben.
-   De igen, és az sem érdekel, ha ellenállsz, akkor is az enyém leszel -  mondta, majd kezeit enyémekre csúsztatta és kicsit megszorította őket, majd vadul csókolni kezdett. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ilyen az én formám két nap alatt kétszer akarnak megerőszakolni, azt hiszem jobb lesz ha ki sem mozdulok otthonról, akkor talán nem kell újra és újra átélnem ugyanazt a szörnyűséget... - gondoltam magamban, majd erőt vettem magamon és egy határozott lökéssel ellöktem magamtól, a még kissé kábult Dericket, majd hátra sem nézve kiszaladtam a szobából, majd le a lépcsőn és megkerestem Sara-t. Barátnőm épp Peter-rel és Hilary-vel beszélgetett egy-egy ital társaságában. Tudtam, hogy nem mehetek el csak úgy szó nélkül, de abban is biztos voltam, hogy nem maradhatok itt. El kell mennem, hogy minél távolabb legyek Derick Walker-től és az ő perverz vágyitól.
-   Sara én... én haza megyek – mondtam azonnal barátnőmnek, mikor elértem hozzájuk.
-   De hát mért? Mi történt? - kérdezte aggódó hangon
-   Semmi, de nekem most el kell mennem – mondtam, majd meg sem várva válaszát eljöttem onnan. Mikor kilépte a ház ajtaján gyors futásba kezdtem és meg sem álltam a házunkig. Nem érdekelt semmi sem, csak egyedül akartam lenni és biztonságban érezni magamat. Mikor haza értem, azonnal felszaladtam az emeletre, egyenest a szobámba, majd beérve oda, bezártam magam mögött az ajtót, elterültem az ágyamon és sírni kezdtem. Könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig arcomon, küzdeni próbáltam ellene, de nem tudtam. Végül feladtam a harcot, érzelmeimnek pedig szabad utat engedtem, majd órákon át tartó szenvedés után végül álomba sírtam magamat.
***
Reggel vagyis inkább kora délután hangos dörömbölésre ébredtem, mely az ajtóm irányából jött. Nagy nehezen és a sok sírástól duzzadt szemekkel felkeltem az ágyból, majd az ajtóhoz sétálva elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam azt. Drága bátyám állt velem szemben hideg, érzelemmentes arckifejezéssel. Egyedül szemei mutatták ki valódi érzelmeit, melyen nem mások voltak, mint az aggodalom és a harag.
-    Na végre, hogy kinyitottad, már azt hittem, hogy be kell törnöm. - mondta kissé mérgesen, de ez most egy cseppet sem zavartat.
-    Így is majdnem megtetted, nem igaz? - tettem fel a költői kérdést, de mikor szembetaláltam magamat Taylor gyilkos pillantásával, azonnal elhallgattam.
-    Ne humorizálj itt nekem húgi?! Mért jöttél csak úgy el?! Mi történt, hogy ilyen hirtelen eljöttél és ami a legfőbb, mért néz ki úgy a szemed, mint két paradicsom?! - kérdezte Taylor mérgesen, ám mégis aggódón. - Duzzadtak és a színe akár, mint két érett paradicsomé. - mondta azonnal, értetlen arckifejezésem láttán. - Szóval mi történt? - kérdezte még egyszer, most már kissé nyugodtabban.
-    Semmi... Nem akarok róla beszélni – válaszoltam, majd nem törődve kérdő pillantásával, bementem a fürdőszobába, hogy egy kicsit rendbe hozam magamat. Az nap délután csak úgy mint barátnőm, ő is rákérdezett szomorúságom és zavartságom okára, de mind hiába, egyikőjüknek sem válaszoltam.

/Egy héttel később/
Ez volt életem legszörnyűbb és egyben legrosszabb hete. Aznap este óta sok minden megváltozott. Taylor, Sara és már a szüleim is együttes erővel próbálják kiszedni belőlem, hogy mi történt velem, de mindhiába. Még most sem mondtam el nekik. Végtelenül  megbántottnak és szomorúnak érzem magam és ezt nem pont arra a bizonyos estére értem, amikor besokalltam, hanem az előtte vallóra. És bár tudom, hogy Derick mindent, amit tett az alkohol és a drog hatása alatt tette, de még sem vagyok képes megbocsájtani neki. Egyszerűen nem megy, főleg azután, ami a bulit megelőző estén történt. Képtelen vagyok elhinni, hogy akaratom ellenére megakart fektetni, mikor jól tudta, hogy már csak az a pár érintés is, amit az a mocsok ejtett rajtam péntek este milyen rosszul esett?! Tudta, mert elmondtam neki és még csak bele sem gondolt, hogy ez nekem milyen rosszul esik. - gondolat menetemet a telefonom pittyegése zavarta meg, mikor megszólalt ezzel felhívva a figyelmemet ara, hogy valaki beszélni szeretne velem. Igazából semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy bárkivel is beszéljek, de azért mégis elővettem a telefonomat, azonban, mikor észrevettem, hogy a kijelzőn „Derick” neve van azonnal ki is nyomtam. Nem érdekelt se ő, sem pedig a magyarázata. Teljesen tisztában voltam a dolgokkal és nem volt szükségem arra, hogy ismét végig hallgassam, anélkül is tudtam, hogy mit szeretne mondani. Még mindig emlékszem arra a napra, mikor a könyvesboltban épp az egyik vásárlót szolgáltam ki, mikor megjelent ő.
„ - Kérlek Claire bocsájts meg! - kért megbánó hangon Derick, miközben épp az egyik vásárlónak kerestem egy könyvet. „Egy megsebzett lány élete” - ez volt a könyvcíme, melyet épp a kezemben tartottam. Ironikus - gondoltam magamban, utalva ezzel az elmúlt pár napomra.
-    Nem Gondolod, hogy ezzel már egy kicsit elkéstél? - kérdeztem megtört hangon, mert bár lehet, hogy megbántott, de még sem haragudtam rá igazán, csak megbocsájtani nem tudtam neki.
-    De igen és ebben igazad van, de aznap csak az alkohol és a drog keveréke beszélt belőlem/ irányított. Sajnálom és a bocsánatodat kérem a történtekért, de ahogy azt már a múltkor is mondtuk a múlton már sajnos nem változtathatunk. Nem tudom, hogy mi ütött belém aznap este, de kérlek érts meg semmit sem gondoltam komolyan és az összes tettemet megbántam, amivel megbántottalak.
-    Derick kérlek figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Nem érdekel a magyarázatok. Pontosan tudom, hogy mi történt az nap este és hogy teljesen kiszámíthatatlan állapotban voltál te is, de nem tudok megbocsájtani neked. Úgy gondolom, hogy előbb gondolkoznod kellet volna és utána cselekedni... És ez most nem csak rád, hanem rám is épp úgy vonatkozik. Az elején még én is akartam, de utána már nem és te... - nem bírtam befejezni hangom elcsuklott, szememből pedig egy kósza könny csepp csordult ki.
-    De az alko... - nem hagytam, hogy befejezze. Azonnal a szavába vágtam.
-    Ne mentegetőzz! Nem érdekel! Pontosan tudom, hogy minek a hatása alatt voltál akkor, de úgy őszintén, mikor nem vagy? Az életed csak a piálásról, a drogról és a haverokról szól! Nem gondolod, hogy ideje lenne megváltozni és normális életet élni, rendes barátokkal és viselkedéssel? - kérdeztem, de őszintén szólva választ nem vártam.
-    De igen... - suttogta maga elé, én pedig alig hittem a fülemnek. - Csak így nyerhetem el a bocsánatodat, ha megváltozom.
-    Talán, de még akkor sem biztos- közöltem vele érzelem mentes hangon, majd ott hagytam és visszaálltam a pult mögé.
Azóta a nap óta nem próbálkozott többé, egészen a mai napig. Éreztem, hogy a torkomban hatalmas gombóc keletkezik és legszívesebben elbőgném magam, de nem akartam, hogy szüleim és testvérem még jobban aggódjanak miattam, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek itthonról. Gyorsan felvettem egy kardigánt, majd cipőt húztam a lábamra és elindultam egy olyan helyre, ahol már évek óta nem voltam a közös helyünkre, mert úgy éreztem, hogy most csak ott tudok megnyugodni. Siettem, már-már szinte futottam és ennek köszönhetően szerencsére hamar oda is értem. Mikor elértem a parkhoz egy pillanatra megtorpantam és azt kérdeztem magamtól, hogy Biztos ezt akarom?  Biztos voltam magamban és abban is, hogy most erre van szükségem, így tehát nem törődve kicsiny aggályaimmal melyek arról szóltak, hogy Mi van ha újra találkozom azzal a pasassal?!  Beléptem a park területére és futni kezdtem, egészen addig a helyig, ahova régen mindig kijártam. Egy ideig a járdán mentem, majd letérve arról beléptem a fák sűrűjébe és bebotorkáltam egészen addig a pontig, ahol a bokrok és fák ritkulni nem kezdtek. Azonban, mikor kiértem a kis „rétre” melyet a különféle fák és bokrok körbeöleltek meglepődve vettem észre, hogy rajtam kívül más is ott van. Egyből felismertem azt a személyt, ki nem messze tőlem egy fa alatt üldögélt, fejét szomorkásan lehajtva. Először csak úgy szimplán elakartam menni, de úgy éreztem az most nem lenne helyes döntés, ezért fogtam magam és egy kicsit beljebb merészkedtem.
-    Mi a baj? - kérdeztem lágy hangon, ezzel felhívva magamra a figyelmét. Nem szólalt meg, csak rám nézett, de nem mikor fejét felemelte egy kisebb sokk ért. Arca és egész teste tiszta seb, s vér volt. Szemei lilák, szemöldöke csak úgy mint ajkai széle felrepedt és véres. Teste 80%-án kék,zöld, s lila foltok éktelenkedtek. Nem értette ennek miértjét, s leginkább azt, hogy mi történt vele. Még soha életemben nem láttam őt ilyen állapotban. - Mi történt? - kérdeztem ismét mikor végre sikerült felocsúdnom a kezdeti sokkból.
-    Semmi – válaszolta tömören. Tudtam, hogy ez nem semmi, hisz, akkor nem nézne így ki.
-    Mi történt? - kérdezte ismét
-    Semmi – válaszolta még egyszer, majd felállt és hátat fordított nekem.
-    Nem hiszem el – hangom határozottan és keményen csengett.
-    Pedig tényleg nem történt semmi olyan, ami téged érdekelne és most kérlek menj el, hagyj magamra. – vágta hozzám, most már ő is kemény hangnemben, majd a kis tavacskához sétált és leült annak szélére.
-    Derick! - hangomra kissé összerezzent, de tartotta magát – Tudom, hogy történt valami és Istenemre esküszöm, hogy addig innen el nem megyek, míg ki nem szedem belőled, hogy mi történt veled!
-    Tényleg tudni akarod, hogy mi történt? - kérdezte feszült hangon, még mindig háttal állva nekem.
-    Igen- hangom határozott volt, de mégis kíváncsi
-    Te történtél velem!
-    Hogy? - kérdeztem értetlenül, mert nem tudtam, hogy hogyan is érti ezt.
-    Jól hallottad. Meg változtam, csak miattad és csak azért, hogy megbocsájts nekem. Lemondtam mindenről, az alkoholról, a drogról és a haverokról. Ők tették ezt velem Lucas és a többiek. Nem tudták elfogadni, hogy új életet akarok kezdeni és ott akarom hagyni őket.
-    Édes Istenem... - suttogtam magam elé a hallottak után. - Ez.. ez most komoly? - kérdeztem kételkedve
-    Igen. Elszeretném érni, hogy megbocsájts nekem, de beláttam, hogyha nem változom meg sosem bocsátasz meg. Sajnálom azt, amit tettem. Hülye voltam, de akkor és ott nem tudtam, hogy mit teszek. Sajnálom, mindent sajnálom. Minden egyes rossz cselekedetemet, amit elkövettem ellened. - sorolta végig szinte levegő vétel nélkül. Alig hittem a fülemnek, nem tudtam felfogni azt, amit az imént mondott. - Claire! Kérlek bocsájts meg és kezdjük tiszta lappal. - kért könyörgő hangon, majd felém fordult.
-    É..én... Nem is tudom, hogy mit mondhatnék most – motyogtam össze vissza, mert tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tennem.
-    Kezdetnek talán annyi is elég, hogy megbocsátasz vagy sem?! - ajánlotta egy nagyon halvány mosollyal ajkain. De nekem nem volt elég ennyi. Tudnom kell!
-    Ezt tényleg értem tetted, a bocsánatomért? - válasz helyet csak halványan bólintott egyet. Nem tudtam megszólalni, nem volt hozzá elég erőm. Válasza, bár csak egy erőtlen bólintás volt, mégis szívemig hatolt. Úgy éreztem, hogy menten odarohanok hozzá és megcsókolom őt, de sajnos ezt most nem tehettem. - Rendben megbocsájtok! - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében - Azonban sajnos el kell, hogy mondjam mi nem lehetünk barátok. Sajnálom.  - mondtam neki bűnbánó hangon, mélyen a szemébe nézve. De ott nem láttam mást csak fájdalmat, szomorúságot és talán némi értetlenséget is.
-    Mért? - kérdezte erőtlen hangon – Hisz, mint azt te is láthatod megváltoztam és ha kell még jobban megváltozom csak... - mondta és mondta, de már nem bírtam tovább.
-    Mert... - kezdtem, majd mellé sétáltam és folytattam – már nem tudnék rád csak barátként tekinteni. Sajnálom, de én már nem csak szimpla barátságot érzek irántad – vallottam be neki mélyen a szemébe nézve. Mikor mondandómat befejeztem, fejemet lehajtottam, hogy zavaromat némiképp enyhíteni tudjam.
-    És ha én nem akarom, hogy CSAK barátként tekints rám? - kérdezte erőteljesen megnyomva a CSAK szót.- Ha azt mondom, hogy én is többet érzek irántad szimpla barátságnál? -  Kérdezte megint. Erre azonnal felkaptam a fejem és értetlenül néztem rá. - Szeretlek Claire, mióta csak megláttalak abban a könyvesboltban, sőt talán már régebb óta. Ezt sajnos nem tudom, mert egy balfasz voltam és képes voltam ott hagyni téged és a többieket csak azért, hogy aztán az életemet a drognak, az alkoholnak és a haveroknak szenteljem. Sajnálom – mondta, majd olyat tett amire most a legkevésbé sem számítottam. Kezeit derekamra csúsztatta, majd gyengéden magához rántva, egy édes csókot nyomott ajkaimra.- Szeretlek Claire, mindig is szerettelek.
-    Én is szeretlek téged! - vallottam meg neki érzéseimet, majd most én nyomtam csókot  ajkaira, karjaimat nyaka köré fontam és szorosan hozzá bújtam. Ekkor és ott, abban az pillanatban, számomra minden megszűnt létezni, csak ketten voltunk. Ő és én, senki más csak mi ketten. És végre biztonságban éreztem magam. ott az ölelő karok között, melyek számomra a megnyugvást, az otthont és a szerelmet jelentették.